0

A majmok bolygója: A birodalom (Kingdom of the Planet of the Apes)

írta Nikodémus

Nehéz elképzelni, de teremnek még intelligens, nézőjüket felnőttnek tekintő látványfilmek Hollywoodban. Persze kihalófélben lévő műfaj ez a világrombolósdi szuperhősfilmek és a streaming-csatornákra optimalizált romantikus gagyik áradatában, de a még májusban bemutatott A majmok bolygója: A birodalom bizony megérte a várakozást. Még úgy is, hogy az 1968-as klasszikustól számítva ez már a tizedik mozifilm a témában.

Olvasd tovább

3

Szellemirtók: A borzongás birodalma / Aquaman és az elveszett királyság / A győztes gól

írta Nikodémus

Szellemirtók: A borzongás birodalma (Ghostbusters: Frozen Empire) – Három éve még talán megbocsátható volt a szemérmetlen nosztalgia, főleg hogy akkoriban volt annyi ötlet Jason Reitman rendezőben, hogy új családdal új környezetbe helyezze a kísértet-kergetőzést. De Reitman lelépett (a stáblista alapján csak belepiszkált a forgatókönyvbe), az öregek mind visszatérnek, a helyszín újból New York, és még a marshmallow-figurák is burjánzanak. Ja, és a polgármester most az, aki 40 éve egy jelentéktelen mellékszereplő volt. A történet nagyjából érdektelen: az újsütetű családi dinamikában próbálja mindenki megtalálni a helyét, mikor egy újabb (hajánál fogva előrángatott) veszedelem tör rá a Nagy Almára, ezúttal hirtelen jeg(ec)esedést okozva. A régi szellemirtók-bázis nyökögve működik, a párbeszédek csikorognak, a karakterek pedig olyan üresek, hogy még egy szellemcsapda is alig bírná őket rabul ejteni. Tényleg sajátos “tehetség” kellett ahhoz, hogy Paul Rudd, Carrie Coon és a többiek (beleértve az öregeket) egyaránt valamiféle kínos színjátszókörre emlékeztetően deklamálják szövegeiket. Egyedül talán McKenna Grace ragyog ki a kompániából, kinek alakítását nem tudják elrontani a körülmények. A súlytalan CGI-tobzódásos finálét meg leginkább csak átaludni lehet.

Olvasd tovább

0

Flash – A Villám / Pókember: A pókverzumon át / Transformers: A fenevadak kora

írta Nikodémus

Flash – A Villám (The Flash) – Kevés hollywoodi produkciót húzott annyira az ág is, mint a DC EU leggyorsabb léptű hősének szóló történetét: a Flashpoint Paradox-sztorin alapuló forgatókönyvet többször átírták, rendezők jöttek-mentek (no meg a Covid…), és hát az sem segített, hogy a főszerepet játszó Ezra Miller eléggé látványosan megkattant az utóbbi években. Döcögősen is indul a film: rövid családi idillbe csöppenünk a gyermek Barry Allennel (Miller), aztán következik egy városi-kórházi babamentő akció, hogy bemutassa szuperhősünk hétköznapjait. A magát másodosztályú Liga-tagnak érző Barryt azonban nem hagyja nyugodni egy régi emlék, s közben felfedezi, hogy sebessége nyomán képes utazni az időben. Egy szó mint száz, egy alternatív múltban találja magát saját alternatív (még hülyébb) alteregójával, egy loboncos hajú, már nem praktizáló Batmannel (Michael Keaton) és azzal a dilemmával, hogy megakadályozza-e családja széthullását, vagy elfogadja-e az őt ért tragédiát. A jól megszaggatott (s ezért egyenetlen) forgatókönyv és a kínosan ostoba poénok ellenére a lényeg átszűrődik a filmen: Barry ifjonti hévvel éli meg felszakadó múltbéli traumáját, a reményt annak begyógyítására, majd a fájdalmas elengedést. Miller szívét-lelkét kiteszi, Keaton még mindig nagyon menő és Sasha Calle Karájában is van valami karizmatikus. Sajnos a pocsék CGI és az összecsapott, súlytalan akciófinálé keserű szájízt hagy – azt az érzést, hogy hiába az epilógus nagy drámázása, ennek az univerzumnak már úgyis lőttek.

Olvasd tovább

0

Indiana Jones és a sors tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny)

írta Nikodémus

Hosszú várakozás és évekig tartó produkciós késlekedés után idén nyáron visszatért minden idők leghíresebb mozis régésze: Indiana Jonesnak legújabb kalandja során nem csupán a változó közízléssel, de az idővel is meg kell küzdenie – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A Disney felügyeletével, immár George Lucas és Steven Spielberg nélkül elkészült Indiana Jones és a sors tárcsája remekül működteti a nosztalgiafaktort – ám hogy eléri-e az eredeti trilógia színvonalát, bizony kérdéses.

Harrison Ford többszörösen is szerencsétlenül járt: nem elég, hogy ikonikus karaktereinek újabb kori felmelegítését kétkedve fogadta a közönség, a nehezen elkészült, búcsúnak szánt ötödik Indy-kalandot szintén hűvösen fogadták Cannes-ban. Persze az ottani közönség ízlését nehéz eltalálni, ám egy jól sikerült hollywoodi látványfilmnek azért arrafelé is kijár a vastaps. A hazai mozikba június legvégén elérkezett legújabb rész összességében méltó a főhőshöz – szinte annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden bevált elemet felvonultat az előző négy filmből.

Olvasd tovább

0

Mission: Impossible – Leszámolás, első rész – A kulisszák mögött

2020. szeptember 6-án, a Mission: Impossible – Leszámolás, első rész első forgatási napján Tom Cruise motorral leugratott egy hegy tetejéről. Pontosabban egy testreszabott Honda CRF 250-essel ugratott le egy hatalmas rámpáról a norvég Helsetkopen-hegy tetején, ami egy 1200 méter magas meredek szikla. Aztán zuhanni kezdett az alatta tátongó mélységbe, és a talajtól csupán 150 méterre nyitotta ki ejtőernyőjét. Amikor földet ért, Christopher McQuarrie rendező és a film színészeinek kis csapata megkönnyebbülten lélegzett fel a videósátor biztonságában, ahonnan figyelemmel kísérték a felvétel alakulását. Aztán Tom Cruise összeszedelőzködött, és még hétszer végrehajtota a mutatványt, hogy biztosan tökéletes legyen a felvétel.

„Valahányszor leugrattam a rámpáról, veszélyes volt. Az életemet kockáztattam. De azért minimálisra akartuk csökkenteni a kockázatot – magyarázza Cruise. – Van egy mondás nálunk a Mission: Impossible filmekben: Ne a biztonságra gyúrj. Légy kompetens.” Ezt természetesen annak a ténynek a tudatában állíthatja, hogy a produkció készítésének minden egyes mozzanatát rendkívül körültekintően gyakorolják be, és mindig ügyelnek a szigorú biztonsági intézkedések betartására.

Olvasd tovább

0

Kalandra fel!

Minden kincsvadászok ősatyja idén visszatér a mozikba

A nyitó képsorokon megvillan egy kalap, egy ostor, egy tájoló és egy térkép, felharsan John Williams ikonikus főtémája, mi pedig már tudjuk, megismételhetetlen kalandban lesz részünk. Indiana Jones (Harrison Ford), az egyetemi katedrát gyakran egzotikus tájakra cserélő régész-kalandor idén júliusban ötödjére – s valószínűleg utoljára – meghív minket, hogy szédületes akciókon, misztikus rejtvényeken és különleges helyszíneken át vele tartsunk – s hogy talán megértsünk valamit önmagunkból és a világból.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

Röviden: Fekete Párduc 2. / Doctor Strange az őrület multiverzumában / Thor: Szerelem és mennydörgés

írta Nikodémus

Fekete Párduc 2. (Black Panther: Wakanda Forever) – Vannak rettentően nehéz helyzetek, még a folyamatos habkönnyű szórakoztatásra épülő Hollywoodban is. Chadwick Boseman váratlan halálával nem csak egy ígéretes színészt vesztettünk el, de egy ikonikus(sá növesztett) szerep megformálóját is, ám a Marvel-moziverzumnak folytatódnia kellett, Ryan Coogler rendező pedig nagyjából vette az akadályt. Nagyjából, mondom, hiszen az első film főszereplőjének kivezetését ízléssel oldja meg. Könnycseppek persze peregnek a vásznon túl (és ideát is), ám az igazi kérdés az, mit lehet kezdeni a Wakanda-világgal T’Challa nélkül. Nos, sajnos nem sokat: az új film forgatókönyve céltalanul dobálja fel az eseményeket és a karaktereket, s bár a gyászolás egy ideig jól áll neki, hamar unalomba fullad. Az új főgonosz egy gyenge Aquaman-koppintás, és hát megint a bosszú értelmetlenségéről és az ellenfélnek való megkegyelmezésről regélnek nekünk, sokadjára. A legnagyobb utat talán Shuri karaktere (Laetitia Wright) járja be, ám szimpátiámat (magamat is meglepve) Riri Williams (Dominique Thorne), az aktuális vagánycsaj nyerte el. A készítők a mostani etapban a már megszokott black power mellett láthatóan rágyúrtak a female powerre is, már csak jobb történetet kellett volna írni…

Olvasd tovább

0

Röviden: Legendás állatok: Dumbledore titkai / A szürke ember / Meggyőző érvek

írta Nikodémus

Legendás állatok: Dumbledore titkai (Fantastic Beasts: Secrets Of Dumbledore) – Nehezített örökséggel, ám sokat ígérő premisszával indult hat éve a Harry Potter-sorozat előzményének szánt franchise, ám hiába J.K. Rowling bevonása, a húszas évek nosztalgiája vagy a mugli- és a varázsvilág kontrasztjának izgalma, a Legendás állatok-sorozat a legfrissebb részt figyelve egyre céltalanabb. Úgy zörög az egész, mint egy kibelezett mákgubó: sztárját (Johnny Depp) kényszerűen lecserélték, ügyeletes rosszfiúja (Ezra Miller) botrányt botrányra halmoz, írója pedig szintén netviharba keveredett (hogy jogosan-e, az egészen más kérdés). S mintha ez a film sem találná önmagát: az előző rész nagy leleplezését megkapjuk még egyszer, jól elmagyarázva, ám az ott történtek többi része kb. semmilyen hatással nincs az itteni eseményekre. Jude Law alig tud mit kezdeni alulírt szerepével, Mads Mikkelsen mereven néz, Eddie Redmayne szokásosan pantomimeskedik egy sort, a szedett-vedett banda pedig erőtlenül próbálja megállítani az egyre nagyobb hatalomra szert tevő főgonoszt. Rowlingnak volt gondolata demokrácia és autokrácia viszonyáról, a rasszizmus különböző fokozatairól vagy az elmérgesedő konfliktusok természetéről, de egyiket sem volt képes normális (forgatókönyvi) formába önteni. A Dumbledore titkai kapkodó, ritmustalan és összecsapott – nem csodálkoznék, ha a Warner fejeseinek részéről itt és most véget is érne a történet.

Olvasd tovább

0

Röviden: Nem / Préda / Az Északi

írta Nikodémus

Nem (Nope) – Jordan Peele egészen elképesztő: nagyon kevesen vannak a kortárs rendezők mezőnyében, akik folyamatosan új utakat keresve gondolkodásra késztetik a nézőt. Néha fejvakarásra, igen, de én ezt nagyon tudom értékelni, még ha a horror műfaja nem is a barátom. Épp ezért megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a Nem inkább (misztikus scifi-)thriller, bár azért a szokásos vér- és ijesztés-adagot ezúttal is megkapjuk. A Hollywood (tehát a szórakoztatóipar) perifériáján tengődő állatidomárok (Daniel Kaluuya, Keke Palmer) története, miszerint egy titokzatos égi jelenséget próbálnak egyre elszántabban megörökíteni (s persze közben menekülni előle) igazi értékét a látszólag szervetlenül illeszkedő másik szál adja meg, azzal a bizonyos végzetesen félresikerült sitcom-epizód forgatással. Peele most is az emberi természetről mesél nekünk: ezúttal az emberi kíváncsiság inspiráló, ugyanakkor nyugtalanítóan kisajátító voltát vizsgálja, jó adag vizuálműfaj-kritikával (ne nézz a szemébe, ugyebár), persze mindezt egy spielbergi látványfilm köntösébe csomagolva. Iróniából, sejtetésből és szimbolizmusból nincs hiány, ám ezúttal mintha jobban lötyögne a szokásosnál a szüzsén a gondolati tartalom.

Olvasd tovább

0

Röviden: Elvis / Jurassic World: Világuralom / Uncharted

írta Nikodémus

Elvis – Elvis Presley legendás alakja a XX. századi popkultúrának, ezért nagyon nehéz, szinte lehetetlen józanul mondani róla bármit. Mitikus alak, aki imádni vagy gyűlölni lehet, középút nem nagyon van. Pedig meg lehetne próbálni a mítosz mögé pillantani, ám Baz Luhrmann (A nagy Gatsby, Ausztrália, Rómeó + Júlia), a pimaszul adagolt giccs és a kirobbanó tánckoreográfiák mestere sejtette, hogy erre nem képes. Helyette azzal igyekezett színes-szagos wikipédia-mozijának egyedi ízt adni, hogy a hős menedzserét, a máig ellentmondásos megítélésű Tom Parker “ezredest” tette meg narrátornak. Tom Hanks becsülettel helytáll (a szájába adott önmentegető szövegekről nem tehet), Austin Butler átlényegülése szenzációs (nem kérdés, hogy ezzel megvan az ő nagy kiugrása), de a folyton pörgő-forgó karneválban egyetlen őszinte, csendes pillanat sincs, amikor kifürkészhetnénk, mégis ki rejtőzik a világ legnagyobb entertainere mögött. Elvis engedelmesen végigrongylábazza a játékidőt, kicsit sír, kicsit magányos… igazából meglepően gyorsan belesimul mindenbe, hiába a “nagy lázadó” imázs. Az már az ő (filmen kívüli) egyéni tragédiája, hogy amivel (rock)forradalmat csinált, azt nagyrészt csente (számtalan feldolgozás formájában, többnyire fekete előadóktól), tíz év múlva pedig, a brit invázió érkeztével (ld. Beatles) egy pillanat alatt vált végzetesen idejétmúlttá.

Olvasd tovább

0

Röviden: Mátrix: Feltámadások / Pókember: Nincs hazaút / Free Guy

írta Nikodémus

Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections) – Sosem voltam oda különösebben a Mátrix világáért, de azt el kell ismernem, hogy a 22 évvel ezelőtti első film minden filozófiai zagyvasága ellenére stílus- és trendteremtő volt. A folytatások minőségét fedje jótékony homály, ám annyit megadhatunk nekik, hogy végül lezárták Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) kalandjait, ám a stúdió csak nem nyughatott. Végül a rendező testvérpár egyik tagját sikerült rávenniük arra, hogy részt vegyen a régóta tervezgetett bőrlehúzásban, és a végeredmény bizonyos vonatkozásaiban merész, nagyrészt azonban mégiscsak kiszámítható lett. A film egész ügyesen indít: megcsavarja a korábbi trilógiát, önironikusan beszólogat saját magának (és persze a Warnernek), miközben szép lassan kiemeli az életközepi válságán és visszatérő rémálmain tépelődő Thomas Andersont. Reeves nem egy színészisten, de remekül hozza a tétova ötvenest, aki szerelmes lesz. Vagyis elkezd emlékezni egy nő láttán a kávézóban. Lana Wachowski nem titkolta, hogy ezúttal alapvetően egy romantikus sztorit írt-rendezett két kedvenc figurájának, úgyhogy tegyünk mi is így, és engedjük el a körítést: az akciókat (ötlettelenek és agyonvágottak), a filozófiai hátteret (Coelho már megint beköszön), a mellékszereplőket (sajnos érdektelen szinte mind) és egyáltalán azt, hogyan lehetséges ez a folytatás a főszereplők egykori halála után. A stúdió a változatosság kedvéért ezúttal nem számolgatja a pénzt (merthogy jókora bukásnak tűnik a film), és ez talán elég ahhoz, hogy ne készüljön még egy sírrablás. Aki pedig a megfelelő (tini)korban látta az első filmet, és azóta felnőtt, fájóan érteni fogja azt a mélabús első félórát.

Olvasd tovább

0

A kezdet kezdetén – Dűne (Dune, 2021)

írta Nikodémus

Különös sorsra lelt Frank Herbert kultikus scifi-regényének címünkben is megidézett kezdőmondata Denis Villeneuve (Fogságban, Sicario, Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049) nemrég bemutatott filmjének zárlatában: egy olyan szereplő szájából hangzik el, aki addig maga is nagyrészt álombéli vízióként volt jelen. Villeneuve ezzel a regény rajongóin túl az egyszeri mozinézőnek is kiszól, finoman érzékeltetve a Dűne megfilmesíthetőségének problémáját. A kanadai sztárrendező azonban két elbukott kísérlet után meggyőzően veszi az akadályt: filmje kihagyhatatlan moziélmény, legfőképp azért, mert a megfelelő pontokon kötötte meg a maga kompromisszumait.

Olvasd tovább