A mozirajongó közönség az idei bemutató-naptárat böngészve különös dologra lehetett figyelmes: Hollywood az előző éveknél sokkal szerényebben adagolja aktuális látványfilmjeit, s azok rendre meg is buknak a mozikban. Elérkezett volna a három évtizede virágzó képregényfilmek első nagy hullámvölgye? Trendek az átalakulóban lévő álomgyárból.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
SPOILERMENTES kritika.
Batman visszatért a vászonra. Nolan értelmezése immár egy évtizede, hogy lezárult, a Snyder-féle üres pózolást gyorsan felejtsük el, Matt Reeves-nek (Cloverfield, A majmok bolygója-trilógia) viszont volt egy olyan víziója a figuráról, ami elementáris – és elképesztően működik a filmvásznon. Nehezen megszületett, sokat tologatott filmje nem hibátlan ugyan (még csak különösebben nem is eredeti), de döbbenetes hangulatot áraszt. És igen, megéri végigülni a háromórás játékidőt.
írta Nikodémus
A Warner/DC animációs részlege úgy tűnik, nem nagyon zavartatja magát a játékfilmes fejleményektől, menetrendszerűen érkeznek az újabb és újabb, jórészt képregényhű adaptációk. Az unalmat leggyakrabban az adaptálás fantáziátlansága, illetve a bevált egyen-retró rajzstílus okozza. Mindez igaz a legújabb, ezúttal valóban nehézsúlyú forrásművet mozgóképpé varázsoló Batman: Hosszú Halloween-re is, amely Jeph Loeb és Tim Sale közös remekének próbál nyomába eredni. Ami sikerül Chris Palmer rendezőnek, az jórészt a képregényből érkezik, ami nem annyira, az – ezúttal meglepő módon – szintén.
írta Nikodémus
Az Öngyilkos Osztag (The Suicide Squad, 2021) – Az évszám demonstratív kiírása nem véletlen: ettől eltekintve csupán egy ártatlan határozott névelő választja el a Warner legújabb szuperhősmoziját az öt évvel ezelőtti, csúnya katasztrófával végződő próbálkozástól. Arra is jött rendesen a hype-vonat, ezúttal pedig az a James Gunn volt a húzónév, aki trashfilmes előzmények (pl. Super) után két Galaxis őrzői-adaptációval elég alaposan letette a névjegyét a szomszédban (aztán kirúgták, aztán visszavették, tudjuk a sztorit). Derekasan igyekszik is bebizonyítani, hogy mennyire más ez az őrület, amiben a képregényhősök B-csapatja csapatja – jó sikamlósan, véresen. De azon túl, hogy a forgatókönyv most normálisan meg van írva, és bőven repkednek a húscafatok meg az egysorosok, ez a film tulajdonképpen nem különbözik túlságosan rosszemlékű elődjétől. Amott zenés klipekben mutatkoztak be a karakterek, itt meglehetősen egyszerű indirekt párbeszédekben (még jó, hogy nem fordulnak ki a kamerának), és az öncélú erőszakorgia meg a bizarr feketehumor ellenére gyakorlatilag megismétlik önnön útjukat, csak más avatár alatt (Idris Elba Bloodsportja egyenesen ordítja, hogy ő eredetileg Will Smithnek készült). Gunn pedig sajnos nem elég bátor ahhoz, hogy a végére ne formálja jóságossá figuráit, akik természetesen az igazi főellenség ellen fordulnak a megfelelő pillanatban (családozás szerencsére azért nincs). Tudom, súlyos pénzekből készült stúdiófilmet nézek, szóval mit is vártam? Talán többet egy mocskosszájú, cafatos, de végülis felszínes polgárpukkasztásnál?
írta Nikodémus
Nem kérdés, hogy írásom főszereplője, Zack Snyder manapság az egyik legmegosztóbb rendező Hollywoodban. Masszív rajongótábora kitartóan élteti (s épp most érte el, hogy egy nagystúdió dollármilliókat fektessen idolja félbehagyott filmjének kipofozásába), ellenfelei folyamatosan gyalázzák. Messze áll tőlem az indulatosság, ám én sem tudok elmenni amellett, hogy Snydert a hype néhány éve mennyire túlértékelt alkotóvá tette. A most következő néhány sor tehát nem egy szabályos rendezői portré lesz (azt úgyis megkapjátok más filmes oldalakon top 10-ekkel, érdekességekkel, miegymással), inkább egy sarkos vélemény, érvekkel alátámasztva, s közben az álomgyár kortárs trendjeit is felrajzolva. Kezdjünk bele!
írta Minime
Az előző részről itt olvashatsz.
Őszintén szólva eléggé tróger egy évet írunk, és sokan vártak valamire, amitől talán kicsit jobb kedvük lesz, ami pótolja az elveszett élményeket, időt, a kimaradt lehetőségeket, és ha mást nem is kaptak, karácsonyi ajándékként, a húzása miatt borzasztóan támadott Warner elindította a Wonder Woman franchise második epizódját mind a mozikban, mind az HBO Max streaming-szolgáltató műsorán. Kárpótolja ez bármelyikünket? Nos, kellene, de ismerve az embereket és a mai világ működését, sajnos nem fogja.
írta Nikodémus
Nagyjából egy évvel ezelőtt szemléztem Superman aktuális kalandjait a Warner/DC animáció felhozatalából, és bár a duplafilm akkor nem nyűgözött le, tisztes megfilmesítését láttam egy olyan képregénynek, ami mérföldkő a szuperhős történetében. Klasszikusokat ritkán terem a jelenkor, a kevés kivételek egyike Mark Millar 2003-as képregénye, mely eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha mindenki kedvenc kriptonija Kansas helyett a Szovjetunió területén ért volna Földet? Sam Liu rendező és csapata ezúttal ezt a sztorit vette célba, és nagyjából ki is használták az adódó lehetőségeket.
Jó régen, hét évvel ezelőtt volt már egy hasonló cikkünk ugyanebben a témában, s mivel azóta bőven gyűlt alapanyag, lássuk, milyen filmeket szült meg a szokásosnál is nehezebben Hollywood! Érdekes megfigyelni, hogy egyrészt szinte kizárólag nagy franchise-ok környékéről érkeznek ilyesféle hírek, másrészt pedig hogy a stúdiók mennyire különbözőképpen kezelik az ilyen ügyeket. Hiába ugyanis a szinte már paranoiás titkolózás (vízjeles, színezett forgatókönyv, zárt forgatás, titoktartási szerződés a stábbal, félrevezető marketing stb.), a közösségi médiának köszönhetően egyre több zűrös forgatásról tudunk meg részleteket. Az alábbi lista persze épp emiatt nem teljes, kommentben jöhetnek a kiegészítések!
írta Nikodémus
írta Minime
Az Öngyilkos Osztag legkedveltebb és legőrültebb figurája a rendkívüli külső adottságokkal és még ennél is fertőzőbb belső káosszal megáldott Harley Quinn (Margot Robbie) volt. Egyértelműnek tűnt a film kritikai sikertelensége ellenére is, hogy a karakter önálló filmért kiált, és ez szinte kötelező jelleggel meg is fog valósulni. A rendezésre Cathy Yan vállalkozott, míg a szkriptet Christina Hodson szállította.
írta Minime
A megszokottól eltérően írom meg ezt a kritikát, ha egyáltalán tekinthetjük annak… inkább nevezném kórtörténetnek és számvetésnek. Hogy letudjuk a kötelező kört, említsük meg, hogy Todd Phillips filmjéről van szó, aki íróként és rendezőként is új arcát szerette volna megmutatni a nézőknek, és kiváló színészekből rakott össze egy szereplőgárdát, amelyet az alapjában véve is pszichotikus külsejű Joaquin Phoenix címszerepe „koronázott meg.”
írta Nikodémus
Halál settenkedik mostanság minden sarkon egy másik képregény-univerzumban (írtunk is róla), szóval újra divatba jött a makulátlan, halhatatlan szuperhős(öke)t megölni. Leginkább a sokk érdekében, kevéssé pedig azért, hogy elgondolkoztasson a hozzá(juk) való viszonyunkról. Amerika (és a világ) első és máig legérinthetetlenebb képregényhősével mindezt már 1992-ben eljátszották, volt is meglepődés rendesen. Superman maga volt az erkölcsi és fizikai romolhatatlanság, akinek emberi vonásairól gyakran elfeledkezünk. A Warner/SC Animation egy bő tíz évvel ezelőtti próbálkozás után most jól megadta a módját a híres történet megfilmesítésének.
írta Minime
Shazam! – Egy ősi varázsló, Shazam (Djimon Hounsou) bajnokát keresi immáron hosszú-hosszú ideje, ám egyik kiválasztott sem felel meg a tisztaszívűség elvárásának. Az egyik korai esélyes Thaddeus Sivana (Ethan Pugiotto, majd Mark Strong) olyannyira a varázsló és főleg annak ősellenségei, a Hét Főbűn materializált szörnyeinek bűvkörébe kerül, hogy évtizedeken át kutatja a visszautat Shazam-hoz és annak hatalmához. Végül a nevelőszülőkhöz kerülő kissé balhés Billy Batson-ra (Asher Angel) esik a varázsló választása, aki megörökli annak minden erejét, és szembeszáll az időközben a bűnöket kiszabadító Dr. Sivanával. Billy a varázsló nevének kimondásával aktiválja képességeit, és egyben rögtön fel is ölti annak felnőtt alteregóját, az új Shazam-ot (Zachary Levi). Egyetlen barátja a szuperhősök terén különösen tájékozott Freddie (Jack Dylan Grazer), aki segíti felmérni Billy újdonsült szupererejének határait és korlátait, amelyet tovább nehezít a felnőtt küllem szokatlan mivolta. Hősünk lassan felméri önmagát és a család fontosságát, majd szembeszáll a gonoszokkal, ám addig és aközben is rengeteg vicces szituációba keveredve szórakoztatja a nagyérdeműt. David F. Sandberg rendező korrekt DC filmet rakott össze amelyben minden korosztály megtalálja a neki szóló mondanivalót és éppen ezért kellemesen elszórakozik, ugyanakkor érezhetően a tizenéveseknek készült a film. A szereplők jól játszanak, Levi és a gyerekhősök egészen remek alakításokkal lepnek meg minket. A DC-re ismét igazzá vált az a felvetés, miszerint ha az univerzumépítésben el is maradnak a riválistól, önálló saját lábon álló hősfilmekkel felvehetik a versenyt. Értékelés: 70%
FilmDROID