0

Magyarázat mindenre

írta Nikodémus

Egyetlen árva kokárda okoz országos kalamajkát Reisz Gábor legújabb, Velencében díjazott filmjében, mely egyszerre próbál helytállni kamaszmoziként, korlenyomatként és társadalmi látleletként. Az ambíciók szokatlanul nagyok, főleg ha hozzátesszük, a film mikro-költségvetésből, gerillamódszerekkel forgott Budapesten. A Magyarázat mindenre nem hibátlan, mégis az utóbbi évek legfontosabb magyar filmje. S bár talán dadog itt-ott, mondanivalójára oda kellene figyelnünk.

Olvasd tovább

0

Asteroid City

írta Nikodémus

A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.

Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Úgy, hogy megépítettük: lelkesen vásároltuk hozzá a vasútmodellt, emberfigurát és műanyagfát, élethűre csiszoltuk az épületeket, faragtuk az alagutat rejtő hegy lankáit. A végtelen türelemmel elkészített, valóságunk egy darabkáját másoló végeredmény aztán késő kamaszkorunkra többnyire a padláson porosodva végezte. Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.

Olvasd tovább

0

Röviden: A galaxis őrzői 3. / Dungeons & Dragons: Betyárbecsület / Ghosted

írta Nikodémus

A galaxis őrzői 3. (Guardians of the Galaxy vol. 3) – Nehéz volna megmondani, filmtörténeti távlatban hová kerül ez a különös, popkulturális hordalékból és sajátos vicceskedésből összeálló trilógia, de az biztos, hogy anno a Marvel (most pedig a Warner/DC) nagyon jól járt James Gunnal. A B-filmes Star Warsra belőtt hangvétel, az elcseszett előtörténettel büszkélkedő antihősök és a kreatívan fura űrdíszletek együtt megismételhetetlen koktélt alkottak, még úgy is, hogy azok minden összetevőjét láttuk már valahol. Ezúttal a csendes drámán van a hangsúly: megismerjük Mordály (avagy Repcsi – kicsit szerencsétlen, de érthető névváltoztatás a szinkronban) (Bradley Cooper) nem éppen felhőtlen gyerekkorát és azt az embert (?) (Chukwudi Iwuji), akinek révén olyan lett, amilyen. A tónus ezért kicsit komorabb (a beköszönés a Radiohead Creepjével indul!), az eugenika veszélyeit üres prédikálás helyett személyes tragédiákkal érzékelteti a film, és a poénkodás is egyszólamúbb (akciószitu közben megállnak a szereplők egymással civakodni azon, hogy ki mit és hogyan mondott az imént – ez legalább előfordul négyszer). Alaposan kijátssza az érzelmeket Gunn, de megérdemelten, hisz itt a búcsú ideje: jó időre elköszönünk a magányát menősködéssel kompenzáló Űrlordtól (Chris Pratt), a beteljesítetlen bosszúért (már nem) lihegő Draxtól (Dave Bautista), a morcos gépezetből anyafigurává váló Nebulától (Karen Gillan), az önálló karakterré nemesedő Mantistól (Pom Klementieff), a helyét alig találó új-Gamorától (Zoe Saldana), a beszélő fától (Vin Diesel) és a többiektől. Szép menet volt!

Olvasd tovább

0

Beugró a Paradicsomba – A kulisszák mögött

George Clooney és Julia Roberts, a két Oscar-díjas ismét együtt játszik. Közösen szeretnék megakadályozni szerelmes lányukat abban, hogy elkövesse ugyanazt a hibát, amit ők annak idején. A romantikus vígjáték a második esély édes meglepetéséről szól. Kiveszőben vannak az utóbbi években a nagy stúdiók romantikus vígjátékai. Az alműfaj őse, a screwball comedy a harmincas években született, és szép pályát futott be a 2000-es évekig. Akkortól azonban a romantikus vígjátékok kezdtek eltünedezni a filmvászonról. Ám Ol Parker rendezőnek az volt a benyomása, hogy az utóbbi évek kollektív tapasztalatai hatására a közönség újra szomjazza a romkomot.

Olvasd tovább

0

Az elveszett város – A kulisszák mögött

A borotvaéles eszű, de a remeteéletet választó Loretta Sage (Sandra Bullock) egész pályafutása során egzotikus helyeken játszódó romantikus kalandregényeket írt, amelyek címlapján Alan, a fotómodell (Channing Tatum) testesítette meg a főhőst, Dash-t. Loretta éppen promóciós körúton népszerűsíti új könyvét Alannel, amikor elrabolja őt egy különc milliárdos (Daniel Radcliffe), aki azt reméli, az írónő el tudja vezetni az ősi elveszett városba, ahol az a kincs található, ami a legutóbbi könyvében szerepel. Alan be akarja bizonyítani, hogy az életben is van akkora hős, mint a regényekben, elindul hát, hogy megmentse Lorettát. Ezzel hajmeresztő dzsungelkaland veszi kezdetét: a fura párosnak össze kell fognia, hogy felülkerekedjenek az elemeken, és megtalálják a kincset, mielőtt mindörökre elvész.

Olvasd tovább

0

Licorice Pizza (2021)

írta Nikodémus

Gary (Cooper Hoffman) és Alana (Alana Haim) az iskola folyosóján botlanak egymásba. Mindketten évkönyvfotózásra érkeztek; különös párbeszédük végén a fiú gyorsan kinyilvánítja érzéseit: szeretem, ahogy beszélsz, szeretem, ahogy viselkedsz. A lány azonban lepattintja: hogy is kezdhetnének együtt járni? Hiszen tíz év korkülönbség van köztük Alana javára. De Gary nem hagyja magát: kiöregedő gyerekszínészként érvényesülési képességével próbál felvágni a lány előtt, és csakhamar belekezd az akkoriban felfutó vízágy-bizniszbe. 1973-ban járunk, a napfényes Kaliforniában, Paul Thomas Anderson rendező pedig olyan könnyedséggel tárja fel előttünk ifjúkorának világát, hogy a Licorice Pizza még az idén tetőző művészfilmes nosztalgiamozik hullámából is kitűnik.

Olvasd tovább

0

Röviden: Pam & Tommy / The Book of Boba Fett / A Very British Scandal

írta Nikodémus

Pam & Tommy (minisorozat) – Nagy felhajtással érkezett, ám a kezdeti lendület a végére elfogyott: így összegezhetnénk a Pamela Anderson (Baywatch, Barb Wire, V.I.P.) és Tommy Lee (egyszerűen csak Mötley Crüe) viharos házasságának friss Hulu-s megfilmesítését, amely ígért mindent: zabolátlanságot, botrányt, szexet, aztán szép csendben elvékonyodik – szinte minden értelemben. Pedig Robert Siegel nagyon ért a nosztalgiára építő, azt kifigurázó, kicsit vad hangvételhez, és ez az első négy epizódban működik is. Jó messziről kezdünk: Randy, az ács (Seth Rogen) magában morgolódik, mert a kivagyi rocksztár (Sebastian Stan) állandóan újragondolja, hol legyen a franciaágy, aztán meg jól elküldi melegebb éghajlatra, amikor emberünk azzal áll elő, hogy valami előleg is kéne. Hirtelen felindulásból (karmát emlegetve) egyik éjjel ellopja a garázsban tartott széfet, és az ölébe pottyan az édes bosszú lehetősége. A széfben talált videókazetta meglehetős explicitással mutatja be Lee és Anderson nászutas hancúrozását egy hajón, kisemberünk pedig arra jut, hogy a betárcsázós internet hajnalán kihasználja ezt a fura dolgot, amit többen world wide webnek becéznek. A sorozat a maximumon pörgeti a botrányfaktort (van itt minden, amiért a bulvársajtó anno megőrült a sztárpárért), alaposan belemerül a ’90-es évek-nosztalgiában (két percenként felcsendül egy akkori sláger), Lily James és Sebastian Stan átalakulása pedig döbbenetes (és nem csupán sminkben: tényleg minden stimmel). Szikrázik köztük a levegő, nagykanállal habzsolják az életet, de alig derül ki, hogy a harsogó felszín alatt valójában milyen emberek. Persze lehet, hogy épp semmilyenek, és akkor helytálló ez a portré, de az alkotók a sorozat második felében megpróbálnak együttérzést csiholni irántuk a nézőben. Mindkét színész remekül eljátssza, hogyan érinti őket privát videójuk közhírré tétele, de dramaturgiai szempontból ekkor már alig tudunk hinni nekik (ráadásul még itt ez a fránya korszellem-vadászat is…). Andersont végül utoléri a hollywoodi kudarc (Barb Wire), Lee-t (és zenekarát) a grunge, Randy-t pedig a maffia, s mondhatnám erre, hogy karma, de a nagy csinnadratta annyira elgyengül az utolsó két részre, hogy csak halkan pukkan egyet.

Olvasd tovább

0

A Francia Kiadás (The French Dispatch)

írta Nikodémus

Wes Anderson (Holdfény királyság, Grand Budapest Hotel, Kutyák szigete), a leghíresebb amerikai függetlenfilmes rendező egyetlen snittjéről felismerhető. Sajátos dioráma-világa vagy sztárszínészeinek szenvtelen játéka éppúgy meghatározza egyedi stílusát, mint témaválasztásai, melyek rendszerint sérült lelkű apák és fiúk körül forognak. Legújabb filmje, a tavaly ősszel a magyar mozikban is bemutatott A Francia Kiadás a modern újságírás hőskorának állít édes-bús emléket.

Olvasd tovább

0

Röviden: Szellemirtók: Az örökség / A Gucci-ház / Richard király

írta Nikodémus

Szellemirtók: Az örökség (Ghostbusters: Afterlife) – Hollywood franchise-facsarásának újabb szomorú példája volt, amikor a két régi (s legendájában békén hagyandó) Szellemirtók-részt a nőiesítési vonal jegyében hat éve újraforgatták. A net népe ezúttal fején találta a szöget: a film fölösleges és rossz volt, függetlenül a szereplők nemcseréjétől. S hogy milyen gyorsan forognak az aktuális trendek, bizonyítja ez a legújabb rész, amely a Stranger Things-divatra építve próbálja eladni nekünk újra a nyolcvanas évek kacarászós-felhőtlen szellemüldözősdijét. A vígjátékrendező apjánál sokkal ígéretesebben induló Jason Reitman kissé komótos tempóban, ám remek hangulatteremtéssel alapoz meg az új kalandnak. A családi kapcsolatokat felfedezve a régi rajongók szeme befelhősül, a fiataloknak pedig ott a nosztalgia, ám a játékidő derekánál elszaporodnak a logikai bakik (csakis egy Paul Rudd által játszott fizikatanár lehet olyan ütődött, hogy ott és úgy végez kísérletet, ahol és ahogy…), aztán kellemetlenül a szánkba rágják, hogy itten most nosztalgikus vágybeteljesítés zajlik éppen, avagy családi találkozó (bizony felbukkan mindenki, tényleg mindenki)… avagy csúnya újrahasznosítás. A finálé ötlettelensége alaposan lerontja a filmet, pedig McKenna Grace és Carrie Coon megérdemelne egy újabb mozit ebben az univerzumban.

Olvasd tovább

0

Férfibánat, szőlőpárlat – Bor és lélek a filmvásznon

írta Nikodémus

Mondják, a jó bornak lelke van. S ha lelke, akkor kultusza is, mi több, kultúrája. Ez azonban nehezen vihető filmvászonra, hiszen egy pohár bor elfogyasztása, a nyomán meginduló társalgás talán a legintimebb dolgok egyike a világon. Nem véletlen, hogy a filmvilág nehezen birkózik a témával: Hollywoodból nézve a bor jellegzetesen európai találmány. Vágyott-csodált, ugyanakkor kissé értetlenkedve figyelt egzotikum a mennyiségi expanzió mítoszának országából. Mai étlapunk ezért vegyes, ahogyan egy igazi borkóstolóhoz illik: könnyedtől a testesig járjuk végig az utóbbi idők borfilmjeit.

Olvasd tovább

0

Sebzetten is csőre töltve

A James Bond-mitológia színe és fonákja

írta Nikodémus

Megnyerő vonások és atletikus mozgás, elegáns zakó és méregdrága luxus, nyaktörő akciók és pikáns kalandok – ez mind James Bond, ahogyan a nagyvászonról ismerjük. Ötvenkilenc év és huszonnégy egészestés mozifilm formálta popkulturális ikonná a világmentő brit titkosügynök alakját (menetközben pedig sikerült feltalálni az akciófilm műfaját és a franchise-formátumot), melynek lényege a változó korszellem hatására épp mostanság alakul át végleg. Hogy mivé és hogyan, azt a héten mozikba kerülő legújabb küldetésből (Nincs idő meghalni) megtudhatjuk, ám az eddigi életmű alapján mégis érdemes közelebbről is megvizsgálni a Bond-mitológia színét és fonákját.

Olvasd tovább

0

A csempész (2018) / Richard Jewell balladája (2019)

írta Nikodémus

Az életmű legfrissebb darabjának alkalmából pótoltunk két korábbi filmet.

Clint Eastwood egy genetikai csoda: nem elég, hogy az ötvenes évek óta tolja az ipart, mindjárt egyszerre három karriert épít: önmaga cowboy-mitológiáját (John Wayne után szabadon), ennek módszeres árnyalását, illetve a kortárs Amerika társadalmi problémáinak kommentálását. Persze nem feltétlenül mindet egyszerre, inkább finom párhuzamossággal: ahogy az idejébe belefér. S lám, a jó öreg Clint idejébe sok minden belefér (nem egyszer évente két film!), s bár az életmű csúcsai már kétségtelenül megszülettek, nem volna bölcs dolog kihagyni a mester legújabb termését, mely az egy sima, egy fordított sémát követi.

Olvasd tovább