Röviden: Cry Macho / Respect / Stardust

írta Nikodémus

Lehet-e három év alatt évtizedeket öregedni? Ha az ember koros (hiába az örökölt kiváló gének), bizony lehet. Clint Eastwood sajnos így járt: épp nemrég méltattam kitartását, hogy folyamatosan árnyalja mozis alteregóját (A csempész / Richard Jewell balladája), ám legújabb filmjében, az öndefinitívnek szánt Cry Macho-ban tényleg úgy poroszkál, mint egy vén, fogatlan csataló. Már a történetet is alig hisszük: Mike Milót (Eastwood) megbízza nyugdíjas haverja, ugyan hozza már el Mexikóból a fiát, aki volt feleségénél ragadt. A barát olyan hatvanas, Mike pedig a nyolcvanas éveiben jár, s neki kéne Texasból átvergődnie a köztudottan szigorúan őrzött déli határon, rátalálnia a srácra, elragadni őt az anyukától, és vissza. Nagy macsó az öreg Clint, de ezt a valóságtévesztést nehezen veszi be a gyomrunk. A cselekményen pedig sajnos további hatalmas lukak éktelenkednek: hősünkre minden korú és állapotú nő legszívesebben rávetné magát (a feleség-jelenet különösen vicces), pillanatok alatt beilleszkedik bármilyen faluközösségbe, önjelölt állatorvosként bölcs jótanácsokat osztogat, ért a lovakhoz és a fegyverekhez, sőt, még a férfilélek rejtelmeibe is képes bevezetni ifjú tanítványát. Utóbbi minden megszólalása közhelyes (néha akaratlan humorba fúl), és mintha Eastwood is elvétené itt-ott a lépést színészileg. Szemlátomást a velük utazó kakas (a film címadója) kapta a leggondosabb jellemábrázolást, és ez elég alapos kritikája ennek a maximum alsó-középkategóriás tévéfilm szintjét megütő mozinak. Úgy tűnik, a Névtelen felett tényleg eljárt az idő.

Az életrajzi film műfaja mindig hálás egy színes-szagos nézői élményhez (plusz Oscar-mágnes színészi alakításhoz és rendezői megdicsőüléshez), Aretha Franklin élete pedig tálcán kínálja a nagy lehetőségeket. A soul királynője nagyjából mindenen keresztülment a negyvenes-ötvenes évek Amerikájától kezdve, ami egy életre meghatározó élmény lehet (gyerekkori traumák, felfedezés, hírnév, polgárjogi mozgalom, függőség, majd megváltás), a Respect azonban a lehető legkonvencionálisabb módon fűzi egybe hősnője élet-epizódjait. Tracey Scott Wilson és Callie Khouri forgatókönyvének annyi az ambíciója, hogy szép sorban egymás után rendezze a Franklint ért vidám és szomorú eseményeket: előbbieknél mosolyognunk, utóbbiaknál könnyeznünk kéne, de a sokadik didaktikus jelenetnél már unjuk az egészet. Liesl Tommy rendező igyekszik, hogy valahogy változatossá tegye a cselekményt, és ha más nem is marad, tudunk gyönyörködni az ízléses díszletezésben, a szép ruhákban, s főként Jennifer Hudson alakításában, aki elsősorban akkor erős, amikor muzsikálni kell. A filmnek viszonylag jól sikerül bemutatnia, hogy Aretha elsősorban nem szerzőként, hanem hangszerelőként (átdolgozóként) volt zseniális, és az elementáris előadói energiák át is jönnek a vásznon. Hudson megérdemli a pirospontot, a film alkotói azonban elbuknak a vizsgán – pedig érzelmeskedő képeskönyv helyett csak egy konzisztens életrajzi mozit kellett volna összehozni.

Enciklopédikusságra szerencsére egyáltalán nem törekedett, így több esélye volt Gabriel Range rendezőnek, hogy az öt éve halott David Bowie zsenijéből valamit megmutasson. A kísérlet viszont már az örökösökkel való egyeztetéskor zátonyra futhatott, ugyanis az utódok semmilyen Bowie-zene felhasználását nem engedték meg az alkotóknak. A Stardust így arra tud szorítkozni, hogy egyetlen, rövid szakaszra koncentráljon hőse karrierjéből. Ez pedig közvetlenül a befutás előtti időszak, amikor Bowie (Johnny Flynn) pár visszhangtalan lemezzel a háta mögött komolyan elgondolkodik, mit is akar ettől az egésztől. Az önkeresési folyamat egy szedett-vedett amerikai turné állomásaira van felfűzve, és ez jó ötlet: egyszerre ismerjük meg a popipar szelíd ellenállását bármi szokatlannal szemben, illetve hősünk és a körülötte állók tanácstalanságát. A Stardust azonban óhatatlanul epizódokra esik szét, és a nagy konklúziót is hallottuk már jópárszor, miszerint légy (ön)magad az üzenet. A film egy mentális betegséggel küzdő tesón keresztül próbál súlyt adni Bowie tépelődésének, Flynn odaadóan és pontosan játssza a majdani ikont, ám a fináléban sajnos kiderül a kezdeteknél már beépült fogyatékosság: a lehengerlő koncertjelenetben az ikonikus Ziggy Stardust helyett egy random rock n’ roll-nóta hangzik fel.