2

Rocketman / Yesterday

írta Nikodémus

Nem menekülnek a popsztárok: a Bohém rapszódia valószínűtlen (s szerintem érdemtelen) sikere új löketet adott a zenés életrajzi filmek zsánerének. A producerek már a pénzt számolnák, a vészes ötletszegénység általános kiütközésének idején azonban volt két terv, amely sokat ígért. A Rocketman élő ikonról szól, és musicalformában kíván lelket boncolni, a Yesterday pedig felveti, mi lenne, ha a világ leghíresebb beat-zenekara sosem létezett volna. Zseniális ideák, a végeredmény azonban sajnos felemás lett.

Dexter Fletcher anno bérrendezőként fejezte be a Queen-biopicet, ingujjában már ott volt a saját projektje. Elton John pályájának zűrös első húsz évéről készíteni mozit sok-sok tánccal, őrületes kosztümökkel és fergeteges zenéléssel. A dolog ott válik érdekessé, hogy a mi Eltonunk (Taron Egerton) rock n’ roll helyett elsősorban lírában utazik (a féktelen tombolás így valahogy nehezebben kivitelezhető), személyesnek tűnő szövegeit pedig egytől egyig nem ő, hanem hűséges írótársa, Bernie Taupin (Jamie Bell) vetette papírra. Hogy lesz itt belemenős lélekszólongatás? Hát nem nagyon, eltekintve attól, hogy Fletcher szépen bemutatja a gyerekkor kínjait, az identitáskeresés zsákutcáit, közben pedig stílusos koreográfiákba rendezett szép testekben gyönyörködik a néző.

A ritmus jó, a dallam szárnyal, és még a sztorit is értjük. Igen, a bizonytalankodó kisfiú az érett művészben is folyton ott bujkál szeretetre éhezve – ezért a féktelen szex- és kokópartik, az extravagáns öltözékek, ripacskodó gesztusok. Túlságosan egyszólamú a tanulság, főleg úgy, hogy hősünk körül papírmasé-figurák mozognak: a szeretetlen apa, a kiégett-cinikus anya, a kedves nagymami, a gonosz producer és a világ, aki megértés helyett rajongani akar.

Taron Egerton nagyon felszívta magát (na nem úgy!) a szerepre: virtuózan mozog, libben, fantasztikusan énekel, uralja a vásznat, és mimikájával is szépen játszik – már amennyit meglátunk a gyakran túl sokat takaró jelmezek mögül. Az igazi karakterdráma azonban elmarad: helyette az elvonón kellene megvilágosodni, gyerekkori traumáktól megszabadulni; újraélni, s ezáltal elengedni az összes rosszat. Túl könnyen, hollywoodi csusszanással megy ez, és bár a záróklip szépen lekerekít, a stáblista után az volt az érzésem, több volt ebben, mint ami végül lett.

Egész nehézsúlyú alkotógárda huppant össze, hogy megvalósítsa a romkomba oltott Beatles-bújócskát: Danny Boyle és Richard Curtis együttműködésének hírére még azok is felkapják a fejüket, akik alapból kerülik a romantikus zsánert. Az alapötlet pedig remek: létező ikon helyett ezúttal egy nem-létezővel játszadozzunk el! Jack (Himesh Patel első filmszerepében) egy teljesen jelentéktelen gitáros-énekes, aki szupermarket-rakodómunkás hétköznapjai végeztével szombat-vasárnap kergeti az áhított sikert mindenesével, Ellie-vel (Lily James aranyosan szeleburdi).

Rajtuk kívül mindenki érzi, hogy totál reménytelen az ügy, mígnem egy pár másodperces globális áramkimaradás után arra ébred hősünk, hogy a Beatles teljes életműve törlődött a világ lakosságának fejéből. A srác kicsit meglepődik, leteszteli a haverokon, hogy tényleg, és úgy tűnik, tényleg: simán előadja neki saját szerzeményként a Yesterday-t. Aztán a Helter Skeltert meg az Eleanor Rigbyt és a többi nagy slágert. Gyorsvonaton érkezik az elismerés (Ed Sheeran befigyel), a siker (Kate McKinnon szórakoztatóan bizarr az önimádó menedzser szerepében), a csendes, hétköznapi élet (és vele a boldogság) pedig rohamosan távolodik hősünktől.

S tulajdonképpen ez a két fő baj a filmmel: hősünk és az ő sztorija. Himesh Patel rendben van, amikor zenél, ám amikor színészkednie kéne, folyamatosan olyan meglepett arcot vág, mintha maga is csodálkozna, mit olvasott aznap reggel a forgatókönyvben. A folyamatos méla bambulás márpedig gyorsan kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőt, és egy idő után bizony szándékolatlan vígjátékká változtatja a filmet. A cselekmény pedig a játékidő előrehaladtával gyengül el: mintha az alapötletnél nem lett volna több szufla az alkotókban. Pár geggel azért ki-kikacsintanak nekünk (pl. az fergeteges, hogy a Beatles-en kívül mi tűnt még el/mi nem történt meg sohasem a film világában), ám ezek ritkulásával egyenes arányban nő az unalom. És ezt az unalmat sajnos közhelyes romantikus giccsparádéval gondolt betölteni a Boyle-Curtis páros.

Két izgalmas alapötlet, míves kidolgozás és elpazarolt lehetőség: végső mondanivalóját tekintve mind a Rocketman, mind a Yesterday megragad az olcsó kliséknél az önkifejezés ellentmondásosságáról, a siker kétarcúságáról és a kemény munka kifizetődéséről. Eleget hallottuk már e szentenciákat, nagy kár, hogy filmjeink sem jutottak többre.

2 komment

  1. A Rocketman nekem csalódás volt, a Bohemian rhapsody után pláne.
    A Yesterday sokkal jobban tetszett, Boyle rendezése mindig profi, egyedül a szerelmi szál volt kidolgozatlan az írók részéről.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *