életrajzi dráma

0

Maestro / Priscilla

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Újkeletű törekvés napjaink hollywoodi filmiparában, hogy az életrajzi filmek sokszorosan elkoptatott sémáit szokatlan nézőpontú megközelítéssel igyekeznek feldobni. A kísérlet esztétikai haszna legalábbis kétséges, de a trend szembeötlő: a sztárfőhőst most divatosabb profilból, semmint szemből filmezni. Meséljen róla bár barát, menedzser, házastárs vagy rivális, hangjában elkerülhetetlenül a kortárs közönség szólal meg, és üzen az utókornak. Bevallja vagy sem, a múlt decemberben a Netflixen debütált Maestro, valamint az idén februárban a hazai mozikban is bemutatott Priscilla egyaránt ezt a közelítésmódot alkalmazza, változó sikerrel.

Olvasd tovább →

0

A Fabelman család (The Fabelmans)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Új Oscar-szezon, új Spielberg-film, ugyan, mi hiányozhat még? Korunk talán legismertebb hollywoodi rendezője idén megint ringbe száll a korábban már kétszer elnyert aranyszoborért, s mindent bevet, hogy meggyőzze az Amerikai Filmakadémia ítészeit: tiszta szívű gyermekhőst léptet fel, ámuló tekinteteket mutogat, kalandot fabrikál, mozivarázslatot csihol – s mindezt bőséges nosztalgiával tálalja. Az idei díjszezonra pozicionált A Fabelman család a rendező gyerek- és ifjúkorába röpít vissza minket, hogy két és fél órában meséljen egy zsidó családról az ötvenes évek Amerikájában.

Olvasd tovább →

0

Röviden: A Whitney Houston-film / Vérapó / A gyilkos járat

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

I Wanna Dance with Somebody – A Whitney Houston-film (I Wanna Dance with Somebody) – Bő négy évvel ezelőtt újra berobbant Hollywood fősodrába a zenész-életrajzi mozi: az álomgyár azóta magáévá tette (kizsákmányolta?…) Elton John, Aretha Franklin, Elvis Presley és Marilyn Monroe életpályáját, és már itt toporognak a következő versenyzők. Whitney Houston élete (és halála) szintén kínál megszívlelendő tanulságokat, s Anthony McCarten forgatókönyvíró neve biztosítéknak tűnt arra, hogy nem kapunk méltatlan feldolgozást. Igaz, túl mélyenszántót se. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva: egy döntő pillanatot bemutató kerettel indítunk, majd visszaugrunk az időben a szerény kezdetekig, majd jön a felfedez(tet)és, a siker, majd a balhé és a vele járó összeomlás. Kasi Lemmons rendező engedelmes bérmunkásként mondja föl a leckét, miszerint a tehetség felelősséggel, a hírnév veszélyekkel jár, filmjét végül mégis belefullasztja az olcsó nosztalgiába. Naomi Ackie komoly munkát fektet a főszerepbe, de egy percre sem hiszem el neki, hogy ő lenne a fölényes dívaként viselkedő, oktávjaival az egész világot meghódító énekesnő. S ahogy az utolsó előtti jelenetben diszkréten lecsúszik a halált hozó kádba, úgy fog eltűnni ez a hosszú című, középszerű film is néhány hónap alatt a díjszezonból – meg a kollektív emlékezetből.

Olvasd tovább →

0

Szöszi (Blonde)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Idén ősszel nagyot robbantott a Netflix streaming-szolgáltató azzal, hogy szeptember 28-án bemutatták Andrew Dominik rendező régóta várt Marilyn Monroe-filmjét Ana de Armasszal a főszerepben. Az első reakciók döbbenetes színészi átlényegülésről, rendhagyó látványvilágról és sokkolóan egyedi elbeszélésmódról szóltak, s a Szöszi (Blonde) körül azóta sem csillapodnak az indulatok. De van-e bármi a harsogóan hivalkodó felszín alatt? Készíthető-e hű portré arról a nőről, aki egyszerre volt milliók vágyainak tárgya, bulvárhírek sztárja és egy félénk, apa nélkül felnőtt naiva? Dominik nagyszabású filmje nyomába ered az azóta is feltáratlan Monroe-rejtélynek, s ezt meglehetősen nézőpróbáló módon teszi.

Olvasd tovább →

0

Győzött a mítosz – Elvis és a zenész-életrajzi filmek

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

A muzsikusokról szóló életrajzi filmek újkori áradatában igazi különlegességnek ígérkezett az Elvis Presleyről szóló mozi: alanya még halála után félévszázaddal is igazi szupersztár, tárgya egy kacskaringókkal teli életút, rendezője pedig eddigi életművét tekintve kiválóan ért a látványos zenés-táncos koreográfiák levezényléséhez. Baz Luhrmann legújabb filmje, a még nyár elején bemutatott Elvis nagyszabású portrét fest „a Király” életéről, koráról és hatásáról, igazi tétje azonban az, hogy be tud-e kukkantani főhősének maszkja mögé.

Olvasd tovább →

0

Röviden: Elvis / Jurassic World: Világuralom / Uncharted

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Elvis – Elvis Presley legendás alakja a XX. századi popkultúrának, ezért nagyon nehéz, szinte lehetetlen józanul mondani róla bármit. Mitikus alak, aki imádni vagy gyűlölni lehet, középút nem nagyon van. Pedig meg lehetne próbálni a mítosz mögé pillantani, ám Baz Luhrmann (A nagy Gatsby, Ausztrália, Rómeó + Júlia), a pimaszul adagolt giccs és a kirobbanó tánckoreográfiák mestere sejtette, hogy erre nem képes. Helyette azzal igyekezett színes-szagos wikipédia-mozijának egyedi ízt adni, hogy a hős menedzserét, a máig ellentmondásos megítélésű Tom Parker “ezredest” tette meg narrátornak. Tom Hanks becsülettel helytáll (a szájába adott önmentegető szövegekről nem tehet), Austin Butler átlényegülése szenzációs (nem kérdés, hogy ezzel megvan az ő nagy kiugrása), de a folyton pörgő-forgó karneválban egyetlen őszinte, csendes pillanat sincs, amikor kifürkészhetnénk, mégis ki rejtőzik a világ legnagyobb entertainere mögött. Elvis engedelmesen végigrongylábazza a játékidőt, kicsit sír, kicsit magányos… igazából meglepően gyorsan belesimul mindenbe, hiába a “nagy lázadó” imázs. Az már az ő (filmen kívüli) egyéni tragédiája, hogy amivel (rock)forradalmat csinált, azt nagyrészt csente (számtalan feldolgozás formájában, többnyire fekete előadóktól), tíz év múlva pedig, a brit invázió érkeztével (ld. Beatles) egy pillanat alatt vált végzetesen idejétmúlttá.

Olvasd tovább →

0

Utolsó éjszaka a Sohóban / Spencer

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Csaknem egy évszázada tudja már a globális tudatipar, hogy komoly tömegeket lehet elkábítani egy kis nosztalgiázással. Az ébredező fogyasztói társadalom elsőként talán a karácsonyt tette profán ünneppé: fenyőillat és hívogató fények, csillogó glamúr és black friday – szó szerint és lelki értelemben egyaránt gyomorrontásunk lesz tőlük az ünnepek végére. S miközben az aktuális retródizájn egy sosemvolt idill hamis emlékét plántálja belénk, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy immár nemcsak decemberben, hanem egész évben támad a gátlástalan nosztalgia-divat. Mindezek fényében meglepő, hogy nemrég két olyan film futott be a mozikba, mely rendre ellenáll a haszontalan múltba révedés kísértésének, mi több, nézőjét is óva inti attól.

Olvasd tovább →

1

Röviden: Cry Macho / Respect / Stardust

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Lehet-e három év alatt évtizedeket öregedni? Ha az ember koros (hiába az örökölt kiváló gének), bizony lehet. Clint Eastwood sajnos így járt: épp nemrég méltattam kitartását, hogy folyamatosan árnyalja mozis alteregóját (A csempész / Richard Jewell balladája), ám legújabb filmjében, az öndefinitívnek szánt Cry Macho-ban tényleg úgy poroszkál, mint egy vén, fogatlan csataló. Már a történetet is alig hisszük: Mike Milót (Eastwood) megbízza nyugdíjas haverja, ugyan hozza már el Mexikóból a fiát, aki volt feleségénél ragadt. A barát olyan hatvanas, Mike pedig a nyolcvanas éveiben jár, s neki kéne Texasból átvergődnie a köztudottan szigorúan őrzött déli határon, rátalálnia a srácra, elragadni őt az anyukától, és vissza. Nagy macsó az öreg Clint, de ezt a valóságtévesztést nehezen veszi be a gyomrunk. A cselekményen pedig sajnos további hatalmas lukak éktelenkednek: hősünkre minden korú és állapotú nő legszívesebben rávetné magát (a feleség-jelenet különösen vicces), pillanatok alatt beilleszkedik bármilyen faluközösségbe, önjelölt állatorvosként bölcs jótanácsokat osztogat, ért a lovakhoz és a fegyverekhez, sőt, még a férfilélek rejtelmeibe is képes bevezetni ifjú tanítványát. Utóbbi minden megszólalása közhelyes (néha akaratlan humorba fúl), és mintha Eastwood is elvétené itt-ott a lépést színészileg. Szemlátomást a velük utazó kakas (a film címadója) kapta a leggondosabb jellemábrázolást, és ez elég alapos kritikája ennek a maximum alsó-középkategóriás tévéfilm szintjét megütő mozinak. Úgy tűnik, a Névtelen felett tényleg eljárt az idő.

Olvasd tovább →

0

Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria, 2019)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Egyedülálló úr megosztaná… – békebeli társkereső apróhirdetések kezdődtek így, különös morális kettősségben: az élvhajhászat finom elfedése a felülfogalmazásban, arisztokratikus fénybe vonva a gyakran mocskos-bűnös rögvalót. Filmünk hőse egész életében hasonló felülfogalmazásban élt: kicsapongásait élettapasztalatnak, gorombaságait egy zseni ismertetőjegyeinek, szenvedéseit művészetnek hazudta. Ehhez most már nincs ereje: túl öreg hozzá. Pedro Almodóvar legújabb filmje, a Fájdalom és dicsőség immár csaknem egy éve bemutatkozott (s a mai mozi-ínséges időkben online elérhető), hatása azonban nehezen múlik.

Olvasd tovább →

0

Kicsit meghalni – Amundsen / Az aszfalt királyai

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Az autósfilmről erre már volt szó.

Saját határainak feszegetése mindig is az emberiség izgalmas és veszélyes elfoglaltságai közé tartozott – ám széles körben közkedveltté ironikus módon épp akkor vált, mire elfogytak a meghódítandó, ismeretlen területek a Földön. Irány hát a múlt! Az egykorvolt pionírok legendáriuma szinte végtelen lehetőségeket kínál a késői utódoknak mítoszfaragásra – nem véletlen a filmvilágban a felfedezős-életrajzi eposzok ismétlődő divathulláma. A még novemberben bemutatott Amundsen és Az aszfalt királyai egyaránt komolyabb ambíciókat dédelget puszta ismeretterjesztésnél.

Olvasd tovább →

0

A vászon felhasad – Csontváry (1980)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

 

Festő, színész, filmrendező – három ember sorsa fonódik össze eltéphetetlenül az 1980-as Csontváry-moziban, mely miközben címadója művészetének titkát próbálja megfejteni, számot ad a főszerepre eredetileg szánt Latinovits Zoltán és rendezője, Huszárik Zoltán tragikus sorsáról is.

1919 Magyarországának vészterhes koranyarán egy krisztinavárosi lakásból érkezik különös beteg a Szent János-kórházba. Csont és bőr, mozdulni alig tud, csak a tekintete lángol különös fénnyel. A folyosó betegei különc művészemberről suttognak, s gúnnyal, kuncogva osztják meg a pletykát: az iglói patikus élete derekán egyszerre piktornak képzelte magát, beutazta a világot, hatalmas vásznakat festett tele furcsa vízióival, ám végül mindene odalett – bizonyára a józan esze is. Az orvos vészes kiszáradást állapít meg. Rokon vagy ismerős nincs, ki hallgatná a diagnózist, a beteg viszont, mielőtt távozna az árnyékvilágról, lassú, szaggatott zihálással elkezdi mesélni élete történetét.

Olvasd tovább →

0

Loving Vincent (2017) / Maudie (2016)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

A festőfilmek elsődleges kérdését, miszerint át lehet-e ültetni az alkotó vizuális világát mozgóképre, a legtöbb életrajzi mozi simán kikerüli. Képeskönyvvé degradálja az életművét vagy elmeséli a művész életét. Nincs ezzel gond, számtalan kitűnő biográfiát láttunk már, a Loving Vincent viszont merészen nagyobb ambíciókat sző. A Maudie nem, ám mégis teljesebb élmény.

Olvasd tovább →