0

Röviden: Az aszfalt királyai / Midway / Álomdoktor / Demóna – A sötétség úrnője

írta Minime

Az aszfalt királyai (Ford v Ferrari / Le Mans ’66)James Mangold zseniális mozija, amely megtörtént események alapján rekonstruálja az 1960-as évek versenyautó-gyártásának iparági és személyes versenyhelyzetét és a Le Mans-i 24 órás verseny megnyeréséhez vezető rögös utat. A valós eseményeken alapuló történet egészen kivételes alakításokkal rendelkezik, egyrészt a Carroll Shelby-t megformáló Matt Damon részéről, másrészt a még tőle is rendkívülibb alakítást nyújtó, Ken Miles szerepében brillírozó Christian Bale-nek köszönhetően. A kiváló forgatókönyv által egy kevéssé ismert történet kapott világméretű publicitást, és olyan emberek kerültek a középpontjába, akikről a hétköznapokban talán semmit vagy nagyon keveset tudunk. A presztízs, a család, az üzlet, a barátság és az emberség mindazon kérdéseire rávilágít ez a mozi, amely a mai filmeknek kevés alkalommal sikerül, és ezt mesterien teszi. A mellékszerepekben Jon Bernthal, Josh Lucas, Tracy Letts, Caitriona Balfe és az ifjú Noah Jupe is remekelnek. Dramaturgiailag, rendezésileg és főként színészileg azon kevés idei mozik egyike, amit nem szabad kihagyni, még akkor sem, ha egyébként távol áll a nézőtől az autóipar vagy éppen a Ferrari és a Ford rivalizálásának igaz története. A személyes motivációk, sorskérdések és emberi mélységek, illetve felületességek ábrázolásának magasiskolája a kiváló Mangoldtól. Értékelés: 90%

Olvasd tovább

0

Elfordulni könnyebb – Az angyal / A rendszer (2018)

írta Nikodémus

Mióta él az ember, manipulál: rokont, barátot, ismerőst vagy akár egy egész országot. Mielőtt azonban felülnénk bármilyen, manapság divatos összeesküvés-elméletnek, érdemes közelebbről megvizsgálnunk – amíg tehetjük – a félrevezetés működésének pontos mechanizmusát. Erre vállalkozik erős, időnként húsbavágó aktualitással két, hazánkban idén ősszel bemutatott film is: az argentin Az angyal (El Ángel) és a spanyol A rendszer (El reino) hősei egyaránt született manipulátorok, akik még akkor is valósággörbítéssel próbálkoznak, amikor már rég megtörtént a lebukás.

Olvasd tovább

4

The Mandalorian – 1-2. rész

írta Nikodémus

Ilyen az igazi SW-fan: vár, egyre türelmetlenebbül, izgatottan veszi kezébe az új portékát, és már az első benyomásból mindent ki akar facsarni. A világ Star Warsos része minden valószínűség szerint így itta a kedden debütált The Mandalorian első képsorait. Többszörösen korszakos pillanat ez: a Csillagok háborúja élőszereplős sorozat formáját ölti (George Lucas legalább három évtizedes álma volt ez), streaming-csatornát robbantanak be vele (Disney+), és ünnepi esemény(film) helyett hétköznapjaink részévé válik. A felhajtás és a tuti biznisz látszata ellenére kockázatos vállalkozás ez, és a Lucasfilmnek a Skywalker-sztori enyhe félresiklatása (plusz a szólófilmek kudarca) miatt nem is nagyon van más választása. De amint lepereg a szokatlanul visszafogott főcím és az első, definitívnek szánt szekvencia (ami az is, mármint definitív), már látszik, nem lesz itt hiba.

Olvasd tovább

2

Rocketman / Yesterday

írta Nikodémus

Nem menekülnek a popsztárok: a Bohém rapszódia valószínűtlen (s szerintem érdemtelen) sikere új löketet adott a zenés életrajzi filmek zsánerének. A producerek már a pénzt számolnák, a vészes ötletszegénység általános kiütközésének idején azonban volt két terv, amely sokat ígért. A Rocketman élő ikonról szól, és musicalformában kíván lelket boncolni, a Yesterday pedig felveti, mi lenne, ha a világ leghíresebb beat-zenekara sosem létezett volna. Zseniális ideák, a végeredmény azonban sajnos felemás lett.

Olvasd tovább

0

Szembesítés – Nobadi

írta Nikodémus

November 26-án, 18 órától a Faludi Ferenc Akadémia és az Osztrák Kulturális Fórum
szervezésében a Művész moziban vetítik Karl Markovics Lélegzés című filmjét.
A vetítést követően a rendezővel is találkozhatnak az érdeklődők.
A 22. Faludi Nemzetközi Filmszemlét 2019. november 27. és 30. között rendezik Budapesten,
a Premier Kultcafé és Moziban. Az idei mottó a Hívás.

Többen is pályázhatnának az osztrák néplélek kényelmes jóléte mögött lapuló sötét titkok feltáróinak krónikási címére (Michael Haneke és Ulrich Seidl biztosan a dobogósok között lenne), és legújabb filmje alapján úgy tűnik, Karl Markovics is ebbe a klubba tart. Az idei Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott Nobadi nem kíméli a nézőt, ám a provokatív(nak tűnő) felszín ne tévesszen meg minket: Markovics metsző őszinteséggel szembesít és kérdez.

Olvasd tovább

9

Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)

írta Minime

Az előző (?) részről itt esett szó.

A Terminator-franchise halott, és ez az állítás egészen 1984 óta igaz, ugyanis az 1991-es folytatás is alapjaiban felrúgott mindent, amit az első rész állított, de James Cameron gondos felügyelete, egy klassz forgatókönyv és a szuper kivitelezés miatt ezt meg lehetett bocsájtani, sőt esetünkben a technikai fejlődésnek hála az Ítélet napja jobb film lett elődjénél. Logikailag azonban totálisan felesleges volt, hiszen a sztori szerint a Skynet a bukása előtti utolsó pillanatban küldi a T-800-as halálosztót Sarah Connor életét kioltani. Ergo egy dobása volt, meglépte, bukta, lépjünk tovább. Azóta azonban kiderült, hogy nem csak a nézőket lehet alapjában hülyére venni, hanem maga a Skynet sem okosabb egy C-64-re írt sakkprogramnál, hiszen az újabb epizódokban egyre-másra bukkannak fel a T-800-tól jóval halálosabb gépemberek, hogy az éppen aktuális célpont életére törjenek. Ha 1984-ben már ezt a latino-terminátort küldi, Kyle Reese-nek esélye se lett volna.

Olvasd tovább

0

Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor, 2018)

írta Nikodémus

Florian Henckel von Donnersmarck visszatért. A mások életével világsikert arató, majd egy balszerencsés hollywoodi kitérőt bejáró német rendező legfrissebb filmje, az itthon egy év késéssel, idén októberben bemutatott Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor / Never Look Away) újból a történelmi múltban vizsgálódik. Tárgya a véres-huzatos közép-európai huszadik század, eszköze pedig fiatal festő élete, melyért Gerhard Richter kortárs avantgárd képzőművész élettörténetéhez fordult ihletért. A terjedelmében és hangvételében is rendhagyó filmutazás pedig lenyűgöző: többek között azt is megtudhatjuk belőle, hogyan menthet életet (és életművet) némi zsír és posztó, illetve miképp okoz extázist autóbuszok fülsüketítő dudálása.

Olvasd tovább

0

Nem megelégedni a kevéssel – Superwelt (2015)

írta Borda Máté

Karl Markovics, a november végén tartandó 22. Faludi Nemzetközi Filmszemle és Fotópályázat filmes zsűrijének elnöke 2015-ben bemutatott második nagyjátékfilmjével akár pályázhatott volna is az idei szemlére, melynek témája: a hívás. A Superwelt (Szupervilág) című alkotás ugyanis egy hívás története; egy hívásé, amely alapjaiban forgatja föl és alakítja át főszereplőnk életét.

Gabi (Ulrike Beimpold) egy osztrák kisváros egyik élelmiszer-áruházában dolgozik pénztárosként. Hétköznapi jelenetek peregnek előttünk: egyik árucikk a másik után halad át a kezén, pittye­gések, fizetés, blokk. Otthon is a rutin várja – főzés, mosás, egy kis ropogtatnivaló és tea uzsonnára, este torna a barátnőkkel. De mindeközben apró, egyre erősödő jelekre leszünk figyelmesek. Gabi hirtelen hátrafordul, mintha követné valaki. Elméje olykor mintha kihagyna néhány másodpercre, ilyenkor túlönti a teát, vagy kiesik egy párbeszédből. Aztán hirtelen kapcsol, és újra jelen van, folytatja a megszokott mozdulatsorokat.

Olvasd tovább

0

Zombieland: A második lövés (Zombieland: Double Tap)

írta Minime

Te jó ég, már tíz éves az első rész? Mintha tegnap lett volna, mondjuk rendszeres újranézőként valóban ez az érzés fogja el az embert. Közönségkedvenc zombi-apokalipszisünk folytatása végre befutott, szuper. Ruben Fleischer maradt a rendezői székben. A Paul Wernick–Rhett Reese páros maradt az írói pozíciókban, kiegészítve Dave Callaham-mel. Az alap szereplőgárda együtt van, mi kéne még? Popcorn és kóla? Aha, kb. ennyi.

Olvasd tovább

1

Gemini Man

írta Minime

Ha Will Smith önmagában általában már garancia a sikerre, akkor mi lenne, ha rögtön dupla adagban kapnánk, és miért ne fiatalítanánk is rajta? Akkor talán a felnövekvő tinik is ráharapnak az egyébként szinte öregedésre alkalmatlan genetikájú szupersztár mozijaira. A Gemini Man egy olyan projekt volt, amelyet nagyon sokáig jegeltek a megfelelő technikai háttér megszületéséig, hogy a kellő időben, kellő minőségben készülhessen el.

Olvasd tovább

1

Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are, 2009)

írta Nikodémus

A világ kegyetlen. Szembejön, beléd rúg, vérig sért, és még csak ott se hagy: mindig veled marad, az elviselhetetlenségig. Nem tudsz mást tenni, mint visszaadod neki, ami jár: jön a frusztráció, a düh, az ordítozás. Mind menekülés, hogy lerázhasd magadról azt a terhet, amit az élet jelent. Sírni, örülni, feloldódni, elkülönülni – a tiszta érzelmek lehengerlő intenzitását nem lehet egy egész életen át bírni. Tán épp ezért növünk fel. A gyerekkor mélységes érzelmi rémületességéről nem sokan mernek beszélni, hát még filmet forgatni, ráadásul úgy, hogy Amerika egyik legkedveltebb mesekönyvét veszik hozzá alapul. Tízéves Spike Jonze éjsötét drámája, ami gyerekmozinak álcázza magát.

Olvasd tovább

4

Joker – rendhagyó kritika

írta Minime

A megszokottól eltérően írom meg ezt a kritikát, ha egyáltalán tekinthetjük annak… inkább nevezném kórtörténetnek és számvetésnek. Hogy letudjuk a kötelező kört, említsük meg, hogy Todd Phillips filmjéről van szó, aki íróként és rendezőként is új arcát szerette volna megmutatni a nézőknek, és kiváló színészekből rakott össze egy szereplőgárdát, amelyet az alapjában véve is pszichotikus külsejű Joaquin Phoenix címszerepe „koronázott meg.”

  • Joker: Olyan anarchisztikus antagonista, aki híján van minden jellegű személyes érzelemnek, önhasznú vágynak, miközben „tudatában van” annak, hogy egy bűnözői lángelme, aki csak „fel akarja égetni a világot.”
  • Arthur Fleck: Szorongó, visszahúzódó, pszichiátriai beteg, ragaszkodó, nárcisztikus önigazolási vággyal, ami felhőtlen rajongásban és önmaga túlértékelt önkép-formálásában testesül meg.

Olvasd tovább