írta Nikodémus
Nehéz elképzelni, de teremnek még intelligens, nézőjüket felnőttnek tekintő látványfilmek Hollywoodban. Persze kihalófélben lévő műfaj ez a világrombolósdi szuperhősfilmek és a streaming-csatornákra optimalizált romantikus gagyik áradatában, de a még májusban bemutatott A majmok bolygója: A birodalom bizony megérte a várakozást. Még úgy is, hogy az 1968-as klasszikustól számítva ez már a tizedik mozifilm a témában.
írta Nikodémus
Erősen SPOILERes írás.
Egy nagyszabású scifi-regényadaptációtól szokatlanul (bár a Dűne fura hagyományaihoz tulajdonképpen illeszkedve) alig bújtatott narrációval indul Denis Villeneuve gigantikus filmfolyamának második része: Irulan hercegnő (Florence Pugh), a galaxist uraló IV. Shaddam császár (Christopher Walken) lánya beszél egy aprócska felvevőbe arról, milyen hírek zavarják meg az udvar nyugalmas mindennapjait. A Harkonnenek ugyanis nem bírnak az Arrakis-i fűszerkitermelést szabotáló fremenekkel, s egyre szaporodó akcióik mögött egy ideje mintha tudatos tervezés állna. Hogy a hír igaz-e, még nem tudjuk pontosan (nesze neked, fake news-ipar…), de nem is ez a fontos, hanem a bizonytalanság, amit kelt. Pontosan ez a célja annak az embernek, akit az előző rész óta sokan halottnak hisznek, s aki egy kicsiny, fürge sivatagi kisegérről nevezi el magát.
írta Nikodémus
Eredetileg ilyenkor már az utolsó promóciós anyagokat és az első kiszivárgó véleményeket kéne olvasnunk Denis Villeneuve Dűne-eposzának közelgő második részéről, ám ha már az író- és színész-sztrájk miatt jövő tavaszra tolták a bemutatót, ismerkedjünk meg egy, pontosabban két híres-hírhedt korábbi feldolgozással, melyek akaratlanul is döntő hatással voltak a filmes popkultúrára – még Villeneuve-re is, hiába tiltakozik.
írta Nikodémus
Ki az az Erin Carter? (Who is Erin Carter?) – Valamit tudhat ez a Netflix. Valamit nagyon, ha egy ránézésre tizenkettő-egytucat thriller-sorozatot úgy képes eléd tenni, hogy simán bekajálod, pedig már tudod előre az összes fordulatát. A legújabb őrület ugyanis egy barcelonai tanárnő (Evin Ahmad) állítólag valós alapokon nyugvó története, aki meglepő ügyességgel nyomja le az aktuális bolti tolvajt, és ez felkelti pár ember gyanúját. Miközben Erin kislánya iskolai előmenetelét (no meg a saját életét) próbálja egyben tartani, a szomszéd nyomozó a segítségét kéri, a múlt árnyai pedig lassan előkúsznak a sötét sarkokból… Kár, hogy azok a bizonyos sarkok nem túl sötétek, a szóban forgó nyomozó (Emilio Martin) pedig annyira ostoba, hogy hibát hibára halmozva röpíti hősnőnket a lelepleződés felé. A katalán főváros gyönyörű, a képmutató nagyzolás persze arrafelé is dívik, a szappanoperába (és egyúttal egy ártatlan lány felnövéstörténetébe) ágyazott krimi azonban olyan gyengén van megírva, hogy tényleg előre látható minden fordulat. Ami meg nem, attól meg a fejét fogja a néző: több ponton megmagyarázhatatlan visszakozások és mulatságos véletlenek igazgatják a cselekményt, hogy a feszültség az egekig nőjön. Hőseink menet közben legyőzhetetlen terminátorrá változnak, s ahogy illik, megkapjuk a boldog családi hepiendet is – de csak annyira, hogy az utolsó jelenet előrevetítse: lesz még folytatás. Valamit nagyon tud ez a Netflix.
írta Nikodémus
Blokád – Nagyjából esélytelenként indult a külföldi filmek tavalyi Oscar-versengésén, ám ez inkább egy szerencsétlen döntés eredménye, semmint a film hibája. Ahogy az sem, hogy bemutatója óta széltében-hosszában kurzusfilmezik (jogtalanul), rendezője, Tősér Ádám pedig szégyenletes módon pofozkodik egy kritikussal. A Blokád legnagyobb értéke elsősorban Köbli Norbert forgatókönyve, melynek minden jelenetéből kiérezhető az az immár évtizedes rutin, ahogy az író történelmi helyzeteket fikcionalizál, a végeredmény érzelmileg mégis igaz tud maradni. Pedig a téma ezúttal veszélyesen közel van, és a szekértábor-logika meg is billogozta innen is, onnan is. Antall József (ifj. Vidnyánszky Attila / Seress Zoltán) és Göncz Árpád (Sütő András / Gáspár Tibor) politikai pályafutását egyetlen rövid hétbe sűríteni merész döntés volt, de működik. Az ’56-os párhuzam adja magát, de kicsit erőtlen, és mintha menet közben tágították volna a film léptékét kamaradrámáról nagyszabású politikai thrillerré – ebből adódik egy kis esetlenség az egyébként jó tempójú cselekmény során. Az Antall-portré méltó. A Göncz-karakterrajz karcol ugyan, de tiszteletteljes. A filmben bemutatott taxisblokádosdiból leginkább talán a nép hiányzik: pár jelenetet látunk csak öklüket rázó taxisokról, szendvicseket kínáló aktivistákról. És ez valahogy szomorúan igaz az egész rendszervált(oztat)ásunkra is: hiányzott belőle a magyar nép.
írta Nikodémus
A galaxis őrzői 3. (Guardians of the Galaxy vol. 3) – Nehéz volna megmondani, filmtörténeti távlatban hová kerül ez a különös, popkulturális hordalékból és sajátos vicceskedésből összeálló trilógia, de az biztos, hogy anno a Marvel (most pedig a Warner/DC) nagyon jól járt James Gunnal. A B-filmes Star Warsra belőtt hangvétel, az elcseszett előtörténettel büszkélkedő antihősök és a kreatívan fura űrdíszletek együtt megismételhetetlen koktélt alkottak, még úgy is, hogy azok minden összetevőjét láttuk már valahol. Ezúttal a csendes drámán van a hangsúly: megismerjük Mordály (avagy Repcsi – kicsit szerencsétlen, de érthető névváltoztatás a szinkronban) (Bradley Cooper) nem éppen felhőtlen gyerekkorát és azt az embert (?) (Chukwudi Iwuji), akinek révén olyan lett, amilyen. A tónus ezért kicsit komorabb (a beköszönés a Radiohead Creepjével indul!), az eugenika veszélyeit üres prédikálás helyett személyes tragédiákkal érzékelteti a film, és a poénkodás is egyszólamúbb (akciószitu közben megállnak a szereplők egymással civakodni azon, hogy ki mit és hogyan mondott az imént – ez legalább előfordul négyszer). Alaposan kijátssza az érzelmeket Gunn, de megérdemelten, hisz itt a búcsú ideje: jó időre elköszönünk a magányát menősködéssel kompenzáló Űrlordtól (Chris Pratt), a beteljesítetlen bosszúért (már nem) lihegő Draxtól (Dave Bautista), a morcos gépezetből anyafigurává váló Nebulától (Karen Gillan), az önálló karakterré nemesedő Mantistól (Pom Klementieff), a helyét alig találó új-Gamorától (Zoe Saldana), a beszélő fától (Vin Diesel) és a többiektől. Szép menet volt!
írta Nikodémus
A mandalóri (The Mandalorian) – 3. évad – Mivel az újabb SW-mozifilmek elég nehezen akarnak megszületni (nem csoda), a Disney úgy tűnik, felszállt a sorozatos vonalra, melynek eleje határozottan biztató volt, s a mundér becsületét megmenteni hivatott vezérszéria immár a 3. évadnál tart. Legalábbis epizódszámban, mert cselekményben egyre teszetoszább a láthatóan matinésra vett hangvételű A mandalóri. Rejtély helyett régről ismerős helyszínek, kaland helyett elérendő plot-pointok, élő-lélegző figurák helyett üresen kongó beskar-páncélok szegélyezik az utat, amit bejár sorozatunk. A első néhány rész kifejezetten kínos: miután (egy megkérdőjelezhető döntéssel) Grogu visszakerül Din Djarin (Pedro Pascal) társaságába, páncélosunk a mellékküldetés mellékküldetésével pepecsel epizódokon át (nem vicc!), feledve, hogy volna itt egy nagyobb tét is. Bo-Katan (Katee Sackhoff) belépésével azért részben felpörögnek az események, és a frissen verbuvált mando-különítmény nagy feladata szülőbolygójuk visszahódítása lesz. Ide teszünk néhány kirándulást (többek között egy szörnnyel fűszerezve – már megint), közben pedig Moff Gideon (Giancarlo Esposito) sem tétlenkedik. A végső összecsapás tulajdonképpen élvezetes, bár nem túl okosan megírt, és sajnos itt is befigyel a matiné-jelleg: egyszerűen egyetlen fontosabb szereplő sem áldozható fel a csatában, drámai súlyt adva az eseményeknek… Az évad végül a jól ismert western-klisével zárul (nem a naplementébe ellovaglóssal, a másikkal), de nem tudom, merre lehet érdemben továbbmenni ezután.
Egy sármos tolvaj és különc kalandorokból álló bandája nagyszabású akciót tervez egy elveszett ereklye megszerzéséért, de a dolgok veszélyesen kisiklanak, amikor rossz emberekkel húznak ujjat… A Dungeons & Dragons: Betyárbecsület a legendás szerepjáték gazdag világát és játékos szellemét ülteti át a mozivászonra ezzel a fergeteges és akciódús kalandfilmmel.
Minden szerepjáték szépapja, a Dungeons & Dragons egy egész generáció számára definiálta újra a kaland fogalmát. A Gary Gygax és Dave Arneson által táblajátékból és történetrögtönzésből összegyúrt játékhibrid baráti társaságokat küldött izgalmas kalandokra, amelyeket a Kalandmester álmodott meg. A játékosok különböző fajú és képességű alteregók bőrébe bújhattak, hogy mérhetetlen veszélyeket rejtő küldetésekre induljanak, amelyek órákig, napokig, hetekig is eltarthattak. Nem minden karakter úszta meg ép bőrrel. Elképesztően izgalmas volt, és bárki beszállhatott, csak határtalan képzelet és egy marék sokszögű műanyag dobókocka kellett hozzá.
írta Nikodémus
Réges-régen, egy messzi galaxisban sokáig a scifi volt az úr, s bár képregényfilmek alakjában még tartja magát, húsz éve lépésváltás történt a szórakoztatóiparban: Peter Jackson grandiózus filmtrilógiában mesélte el J.R.R. Tolkien regényfolyamának harmadkori történéseit. A fantasy-trend azóta dúl, olyannyira, hogy a kígyó (avagy a sárkány) önmaga farkába harap, s mindjárt két nagyszabású előzménysorozattal tölthetjük el hűvös őszi estéinket. A hatalom gyűrűi Középfölde másodkorába, a George R.R. Martin könyve alapján íródott Sárkányok háza pedig a Trónok harca előtörténetébe enged bepillantást.
írta Nikodémus
Napjaink legújabb kulturális varázsszava a multiverzum: számtalan párhuzamos világ egybecsúszása, mely lehetőségek és fenyegetések végtelen tárházát kínálja – hogy ez megőrzendő vagy elpusztítandó állapot, nos, látványfilmje (vagy sorozata) válogatja. A több szempontból is a korszellemet tükröző multiverzum-koncepciót eredeti módon forgatja ki a Daniels-rendezőpáros legújabb filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor.
írta Nikodémus
Legendás állatok: Dumbledore titkai (Fantastic Beasts: Secrets Of Dumbledore) – Nehezített örökséggel, ám sokat ígérő premisszával indult hat éve a Harry Potter-sorozat előzményének szánt franchise, ám hiába J.K. Rowling bevonása, a húszas évek nosztalgiája vagy a mugli- és a varázsvilág kontrasztjának izgalma, a Legendás állatok-sorozat a legfrissebb részt figyelve egyre céltalanabb. Úgy zörög az egész, mint egy kibelezett mákgubó: sztárját (Johnny Depp) kényszerűen lecserélték, ügyeletes rosszfiúja (Ezra Miller) botrányt botrányra halmoz, írója pedig szintén netviharba keveredett (hogy jogosan-e, az egészen más kérdés). S mintha ez a film sem találná önmagát: az előző rész nagy leleplezését megkapjuk még egyszer, jól elmagyarázva, ám az ott történtek többi része kb. semmilyen hatással nincs az itteni eseményekre. Jude Law alig tud mit kezdeni alulírt szerepével, Mads Mikkelsen mereven néz, Eddie Redmayne szokásosan pantomimeskedik egy sort, a szedett-vedett banda pedig erőtlenül próbálja megállítani az egyre nagyobb hatalomra szert tevő főgonoszt. Rowlingnak volt gondolata demokrácia és autokrácia viszonyáról, a rasszizmus különböző fokozatairól vagy az elmérgesedő konfliktusok természetéről, de egyiket sem volt képes normális (forgatókönyvi) formába önteni. A Dumbledore titkai kapkodó, ritmustalan és összecsapott – nem csodálkoznék, ha a Warner fejeseinek részéről itt és most véget is érne a történet.
írta Nikodémus
Vaják (The Witcher) – 2. évad – A Netflix nagy pénzekkel megtámogatott Trónok harca-utánzatának első évadát immár egy koronavírus-járvány és egy csomó produkciós probléma választja el tőlünk, és amíg a bevezetést lehetett mentegetni azzal, hogy a forrásműveket jegyző Sapkowski novelláiból szemezget, most már nem volt pardon. S persze az újdonság ereje is fakult, így a fogadtatás most sokkal ellentmondásosabb. Pedig meglepően jól sikerült az újabb 8 epizódra való, s nagyjából az első regényt alapul vevő folytatás – persze csak ha eltekintünk az adaptációs problémáktól. Az első évad felesleges időugrálása szerencsére a múlté: a nyitóepizód okosan számba veszi a múltbéli finálé következményeit, és új utakra indítja főszereplőinket. Ezek közül Yenneferé (Anya Chalotra) a kuszább, Geralté (Henry Cavill) és Cirié (Freya Allan) pedig a szappanoperásabb, de legalább egyenes vonalakon haladunk – mégha néha meg-megtorpanva is. Van idő belakni a vajákok elrejtett otthonát, elmélyedni kicsit a misztikumban, végére járni egy fenyegető rejtélynek (hogy aztán a megoldást jól a szájunkba rágják), és ez biztató. Ami kevéssé, az az, hogy a nyomozás elég döcögősen halad, és noha a végére összeáll a kép, jobban is lehetett volna ütemezni a fordulatokat. A regény ismerői minden bizonnyal kitérnek a hitükből, hiszen a produkció jókorát csavar az eredeti cselekményen, de a lényeg így is átjön: mindenen kívülálló (s imígyen jellegzetesen közép-európai) figuránk végre elkezd kötődni egy jónak tűnő ügyhöz. Ja, és a Trónok harca-faktor is megérkezett: némi ügyetlenkedő pletykálkodással a fináléra sikerül az összes főbb játékost (varázslók, elfek, északiak stb.) főszereplő-triónk ellen hangolni. Ügyes húzás.
FilmDROID