0

Győzött a mítosz – Elvis és a zenész-életrajzi filmek

írta Nikodémus

A muzsikusokról szóló életrajzi filmek újkori áradatában igazi különlegességnek ígérkezett az Elvis Presleyről szóló mozi: alanya még halála után félévszázaddal is igazi szupersztár, tárgya egy kacskaringókkal teli életút, rendezője pedig eddigi életművét tekintve kiválóan ért a látványos zenés-táncos koreográfiák levezényléséhez. Baz Luhrmann legújabb filmje, a még nyár elején bemutatott Elvis nagyszabású portrét fest „a Király” életéről, koráról és hatásáról, igazi tétje azonban az, hogy be tud-e kukkantani főhősének maszkja mögé.

A Queen együttes életét bemutató, négy évvel ezelőtti Bohém rapszódia óta tudjuk, tuti vállalkozás egy népszerű előadó vagy zenekar életét vászonra vinni. Az egyébként problémás körülmények között leforgatott, dramaturgiájában gyenge és a valóságot látványosan átigazító film bombasiker volt a pénztáraknál, Oscar-jelölése pedig jelezte, nem csak a közönség, hanem Hollywood krémje is újra kíváncsi lett a zsánerre. Készült ezután fantázia-mozi Elton John korai pályafutásáról (Rocketman) és egy Beatlest dúdolgató fiatal fiúról (Yesterday), forgattak hagyományos életrajzi drámát a soul királynőjéről (Respect) vagy road-movie-t a popikon David Bowie egyetlen turnéba sűrített útkereséséről (Stardust), ám időközben a keményebb műfajok képviselői is bemutatkoztak már a vásznon (The Dirt, Heavy Túra, A sötétség gyermekei). Legyenek bár enciklopédikus jellegűek vagy egy-egy kulcspillanat köré szerveződőek, látványosan dübörgőek vagy csendesen intimek, e mozgóképes biográfiák célja ugyanaz: lehántani hősük mítoszát és közelebb kerülni az előadói én mögötti figurához. S valljuk be, bizony szeretünk kukkolni: érdekel minket, milyen lehet a sztár, ha művészi kétségek gyötrik, menedzsert és lemezkiadót vált vagy éppen dollármilliókba kerülő válásával küszködik. Az érzékeny filmrendező többnyire megtalálja az egyensúlyt a bulvárfaktor és a szimpátiakeltés között: azt szeretné elérni, hogy úgy érezzük, a rajongott zenész egy közülünk. Miközben csodáljuk előadói virtuozitását (slágereinek hallatán pedig kellemes nosztalgia fog el minket), együtt érzünk esendőségével.

Ha akadt még igazi adósság a mostanság egyre-másra készülő zenészportrék között, akkor az a rock and roll legnagyobb legendájának vászonra vitele volt. Elvis Presley azonban nehéz dió: önnön mítosza (a hozzá tapadó bizarr összeesküvés-elméletekkel együtt) olyannyira túlnőtt rajta, hogy alakjához az eszeveszett rajongáson vagy izzó gyűlöleten kívül szinte képtelenség józanul közelíteni. Baz Luhrman rutinos alkotóként ezúttal is beveti saját, jól bevált trükkjeit, megpróbál fordítani néhányat az alapszituáción, legnagyobb szerencséje azonban, hogy talált egy színészt, aki elég bátor volt ahhoz, hogy eljátssza a rock and roll koronázatlan királyát.

A film elején párhuzamos vágásban látjuk, ahogy a kisgyermek Elvis életében először téved be a feketék tüzes hangulatú istentiszteletére Memphis egyik nyomornegyedében, illetve hogy a már ifjú előadó egyik első koncertjére készül. A tekintet idegesen rebben ide-oda, szívverés a torokban, a láb idegesen topog – érezzük a kirobbanni készülő feszültséget. Amott a hívők emelkedő keze, emitt a tinilányok sikolya jelzi a bekövetkező eksztázist, és a párhuzam blaszfémikus, de halálpontos: Elvis a spirituálék lélekzengető világát házasította össze meglehetősen profán előadói stílusával, és az eredmény hatalmasat robbant. Tanúja mindennek Tom Parker „ezredes” (Tom Hanks), aki filmünk narrátorául szegődik. Az idős üzletember vidéki cirkuszosok ósdi turnéját intézi, Elvisben (Austin Butler) pedig meglátja a nagy kiugrási lehetőséget – a sajátját. Filléres bevételekkel való évtizedes vesződtség után végre sztárt faraghat új védencéből, és alaposan ki is használja a lehetőséget. A fiatal, naiv fiú pedig boldogan köt vele szerződést: olyat, amit később keservesen megbán. Ám még mielőtt elkönyvelnénk magunkban, hogy ez a film is az „ártatlan művész – gonosz menedzser” elkoptatott tengelyén halad előre a cselekményben, Luhrmann igyekszik árnyalni az összképet. Megejtően beszél hősének súlyos anyakomplexusáról, többször is felhozza fekete zenészbarátait, illetve megemlíti a korízlés gyors változását, ami olyan gyorsan tette idejétmúlttá Elvis zenéjét, amilyen gyorsan felemelte a világ tetejére.

Austin Butler Elvis-alakítása lenyűgöző. Nem pusztán eltanulja a gesztusokat vagy a zenét: mindenestül magáévá teszi a figurát. A belőtt haj, a smink vagy az öltözék természetesen hozzáad a fiatal színész játékához, de a lényéből fakadó pimasz vagányság eltanulhatatlan: Butler olyannyira meggyőző a rongylábú, örökmozgó Elvis szerepében, hogy koncertfelhajtás nélkül, pusztán a nappalinkban táncra perdülve is megragadna bárkit. Nem kétséges, karrier-berobbantó, Oscar-esélyes alakítás az övé. Tom Hanks nem kevés iróniával hozza negatív karakterét, egyszerre érzékeltetve annak ördögi és kisszerű voltát. Mikor a játékidő derekán lehull a lepel Parker „ezredes” machinációiról, Hanks csupán megrándítja vállát, és ez nekünk, nézőknek is elég: élvezettel lubickol a gátlástalan, szánalomra méltó menedzser szerepében, aki „utálom Elvist” kitűzőt is azért gyártat, hogy minél nagyobb legyen a bevétel.

A film harmadik tartópilléréből, a látványos tánckoreográfiákból – ahogy Luhrmann-nál megszokhattuk – nincs hiány: főként ez és a giccs stílusos adagolása teszi szórakoztatóvá a filmet. A szóban forgó jeleneteket látva úgy érezzük, a rendező és hősének szövetsége a mennyben köttetett. Komolyabb problémák sajnos máshol jelentkeznek: a forgatókönyv a legegyszerűbb kronologikus elbeszélésmódot használja, epizodikus felépítése pedig nem teszi lehetővé nagyobb karakterfejlődési ívek megrajzolását. Grandiózus wikipédia-szócikk megfilmesítésnek hat így az Elvis, ahol a teátrálisan megkomponált sorsfordulatok között elvész az intim jellemábrázolás valódi esélye.

Hiába a nagy zajjal pergő-forgó cirkusz, a film különös módon épp legnagyobb vállalását nem képes teljesíteni. Főszereplőjéről, Elvisről ugyanis alig tudunk meg valamit az életrajzi mozik ezredjére elsütött közhelyein túl. Járunk Gracelandben, stadionturnékon, majd Las Vegasban, végigszurkoljuk a nagy lázadást és rezignáltan tudomásul vesszük a belesimulást, ám Elvis figurája végig úgy mozog a filmben, mintha csupán szemtanúja lenne a saját életének. Luhrmann empátiát ébreszt hőse iránt, ám nem foglalkozik annak megalapozásával. Szegény Elvis, gondolhatnánk a film alapján, semmiről nem tehet: egyszerűen csak tönkrement a házassága, rácsúszott a gyógyszerfüggőségre, és még menedzsere is kiszipolyozza belőle az utolsó petákot.

Elvis titka tehát úgy tűnik, ezúttal is megfejtetlen maradt, ám az igazi kérdés, hogy mindez végső soron filmünk hibája-e, vagy a király alakjában az előadói zsenialitáson túl tényleg nem találhatunk további mélységeket. Nehéz eldönteni, de az utóbbira enged következtetni néhány kényelmetlen tény. Elvis legnagyobb sikereit olyan fekete előadók dalainak feldolgozásával érte el, akiknek a pályafutása ráment a rasszizmusból fakadó mellőzöttségre. Noha ő maga mindig tisztelettel hangsúlyozta színesbőrű zenészbarátainak inspiráló hatását, ez a feszültség sokat mond személyiségéről és a korabeli Amerika társadalmi viszonyairól egyaránt. Elvis bevallottan James Dean nyomdokaiba szeretett volna lépni a nagyvásznon, filmjeinek túlnyomó többsége azonban könnyed, felejthető blődli. Zenei aktualitása pedig néhány pillanat alatt olvadt el a fiatalok szemében, amikor a hatvanas évek közepén megérkezett a brit invázió, élén a Beatlesszel. Maradt végül az özvegy által azóta is tudatosan építgetett mítosz, mely félévszázada lázban tartja a világ Elvis-rajongóit. S ami úgy tűnik, ezúttal Luhrmann fejében is győzött az ember felett.

(Megjelent: Új Ember, 2022. augusztus)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *