0

Győzött a mítosz – Elvis és a zenész-életrajzi filmek

írta Nikodémus

A muzsikusokról szóló életrajzi filmek újkori áradatában igazi különlegességnek ígérkezett az Elvis Presleyről szóló mozi: alanya még halála után félévszázaddal is igazi szupersztár, tárgya egy kacskaringókkal teli életút, rendezője pedig eddigi életművét tekintve kiválóan ért a látványos zenés-táncos koreográfiák levezényléséhez. Baz Luhrmann legújabb filmje, a még nyár elején bemutatott Elvis nagyszabású portrét fest „a Király” életéről, koráról és hatásáról, igazi tétje azonban az, hogy be tud-e kukkantani főhősének maszkja mögé.

Olvasd tovább

0

Röviden: Elvis / Jurassic World: Világuralom / Uncharted

írta Nikodémus

Elvis – Elvis Presley legendás alakja a XX. századi popkultúrának, ezért nagyon nehéz, szinte lehetetlen józanul mondani róla bármit. Mitikus alak, aki imádni vagy gyűlölni lehet, középút nem nagyon van. Pedig meg lehetne próbálni a mítosz mögé pillantani, ám Baz Luhrmann (A nagy Gatsby, Ausztrália, Rómeó + Júlia), a pimaszul adagolt giccs és a kirobbanó tánckoreográfiák mestere sejtette, hogy erre nem képes. Helyette azzal igyekezett színes-szagos wikipédia-mozijának egyedi ízt adni, hogy a hős menedzserét, a máig ellentmondásos megítélésű Tom Parker “ezredest” tette meg narrátornak. Tom Hanks becsülettel helytáll (a szájába adott önmentegető szövegekről nem tehet), Austin Butler átlényegülése szenzációs (nem kérdés, hogy ezzel megvan az ő nagy kiugrása), de a folyton pörgő-forgó karneválban egyetlen őszinte, csendes pillanat sincs, amikor kifürkészhetnénk, mégis ki rejtőzik a világ legnagyobb entertainere mögött. Elvis engedelmesen végigrongylábazza a játékidőt, kicsit sír, kicsit magányos… igazából meglepően gyorsan belesimul mindenbe, hiába a “nagy lázadó” imázs. Az már az ő (filmen kívüli) egyéni tragédiája, hogy amivel (rock)forradalmat csinált, azt nagyrészt csente (számtalan feldolgozás formájában, többnyire fekete előadóktól), tíz év múlva pedig, a brit invázió érkeztével (ld. Beatles) egy pillanat alatt vált végzetesen idejétmúlttá.

Olvasd tovább

0

Utolsó éjszaka a Sohóban / Spencer

írta Nikodémus

Csaknem egy évszázada tudja már a globális tudatipar, hogy komoly tömegeket lehet elkábítani egy kis nosztalgiázással. Az ébredező fogyasztói társadalom elsőként talán a karácsonyt tette profán ünneppé: fenyőillat és hívogató fények, csillogó glamúr és black friday – szó szerint és lelki értelemben egyaránt gyomorrontásunk lesz tőlük az ünnepek végére. S miközben az aktuális retródizájn egy sosemvolt idill hamis emlékét plántálja belénk, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy immár nemcsak decemberben, hanem egész évben támad a gátlástalan nosztalgia-divat. Mindezek fényében meglepő, hogy nemrég két olyan film futott be a mozikba, mely rendre ellenáll a haszontalan múltba révedés kísértésének, mi több, nézőjét is óva inti attól.

Olvasd tovább

1

Röviden: Cry Macho / Respect / Stardust

írta Nikodémus

Lehet-e három év alatt évtizedeket öregedni? Ha az ember koros (hiába az örökölt kiváló gének), bizony lehet. Clint Eastwood sajnos így járt: épp nemrég méltattam kitartását, hogy folyamatosan árnyalja mozis alteregóját (A csempész / Richard Jewell balladája), ám legújabb filmjében, az öndefinitívnek szánt Cry Macho-ban tényleg úgy poroszkál, mint egy vén, fogatlan csataló. Már a történetet is alig hisszük: Mike Milót (Eastwood) megbízza nyugdíjas haverja, ugyan hozza már el Mexikóból a fiát, aki volt feleségénél ragadt. A barát olyan hatvanas, Mike pedig a nyolcvanas éveiben jár, s neki kéne Texasból átvergődnie a köztudottan szigorúan őrzött déli határon, rátalálnia a srácra, elragadni őt az anyukától, és vissza. Nagy macsó az öreg Clint, de ezt a valóságtévesztést nehezen veszi be a gyomrunk. A cselekményen pedig sajnos további hatalmas lukak éktelenkednek: hősünkre minden korú és állapotú nő legszívesebben rávetné magát (a feleség-jelenet különösen vicces), pillanatok alatt beilleszkedik bármilyen faluközösségbe, önjelölt állatorvosként bölcs jótanácsokat osztogat, ért a lovakhoz és a fegyverekhez, sőt, még a férfilélek rejtelmeibe is képes bevezetni ifjú tanítványát. Utóbbi minden megszólalása közhelyes (néha akaratlan humorba fúl), és mintha Eastwood is elvétené itt-ott a lépést színészileg. Szemlátomást a velük utazó kakas (a film címadója) kapta a leggondosabb jellemábrázolást, és ez elég alapos kritikája ennek a maximum alsó-középkategóriás tévéfilm szintjét megütő mozinak. Úgy tűnik, a Névtelen felett tényleg eljárt az idő.

Olvasd tovább

0

Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria, 2019)

írta Nikodémus

Egyedülálló úr megosztaná… – békebeli társkereső apróhirdetések kezdődtek így, különös morális kettősségben: az élvhajhászat finom elfedése a felülfogalmazásban, arisztokratikus fénybe vonva a gyakran mocskos-bűnös rögvalót. Filmünk hőse egész életében hasonló felülfogalmazásban élt: kicsapongásait élettapasztalatnak, gorombaságait egy zseni ismertetőjegyeinek, szenvedéseit művészetnek hazudta. Ehhez most már nincs ereje: túl öreg hozzá. Pedro Almodóvar legújabb filmje, a Fájdalom és dicsőség immár csaknem egy éve bemutatkozott (s a mai mozi-ínséges időkben online elérhető), hatása azonban nehezen múlik.

Olvasd tovább

0

Kicsit meghalni – Amundsen / Az aszfalt királyai

írta Nikodémus

Az autósfilmről erre már volt szó.

Saját határainak feszegetése mindig is az emberiség izgalmas és veszélyes elfoglaltságai közé tartozott – ám széles körben közkedveltté ironikus módon épp akkor vált, mire elfogytak a meghódítandó, ismeretlen területek a Földön. Irány hát a múlt! Az egykorvolt pionírok legendáriuma szinte végtelen lehetőségeket kínál a késői utódoknak mítoszfaragásra – nem véletlen a filmvilágban a felfedezős-életrajzi eposzok ismétlődő divathulláma. A még novemberben bemutatott Amundsen és Az aszfalt királyai egyaránt komolyabb ambíciókat dédelget puszta ismeretterjesztésnél.

Olvasd tovább

0

A vászon felhasad – Csontváry (1980)

írta Nikodémus

 

Festő, színész, filmrendező – három ember sorsa fonódik össze eltéphetetlenül az 1980-as Csontváry-moziban, mely miközben címadója művészetének titkát próbálja megfejteni, számot ad a főszerepre eredetileg szánt Latinovits Zoltán és rendezője, Huszárik Zoltán tragikus sorsáról is.

1919 Magyarországának vészterhes koranyarán egy krisztinavárosi lakásból érkezik különös beteg a Szent János-kórházba. Csont és bőr, mozdulni alig tud, csak a tekintete lángol különös fénnyel. A folyosó betegei különc művészemberről suttognak, s gúnnyal, kuncogva osztják meg a pletykát: az iglói patikus élete derekán egyszerre piktornak képzelte magát, beutazta a világot, hatalmas vásznakat festett tele furcsa vízióival, ám végül mindene odalett – bizonyára a józan esze is. Az orvos vészes kiszáradást állapít meg. Rokon vagy ismerős nincs, ki hallgatná a diagnózist, a beteg viszont, mielőtt távozna az árnyékvilágról, lassú, szaggatott zihálással elkezdi mesélni élete történetét.

Olvasd tovább

0

Loving Vincent (2017) / Maudie (2016)

írta Nikodémus

A festőfilmek elsődleges kérdését, miszerint át lehet-e ültetni az alkotó vizuális világát mozgóképre, a legtöbb életrajzi mozi simán kikerüli. Képeskönyvvé degradálja az életművét vagy elmeséli a művész életét. Nincs ezzel gond, számtalan kitűnő biográfiát láttunk már, a Loving Vincent viszont merészen nagyobb ambíciókat sző. A Maudie nem, ám mégis teljesebb élmény.

Olvasd tovább

0

Örökhagyás – Az utolsó család / Emlékképek (2016)

írta Nikodémus

2017-06-az-utolsó-család-emlékképek-1

Olykor még a mozitermekben is különös egybeeséseket produkál az élet: két lengyel film a baráti nép közelmúltjából, képzőművészet és politika, alkotás és hétköznapok, egy legendás rendezőzseni és egy ifjú titán. Idén májusban, egy hét eltéréssel mutatták be Jan P. Matuszynski Az utolsó család és Andrzej Wajda Emlékképek című filmjét.

Olvasd tovább

2

Nagy szemek (Big Eyes, 2014)

írta Nikodémus

2015-02-nagy-szemek-1

Tisztázzuk mindjárt az elején: ez egy Weinstein-film. Tim Burtonnek alig van köze hozzá. Ez persze önmagában nem feltétlenül baj, a loboncos, groteszk figurákhoz vonzódó direktor eddig is vállalt sima bérmunkákat szerzői(nek mondható) filmjei mellett, a gond inkább az, hogy a Nagy szemek sima producerfilmnek is vészesen kevéske, ám mulatságosan önleleplező: van valami ugyebár, ami nem az enyém, de azért gátlás nélkül meggazdagszom belőle.

Olvasd tovább