írta Nikodémus
A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.
Annyi szavunk van a bolondra: féleszű, bugris, ütődött, golyós, tébolyult… Anders Thomas Jensen legújabb filmjéhez pedig bizony jó sok szinonimát össze kell szednünk (többek között ehhez a cikkhez is), hogy legalább nagyjából körülírhassuk, miről is van tulajdonképpen szó. Az utolsó viking a rendezőtől megszokott stílusban, merész kanyarokkal és meghökkentő humorral mesél saját személyes valóságaink átjárhatóságáról.
írta Nikodémus
Ki ne akarná újra élni a gyerekkorát, s beszabadulni egy hatalmas játékboltba, hogy mindent, de tényleg mindent kipróbálhasson? Filmünk hőse megkapja ezt a lehetőséget, de nem egészen úgy, ahogy előzőleg számított rá. Jeffrey Manchestert (Channing Tatum) A Roofman – A besurranó című filmben ugyanis a szükség viszi rá a játékbolti tartózkodásra – persze ettől még irtó vicces szituációkat szül a dolog. Aminek főként a néző örülhet, mert romantikus klisék helyett életszagú történetet kap.
írta Nikodémus
Évtizedes szokás Hollywoodban, hogy a művészi igényű független-filmekkel befutott, díjakkal frissen kidekorált rendezőnek kedve szottyan egy stúdiómozit rendezni. A producerek ilyenkor kapva kapnak az alkalmon: pénz, paripa, fegyver egyaránt rendelkezésre áll, de hiába a mégoly nemes szándékok, a végeredmény leggyakrabban felemásra sikerül. Idén Darren Aronofsky, Ethan Coen és Edgar Wright döntött úgy, hogy lazul egyet, ám hogy összességében miként sikerült a Rajtakapva, a Szivi, ne! és A menekülő ember, nos, az megér egy hosszabb töprengést.
Superman (2025) – Úgy látszik, Hollywood környékén most a karakter-pozitivitás a menő: James Gunn DC-univerzumot (újra)beindító mozija visszatér hőse karakterének gyökereihez. No persze ne várjuk az 1978-as hőseposz bájos (m már helyenként mulatságos) naivitását, de a tónusváltás elég egyértelmű: ez az új Superman (David Corenswet) jólelkű, jószándékú (nem csak a gatyáját, a szívét is kívül hordja), és hát tudjuk, hogy a jószándékkal a micsoda felé vezető út van kikövezve… Hősünk látványosan képtelen megbirkózni a földi (leginkább nyugati) társadalom bonyolultságával (ezt gyönyörűen letükrözi neki Loisszal /Rachel Brosnahan/ való beszélgetése), és az író-rendező által rá osztott nagy kaland során épp azt tanulja meg, hogy kicsit azért óvatosabb legyen ezzel az emberiség nevű fajjal. A film ritmusa jó, a vizuális és cselekménybeli ötletek parádésak és a poénok nagy része is ül, de sajnos hiányzik valami. Az, amiért Gunnt annyira lehet imádni: a valódi merészség. Persze van itt zsebvilág, fura alakok, csecsemővel való hajmeresztő dobálózás, vicces be- és kiszólások, de ez a DC-indítás gyanúsan emlékeztet a Feige-féle Marvel centire kidekázott jófejkedésére, amiből meg épp most szeretnek ki a nézők.
Ahogy sokunk számára hozzátartozik a karácsonyhoz a bejgli, a fenyőillat vagy az édes bor, úgy telepszik le számos család minden évben a tévé elé, hogy filmklasszikusokat nézzen. Voltaképpen meglepő fejlemény, hogy közülük is kiemelkedik az 1965-ben bemutatott, idén hatvanéves A muzsika hangja, hiszen egy dekányi hó, karácsonyfa vagy egyéb „ünnepi kellék” sincs benne. Tartalmaz ellenben sok zenét, elragadó szereplőket, még több cukormázat… és ha jobban figyelünk, a 20. századi történelem egyik legborúsabb fejezetét. Ma már megkérdőjelezhetetlen klasszikusként tekintünk rá, ám készítésének idején egyáltalán nem volt kézenfekvő, hogy filmtörténeti mérföldkő születik.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Legkésőbb az 1991-es iraki háború óta tudjuk, milyen élmény élő egyenesben figyelni egy háborút. Még ha etikai aggályainkat félre is tesszük egy pillanatra, az élmény önmagában borzongató. A szemünk előtt zajlik a történelem, amely valóságból, manipulációból és propagandából formálódik – és a jövő emlékezete lesz. Effélével próbálkozik Paul Thomas Anderson is legújabb filmjében: mélyreható pillanatképet felrajzolni a jelenkorról. Ironikus, hogy az itthon nemrég bemutatott Egyik csata a másik után (One Battle After Another) tulajdonképpen egy regényadaptáció… a valósággal való bármilyen kapcsolat tehát nemhogy feltételezhető, de egyenesen kötelező.
írta Nikodémus
Kinek az északi, kinek a déli part. Kinek az illatos rizling, kinek a nyugágyon szisszentett sör. Kinek a négycsillagos szálloda, kinek a kalandos vadkempingezés. Kinek a naphosszig tartó strandolás, kinek az esti bulik. Akárhogy is, a Balaton valamilyen formában minden magyar szívébe beírta magát. Nyaralási célpont? Nyári munka vagy évközi megélhetés? Különleges élővilágú tájék vagy kulturális kincsek tárháza? Hazánk legnagyobb és legnépszerűbb tavának adottságait a magyar film is bőven kihasználta, immár évtizedes távlatban.
írta Nikodémus
Remélhetőleg nem sokan gondolkodtunk el komolyan azon, hogy egy nap felcsapunk rablónak, gengszternek… vagy éppen bérgyilkosnak. Talán csak játékból, egy kicsit. A film mint médium többek között erre is jó: következmények nélkül kipróbálhatunk valamit, amit erkölcsi mércénk szerint elítélnénk, a bennünk bujkáló kisördög azonban mégis vágyik rá. Nos, őt célozza meg Richard Linklater legújabb, a Netflixen már elérhető filmje, A bérgyilkos, aki nem is volt, s noha itt-ott mellé is lő, tökéletes indítása a nyári filmszezonnak.
írta Nikodémus
Szellemirtók: A borzongás birodalma (Ghostbusters: Frozen Empire) – Három éve még talán megbocsátható volt a szemérmetlen nosztalgia, főleg hogy akkoriban volt annyi ötlet Jason Reitman rendezőben, hogy új családdal új környezetbe helyezze a kísértet-kergetőzést. De Reitman lelépett (a stáblista alapján csak belepiszkált a forgatókönyvbe), az öregek mind visszatérnek, a helyszín újból New York, és még a marshmallow-figurák is burjánzanak. Ja, és a polgármester most az, aki 40 éve egy jelentéktelen mellékszereplő volt. A történet nagyjából érdektelen: az újsütetű családi dinamikában próbálja mindenki megtalálni a helyét, mikor egy újabb (hajánál fogva előrángatott) veszedelem tör rá a Nagy Almára, ezúttal hirtelen jeg(ec)esedést okozva. A régi szellemirtók-bázis nyökögve működik, a párbeszédek csikorognak, a karakterek pedig olyan üresek, hogy még egy szellemcsapda is alig bírná őket rabul ejteni. Tényleg sajátos “tehetség” kellett ahhoz, hogy Paul Rudd, Carrie Coon és a többiek (beleértve az öregeket) egyaránt valamiféle kínos színjátszókörre emlékeztetően deklamálják szövegeiket. Egyedül talán McKenna Grace ragyog ki a kompániából, kinek alakítását nem tudják elrontani a körülmények. A súlytalan CGI-tobzódásos finálét meg leginkább csak átaludni lehet.
írta Nikodémus
Egyetlen árva kokárda okoz országos kalamajkát Reisz Gábor legújabb, Velencében díjazott filmjében, mely egyszerre próbál helytállni kamaszmoziként, korlenyomatként és társadalmi látleletként. Az ambíciók szokatlanul nagyok, főleg ha hozzátesszük, a film mikro-költségvetésből, gerillamódszerekkel forgott Budapesten. A Magyarázat mindenre nem hibátlan, mégis az utóbbi évek legfontosabb magyar filmje. S bár talán dadog itt-ott, mondanivalójára oda kellene figyelnünk.
írta Nikodémus
A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.
Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Úgy, hogy megépítettük: lelkesen vásároltuk hozzá a vasútmodellt, emberfigurát és műanyagfát, élethűre csiszoltuk az épületeket, faragtuk az alagutat rejtő hegy lankáit. A végtelen türelemmel elkészített, valóságunk egy darabkáját másoló végeredmény aztán késő kamaszkorunkra többnyire a padláson porosodva végezte. Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.
írta Nikodémus
A galaxis őrzői 3. (Guardians of the Galaxy vol. 3) – Nehéz volna megmondani, filmtörténeti távlatban hová kerül ez a különös, popkulturális hordalékból és sajátos vicceskedésből összeálló trilógia, de az biztos, hogy anno a Marvel (most pedig a Warner/DC) nagyon jól járt James Gunnal. A B-filmes Star Warsra belőtt hangvétel, az elcseszett előtörténettel büszkélkedő antihősök és a kreatívan fura űrdíszletek együtt megismételhetetlen koktélt alkottak, még úgy is, hogy azok minden összetevőjét láttuk már valahol. Ezúttal a csendes drámán van a hangsúly: megismerjük Mordály (avagy Repcsi – kicsit szerencsétlen, de érthető névváltoztatás a szinkronban) (Bradley Cooper) nem éppen felhőtlen gyerekkorát és azt az embert (?) (Chukwudi Iwuji), akinek révén olyan lett, amilyen. A tónus ezért kicsit komorabb (a beköszönés a Radiohead Creepjével indul!), az eugenika veszélyeit üres prédikálás helyett személyes tragédiákkal érzékelteti a film, és a poénkodás is egyszólamúbb (akciószitu közben megállnak a szereplők egymással civakodni azon, hogy ki mit és hogyan mondott az imént – ez legalább előfordul négyszer). Alaposan kijátssza az érzelmeket Gunn, de megérdemelten, hisz itt a búcsú ideje: jó időre elköszönünk a magányát menősködéssel kompenzáló Űrlordtól (Chris Pratt), a beteljesítetlen bosszúért (már nem) lihegő Draxtól (Dave Bautista), a morcos gépezetből anyafigurává váló Nebulától (Karen Gillan), az önálló karakterré nemesedő Mantistól (Pom Klementieff), a helyét alig találó új-Gamorától (Zoe Saldana), a beszélő fától (Vin Diesel) és a többiektől. Szép menet volt!
FilmDROID