0

Asteroid City

írta Nikodémus

A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.

Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Úgy, hogy megépítettük: lelkesen vásároltuk hozzá a vasútmodellt, emberfigurát és műanyagfát, élethűre csiszoltuk az épületeket, faragtuk az alagutat rejtő hegy lankáit. A végtelen türelemmel elkészített, valóságunk egy darabkáját másoló végeredmény aztán késő kamaszkorunkra többnyire a padláson porosodva végezte. Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.

Olvasd tovább

0

Röviden: A galaxis őrzői 3. / Dungeons & Dragons: Betyárbecsület / Ghosted

írta Nikodémus

A galaxis őrzői 3. (Guardians of the Galaxy vol. 3) – Nehéz volna megmondani, filmtörténeti távlatban hová kerül ez a különös, popkulturális hordalékból és sajátos vicceskedésből összeálló trilógia, de az biztos, hogy anno a Marvel (most pedig a Warner/DC) nagyon jól járt James Gunnal. A B-filmes Star Warsra belőtt hangvétel, az elcseszett előtörténettel büszkélkedő antihősök és a kreatívan fura űrdíszletek együtt megismételhetetlen koktélt alkottak, még úgy is, hogy azok minden összetevőjét láttuk már valahol. Ezúttal a csendes drámán van a hangsúly: megismerjük Mordály (avagy Repcsi – kicsit szerencsétlen, de érthető névváltoztatás a szinkronban) (Bradley Cooper) nem éppen felhőtlen gyerekkorát és azt az embert (?) (Chukwudi Iwuji), akinek révén olyan lett, amilyen. A tónus ezért kicsit komorabb (a beköszönés a Radiohead Creepjével indul!), az eugenika veszélyeit üres prédikálás helyett személyes tragédiákkal érzékelteti a film, és a poénkodás is egyszólamúbb (akciószitu közben megállnak a szereplők egymással civakodni azon, hogy ki mit és hogyan mondott az imént – ez legalább előfordul négyszer). Alaposan kijátssza az érzelmeket Gunn, de megérdemelten, hisz itt a búcsú ideje: jó időre elköszönünk a magányát menősködéssel kompenzáló Űrlordtól (Chris Pratt), a beteljesítetlen bosszúért (már nem) lihegő Draxtól (Dave Bautista), a morcos gépezetből anyafigurává váló Nebulától (Karen Gillan), az önálló karakterré nemesedő Mantistól (Pom Klementieff), a helyét alig találó új-Gamorától (Zoe Saldana), a beszélő fától (Vin Diesel) és a többiektől. Szép menet volt!

Olvasd tovább

0

Beugró a Paradicsomba – A kulisszák mögött

George Clooney és Julia Roberts, a két Oscar-díjas ismét együtt játszik. Közösen szeretnék megakadályozni szerelmes lányukat abban, hogy elkövesse ugyanazt a hibát, amit ők annak idején. A romantikus vígjáték a második esély édes meglepetéséről szól. Kiveszőben vannak az utóbbi években a nagy stúdiók romantikus vígjátékai. Az alműfaj őse, a screwball comedy a harmincas években született, és szép pályát futott be a 2000-es évekig. Akkortól azonban a romantikus vígjátékok kezdtek eltünedezni a filmvászonról. Ám Ol Parker rendezőnek az volt a benyomása, hogy az utóbbi évek kollektív tapasztalatai hatására a közönség újra szomjazza a romkomot.

Olvasd tovább

0

Az elveszett város – A kulisszák mögött

A borotvaéles eszű, de a remeteéletet választó Loretta Sage (Sandra Bullock) egész pályafutása során egzotikus helyeken játszódó romantikus kalandregényeket írt, amelyek címlapján Alan, a fotómodell (Channing Tatum) testesítette meg a főhőst, Dash-t. Loretta éppen promóciós körúton népszerűsíti új könyvét Alannel, amikor elrabolja őt egy különc milliárdos (Daniel Radcliffe), aki azt reméli, az írónő el tudja vezetni az ősi elveszett városba, ahol az a kincs található, ami a legutóbbi könyvében szerepel. Alan be akarja bizonyítani, hogy az életben is van akkora hős, mint a regényekben, elindul hát, hogy megmentse Lorettát. Ezzel hajmeresztő dzsungelkaland veszi kezdetét: a fura párosnak össze kell fognia, hogy felülkerekedjenek az elemeken, és megtalálják a kincset, mielőtt mindörökre elvész.

Olvasd tovább

0

Licorice Pizza (2021)

írta Nikodémus

Gary (Cooper Hoffman) és Alana (Alana Haim) az iskola folyosóján botlanak egymásba. Mindketten évkönyvfotózásra érkeztek; különös párbeszédük végén a fiú gyorsan kinyilvánítja érzéseit: szeretem, ahogy beszélsz, szeretem, ahogy viselkedsz. A lány azonban lepattintja: hogy is kezdhetnének együtt járni? Hiszen tíz év korkülönbség van köztük Alana javára. De Gary nem hagyja magát: kiöregedő gyerekszínészként érvényesülési képességével próbál felvágni a lány előtt, és csakhamar belekezd az akkoriban felfutó vízágy-bizniszbe. 1973-ban járunk, a napfényes Kaliforniában, Paul Thomas Anderson rendező pedig olyan könnyedséggel tárja fel előttünk ifjúkorának világát, hogy a Licorice Pizza még az idén tetőző művészfilmes nosztalgiamozik hullámából is kitűnik.

Olvasd tovább

0

Röviden: Pam & Tommy / The Book of Boba Fett / A Very British Scandal

írta Nikodémus

Pam & Tommy (minisorozat) – Nagy felhajtással érkezett, ám a kezdeti lendület a végére elfogyott: így összegezhetnénk a Pamela Anderson (Baywatch, Barb Wire, V.I.P.) és Tommy Lee (egyszerűen csak Mötley Crüe) viharos házasságának friss Hulu-s megfilmesítését, amely ígért mindent: zabolátlanságot, botrányt, szexet, aztán szép csendben elvékonyodik – szinte minden értelemben. Pedig Robert Siegel nagyon ért a nosztalgiára építő, azt kifigurázó, kicsit vad hangvételhez, és ez az első négy epizódban működik is. Jó messziről kezdünk: Randy, az ács (Seth Rogen) magában morgolódik, mert a kivagyi rocksztár (Sebastian Stan) állandóan újragondolja, hol legyen a franciaágy, aztán meg jól elküldi melegebb éghajlatra, amikor emberünk azzal áll elő, hogy valami előleg is kéne. Hirtelen felindulásból (karmát emlegetve) egyik éjjel ellopja a garázsban tartott széfet, és az ölébe pottyan az édes bosszú lehetősége. A széfben talált videókazetta meglehetős explicitással mutatja be Lee és Anderson nászutas hancúrozását egy hajón, kisemberünk pedig arra jut, hogy a betárcsázós internet hajnalán kihasználja ezt a fura dolgot, amit többen world wide webnek becéznek. A sorozat a maximumon pörgeti a botrányfaktort (van itt minden, amiért a bulvársajtó anno megőrült a sztárpárért), alaposan belemerül a ’90-es évek-nosztalgiában (két percenként felcsendül egy akkori sláger), Lily James és Sebastian Stan átalakulása pedig döbbenetes (és nem csupán sminkben: tényleg minden stimmel). Szikrázik köztük a levegő, nagykanállal habzsolják az életet, de alig derül ki, hogy a harsogó felszín alatt valójában milyen emberek. Persze lehet, hogy épp semmilyenek, és akkor helytálló ez a portré, de az alkotók a sorozat második felében megpróbálnak együttérzést csiholni irántuk a nézőben. Mindkét színész remekül eljátssza, hogyan érinti őket privát videójuk közhírré tétele, de dramaturgiai szempontból ekkor már alig tudunk hinni nekik (ráadásul még itt ez a fránya korszellem-vadászat is…). Andersont végül utoléri a hollywoodi kudarc (Barb Wire), Lee-t (és zenekarát) a grunge, Randy-t pedig a maffia, s mondhatnám erre, hogy karma, de a nagy csinnadratta annyira elgyengül az utolsó két részre, hogy csak halkan pukkan egyet.

Olvasd tovább

0

A Francia Kiadás (The French Dispatch)

írta Nikodémus

Wes Anderson (Holdfény királyság, Grand Budapest Hotel, Kutyák szigete), a leghíresebb amerikai függetlenfilmes rendező egyetlen snittjéről felismerhető. Sajátos dioráma-világa vagy sztárszínészeinek szenvtelen játéka éppúgy meghatározza egyedi stílusát, mint témaválasztásai, melyek rendszerint sérült lelkű apák és fiúk körül forognak. Legújabb filmje, a tavaly ősszel a magyar mozikban is bemutatott A Francia Kiadás a modern újságírás hőskorának állít édes-bús emléket.

Olvasd tovább

0

Röviden: Szellemirtók: Az örökség / A Gucci-ház / Richard király

írta Nikodémus

Szellemirtók: Az örökség (Ghostbusters: Afterlife) – Hollywood franchise-facsarásának újabb szomorú példája volt, amikor a két régi (s legendájában békén hagyandó) Szellemirtók-részt a nőiesítési vonal jegyében hat éve újraforgatták. A net népe ezúttal fején találta a szöget: a film fölösleges és rossz volt, függetlenül a szereplők nemcseréjétől. S hogy milyen gyorsan forognak az aktuális trendek, bizonyítja ez a legújabb rész, amely a Stranger Things-divatra építve próbálja eladni nekünk újra a nyolcvanas évek kacarászós-felhőtlen szellemüldözősdijét. A vígjátékrendező apjánál sokkal ígéretesebben induló Jason Reitman kissé komótos tempóban, ám remek hangulatteremtéssel alapoz meg az új kalandnak. A családi kapcsolatokat felfedezve a régi rajongók szeme befelhősül, a fiataloknak pedig ott a nosztalgia, ám a játékidő derekánál elszaporodnak a logikai bakik (csakis egy Paul Rudd által játszott fizikatanár lehet olyan ütődött, hogy ott és úgy végez kísérletet, ahol és ahogy…), aztán kellemetlenül a szánkba rágják, hogy itten most nosztalgikus vágybeteljesítés zajlik éppen, avagy családi találkozó (bizony felbukkan mindenki, tényleg mindenki)… avagy csúnya újrahasznosítás. A finálé ötlettelensége alaposan lerontja a filmet, pedig McKenna Grace és Carrie Coon megérdemelne egy újabb mozit ebben az univerzumban.

Olvasd tovább

0

Férfibánat, szőlőpárlat – Bor és lélek a filmvásznon

írta Nikodémus

Mondják, a jó bornak lelke van. S ha lelke, akkor kultusza is, mi több, kultúrája. Ez azonban nehezen vihető filmvászonra, hiszen egy pohár bor elfogyasztása, a nyomán meginduló társalgás talán a legintimebb dolgok egyike a világon. Nem véletlen, hogy a filmvilág nehezen birkózik a témával: Hollywoodból nézve a bor jellegzetesen európai találmány. Vágyott-csodált, ugyanakkor kissé értetlenkedve figyelt egzotikum a mennyiségi expanzió mítoszának országából. Mai étlapunk ezért vegyes, ahogyan egy igazi borkóstolóhoz illik: könnyedtől a testesig járjuk végig az utóbbi idők borfilmjeit.

Olvasd tovább

0

Sebzetten is csőre töltve

A James Bond-mitológia színe és fonákja

írta Nikodémus

Megnyerő vonások és atletikus mozgás, elegáns zakó és méregdrága luxus, nyaktörő akciók és pikáns kalandok – ez mind James Bond, ahogyan a nagyvászonról ismerjük. Ötvenkilenc év és huszonnégy egészestés mozifilm formálta popkulturális ikonná a világmentő brit titkosügynök alakját (menetközben pedig sikerült feltalálni az akciófilm műfaját és a franchise-formátumot), melynek lényege a változó korszellem hatására épp mostanság alakul át végleg. Hogy mivé és hogyan, azt a héten mozikba kerülő legújabb küldetésből (Nincs idő meghalni) megtudhatjuk, ám az eddigi életmű alapján mégis érdemes közelebbről is megvizsgálni a Bond-mitológia színét és fonákját.

Olvasd tovább

0

A csempész (2018) / Richard Jewell balladája (2019)

írta Nikodémus

Az életmű legfrissebb darabjának alkalmából pótoltunk két korábbi filmet.

Clint Eastwood egy genetikai csoda: nem elég, hogy az ötvenes évek óta tolja az ipart, mindjárt egyszerre három karriert épít: önmaga cowboy-mitológiáját (John Wayne után szabadon), ennek módszeres árnyalását, illetve a kortárs Amerika társadalmi problémáinak kommentálását. Persze nem feltétlenül mindet egyszerre, inkább finom párhuzamossággal: ahogy az idejébe belefér. S lám, a jó öreg Clint idejébe sok minden belefér (nem egyszer évente két film!), s bár az életmű csúcsai már kétségtelenül megszülettek, nem volna bölcs dolog kihagyni a mester legújabb termését, mely az egy sima, egy fordított sémát követi.

Olvasd tovább

0

Top 5+1 érdekesség az Így vagy tökéletes-ről

Augusztus 19-től lesz látható a hazai mozikban az új magyar romantikus vígjáték, az Így vagy tökéletes. A sok humorral elmesélt érzelmes történet az ezoterikus sikerkönyv szerzőnő és a magát tehetséges szépírónak gondoló, kiégett reklámguru hazugságokkal, önbecsapásokkal teli kapcsolatát követi nyomon, amibe belekeveredik a nagyszájú kolléga, a felnőtt tinilány, pár megbízhatatlan pasi, az életunt műkritikus meg a dögös reklámszépség is.

1. A nézők érdeklődést egyből felkeltő filmcím kulcsfontosságú tényező a romantikus vígjátékoknál. A készítők ezúttal is hosszasan mérlegelték az ideális elnevezést, de amíg rátaláltak az Így vagy tökéletesre, addig a Verne Gyula a Holdon munkacímet kapta tőlük a film, ami a kész alkotás egyik ikonikus, és nagyon vicces jelenetében elhangzó párbeszédre utal. Ez a dialógus egyébként benne van a mozikba kerülő, végső változatban.

Olvasd tovább