0

Röviden: A Fire Saga története / Artemis Fowl / Force Of Nature / You Should Have Left / Éjjeli ragadozó

írta Minime

Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története (Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga) – Lars Erickssong (Will Ferrell) gyerekkori álma, hogy megnyerje az Eurovíziós dalfesztivált, oldalán Sigrit Ericksdottir-ral (Rachel McAdams), akivel közösen alkotják a Fire Saga elnevezésű formációt. Husavik izlandi kisvárosának parkolóőre és általános iskolai tanítónője tehát nagy álmokat szövöget. Van bennük akarat, némi tehetség és társul melléjük számos balszerencsés esemény, mitikus és kevésbé folklóros balszerencse. Erick szkeptikus apja, Erick (Pierce Brosnan) sem könnyíti meg a dolgukat, hiszen fiát és álmát semmibe sem nézi. Sigrit pedig, mint a kisváros legszemrevalóbb teremtése, kissé furán mutat a mamlasz, de eltökélt Lars oldalán. Kettejük története ez a film, ami megidézi az Eurovíziós dalfesztiválok giccstől és ripacskodástól fuldokló világának minden sarkalatos aspektusát, és azért a néző eszébe juttatja, hogy néhány igazán kiváló előadó és sláger is hírnevet szerzett magának, ezen az igazából komolyan soha nem vett eseményen. Ferrell, mint társíró gondoskodik a rá jellemző és a nézők számára egyre inkább terhet jelentő bugyuta humorának jelenlétéről, míg McAdams a naiva-komika mezsgyén letolja a vászonról behemót, ám éneklésben abszolút nem tehetségtelen színésztársát. A filmet a Netflix készítette el, David Dobkin rendezésében, akinek volt már ennél jobb munkája is. Egy igazi klasszikus vígjáték is lehetett volna, ha kevésbé PC, és mer bátrabb lenni, de azért annyira így sem rossz. A film legnagyobb értékeként mindenképpen ki kell emelni Molly „My Marianne” Sandén svéd énekesnőt, aki McAdams karakterének hangját prezentálja, valami elképesztően igényes és gyönyörű énekléssel, különösképpen a Hometown című dal tekintetében. Azonban a film ezzel együtt sem felejthetetlen élmény. Értékelés: 50 %

Olvasd tovább

0

A Willoughby testvérek (The Willoughbys)

írta Nikodémus

Anyuka, apuka és gyerekek élnek felhőtlen boldogságban egy nagy, zegzugos kastélyban, ahol minden nap ezer kaland várja őket, este pedig a szülők ölelő-ringató szeretete… nos, ezek azok a közhelyek, amiket Lois Lowry kedvelt gyerekregénye elkerül. Jó messziről… A négy Willoughby testvér ugyanis súlyos szeretethiányban szenved: szüleik kizárólag egymással vannak elfoglalva, s ügyet sem vetnek utódaikra. S mi a megoldás? Válogatott veszélyekkel teli utazásra kell őket küldeni, miközben a porontyok megpróbálnak maguk boldogulni. A gyerekfantázia persze kevéssé gondolkodik okokban és következményekben, így a fabula még mulatságosabb lesz… pláne ha azt közben a házimacska meséli nekünk, ironikus kiszólásokkal.

A Netflix első egészestés animációs vállalkozása derűs vagánysággal robog szembe a mindannyiunk által ismert gyerekmese-toposzokkal, s miközben a lurkók dőlnek a nevetésről, mi, felnőtt nézők itt-ott elmorzsolunk egy könnycseppet. Bizony, hiszen a film a merészen kanyargó történet egy-egy pontján megrendítő erővel szól gyerekkori magányról, az érzelmi biztonság hiányáról, kínzó árvaságról és sötét múltbéli traumák feldolgozatlanságáról. A Willoughby testvérek lassan megtanulják értékelni mindazt, ami adatott nekik: a türelmet, a kreativitást, az együttműködést – de legfőképpen egymást és családjukat, legyen az bármilyen tökéletlen. A film reflektál az Amerikában súlyos gondokat okozó gyerekárvaság társadalmi problémájára, és frappáns kritikával illeti az életüket páros önzésben, habzsoló fogyasztás jegyében eltöltő párokat is. Ám ami a legfontosabb: megtanít a hálára – annak megköszönésére, ami természetesnek tűnik, pedig tudjuk, ajándékba kaptuk.

(Megjelent: A Szív, 2020. június)

Olvasd tovább

0

Röviden: Ábel a rengetegben (1994)

írta Nikodémus

Ma este 22.20-tól a Duna TV-n!

Ábel (Ilyés Levente) tizennégy évessé cseperedik. Itt az ideje a felnőtté válásnak: elszegődik hát fafelvigyázónak a Hargita hegyei közé. Édesapjától (Héjja Sándor) kap egy kutyát és egy kecskét, édesanyjától (Széles Anna) pogácsát és búcsúkönnyeket – így veszi útját a magányos fakunyhó felé, ami az elkövetkező esztendőben otthona lesz. Beletanul a munkába, és megtapasztalja a nélkülözést, a becsületet, a ragaszkodást, a halált – magát az életet. Tamási Áron bűbájos regényének veretes nyelvezetét nem könnyű nagyvászonra átültetni, Mihályfy Sándor pedig becsülettel megküzd a feladattal – filmje ezért minden értékével együtt főhajtás, s egyúttal meghívás arra, hogy újra felfedezzük természet és ember harmóniáját – szakadozó-halványuló összetartozásunkat.

(Megjelent: Új Ember, 2020. június)

Olvasd tovább

1

Romlott oktatás / Colectiv (2019)

írta Nikodémus

A Romlott oktatásról itt is írtunk.

Kevés nehezebb, s egyúttal letaglózóbb filmes műfaj létezik a politikai thrillernél. Legyen bármilyen szövevényes a történet vagy kimódolt az allegória, elképzelt fantázialények helyett mégiscsak élő-lélegző emberekkel érzünk együtt – szívünk pedig velük dobban az igazságért. A hamis hírek és álelméletek korában viszont megroppan a zsáner valóságreferenciája; tán ezért is üdvözölhető utolsó mohikánként az HBO két, idén tavasztól itthon is elérhető filmje. A Romlott oktatás fikciós, a Colectiv dokumentumfilmes keretek között tesz hitet az igazság létezése mellett – és rendre utána ered, nyugtalanítóan aktuális áthallásokkal.

Olvasd tovább

2

Sárkányfog-vetemény – Westworld 1-3. évad

írta Nikodémus

Az írás SPOILERES.

Sokáig hittük, a modernitás húzott áthatolhatatlan kerítést a tudat és a test közé, pedig épp foltozni próbálta azt, ami már előzőleg meghasadt: az ember kiesett az Édenből, és maga próbál boldogulni – istene híján maga istenült meg. Erről a veszélyes útról szól az HBO négy éve indult, kétéves ugrásokkal készülő presztízs-sorozata, mely egy régi mozifilm alapötletét felhasználva immár harmadik évada mesél robotokról és emberekről, megtévesztésről és szabad akaratról, kontrollról és káoszról.

A kiinduló helyzet csábítóan ígéretes: íme egy vadnyugati tájékon felépített kalandpark, melyben teljesen élethű androidok (eredetiben „host”-ok, ami egyszerre jelent házigazdát és gazdatestet) szolgálják ki a látogatók igényeit. S ezek az igények többnyire alantasak: a seriff hívogat levadászni a környéken portyázó bűnbandát, a kocsma pedig tömve van részeges alakokkal és bármire kapható örömlányokkal, miközben (gyanúsan ismerős dallamokkal) szól a gépzongora. A naiv ártatlanságot egyedül Dolores, a tehenészlány (Evan Rachel Wood) képviseli, aki épp bevásárolni érkezik távoli tanyájáról a városba. Megismerkedik Teddyvel (James Marsden), ám idilli világa aznap este tragikus véget ér. Másnap aztán – egy kis karbantartás és memóriatörlés után – kezdődik minden elölről. A park három évtized óta zavartalanul üzemel, hála dr. Fordnak (Anthony Hopkins) és társának, Bernardnak (Jeffrey Wright), akik megfeszített háttérmunkával irányítják a létesítményt. Az igazgatótanács azonban elégedetlen: titkos üzelmeket sejtenek, gyanújukat pedig erősíti, hogy néhány android egyre különösebben viselkedik.

Olvasd tovább

0

Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig (The Last Dance) minisorozat

írta Nikodémus

Chicago Bulls – ha kimondom a nevet, szinte mindenki, aki a kilencvenes években volt kiskamasz Magyarországon, már sorolja is a neveket: Pippen, Rodman, Kukoč… és persze mind közül a legnagyobb: Michael “Air” Jordan. A rendszerváltás utáni színes-szagos-sikamlós években totálisan lerohant minket a nyugati popkultúra olyan jelenségekkel, mint a Turbo rágó, a kvarcjáték vagy a Baywatch sorozat, s közéjük tartozott Chicago felhős városának csodacsapata, amelyről azt se tudtuk, pontosan hány bajnokságot is nyert és hogyan (internet híján ritkás újságokból, kincsként őrzött brosúrákból, ragasztgatós albumokból és német kereskedelmi tévékből lehetett infókat szerezni), a Bulls mégis elképesztően menő volt. S most, két évtizeddel később a végére járhatunk a nagy sztorinak.

Olvasd tovább

0

The Postcard Killings

írta Minime

Liza Marklund és James Patterson koprodukciós „The Postcard Killers” című regénye alapján készített moziról esik szó a továbbiakban, amely mintegy újabb próbálkozásként szeretne az olvasók által csak „skandináv krimik”-ként ismert könyvek vászonra adaptált változataival megismertetni minket. A forgatókönyvet a női szerző és Andrew Stern szállította a filmhez.

Olvasd tovább

1

Élősködők (Parasite, 2019)

írta Gőbel Ágoston

Mától VOD-n is elérhető az idei Oscar-nyertes film,
ebből az alkalomból közöljük Gőbel Ágoston (oceanjaro.blogspot.com) írását.

Magyar idő szerint február 10-én hajnalban 92. alkalommal adták át az Amerikai Filmakadémia legrangosabb elismeréseit, az Oscar-díjakat. Az eseményen a koreai Bong Joon-ho Élősködők című alkotása kapta a legjobb filmnek járó szobrot, amit nyugodtan nevezhetünk filmtörténeti jelentőségűnek, hiszen először nyert a főkategóriában nem angol nyelvű film.

Olvasd tovább

0

Az új pápa (The New Pope, 2019)

írta Nikodémus

Paolo Sorrentino mindent elért, amit elérhetett. Megfontoltan építkező filmrendezőként előbb szűkebb hazája elismerését vívta ki, majd A nagy szépséggel tarolt – többek között Oscart is. Azt csinált, amit akart. Logikus vállalkozás tehát az HBO-hoz beállni egy szerzői sorozatra egy olyan intézményről, amely minimum a világ felét izgatja. A katolikus egyház feje milliárdok hite fölött rendelkezik, a Vatikánnál pedig nincs izgisebb hely, gondolhatnánk: barokkos pompa és kisszerű alkuk, szép eszmények és sötét titkok. A négy évvel ezelőtti Az ifjú pápa sikert aratott, Sorrentino pedig ráérősen (egy Berlusconi-film közbeiktatásával) fogott neki az új nevet kapott második évadnak. Ha azonban lehántjuk a kétségkívül grandiózus körítést, nehéz mit kezdeni ezzel a sorozattal – és ez igaz sajnos a négyzetre emelt jelen évadra is.

Olvasd tovább

0

Sorry We Missed You / Waves (2019)

írta Nikodémus

Nem csak a barát, a rokon is bajban ismerszik meg – tapasztalhatjuk időnként megnyugvással, máskor keserűen. Utóbbiról sajnos egyre többet hallunk: váratlan események, hirtelen tragédiák következtében széthulló családokról, melyek tagjai nem bírják tovább a végeérhetetlen passiójárást, és az egyéni számítás végül felülkerekedik bennük a gondoskodó szereteten. A Sorry We Missed You (Sajnáljuk, nem találtuk otthon) és a Waves (Hullámok) vád és pártoskodás nélkül mutatja be egy-egy hétköznapi családra szakadt nehézségek hatásait.

Olvasd tovább

0

Nézd, ki van itt (Er ist wieder da, 2015)

írta Nikodémus

Nehéz megítélni innen, egy kis közép-európai országból, hogy Németország feldolgozta-e már a náci múltat. Elő pillantásra úgy tűnik, igen, könyvek, zenék, filmek garmadája jelent meg a témában, kialakítva a képet, hogy a németek különösen ügyelnek saját történelmi traumáik gondos elővételére, újraemésztésére és megoldására. Miért okoz mégis botrányt egy, immár a XXI. században megjelent vékony könyvecske? Timur Vermes Nézd, ki van itt című szatírája – övezze bár felháborodás, lebiggyesztett ajkak vagy piruló félrenézés – olyan alapötlettel bír, ami filmért kiáltott. Ami gyorsan meg is jött.

Olvasd tovább

0

Röviden: A látogató (The Visitor, 2007)

írta Nikodémus

Zenélni többnyire nem kétségbeesésében kezd az ember. Inkább kíváncsiságból, olthatatlan kifejezésvágytól hajtva vagy csupán az idő megrövidítésének szándékával. Walter Vale (Richard Jenkins) görcsösen ragaszkodik a hasztalan zongoraleckékhez, hiszen az elárvult, otthoni pianínó elhunyt feleségének emlékeit hordozza. Semmi más nincs, amibe kapaszkodjon: munkája kiábrándítóan egyhangú, estéi unalmasan telnek, s a hozzá közeledőket maga utasítja el. Végleg betemetné magánya, ha egy vendégelőadás alkalmával fel nem fedezné, hogy New York-i lakását idegenek lakják.

Thomas McCarthy mély tónusú, realista filmje elsősorban idős, megkeseredett hősének felemelő sorsát ábrázolja megható érzékenységgel, ám sort kerít az üres jelszóvá silányult multikulturalizmus, az önmagába belefásult jóléti társadalom és a 2001. szeptember 11. utáni nyugati bevándorlás-politika csöndes kritikájára is. A társadalmi üzenet azonban nem tolakodik elénk, elegánsan simul a sorsfordító találkozások és fájdalmas elválások által mozgatott cselekménybe.

Walterre végül újra ráhull a kétségbeesés, de addigi, kiüresedett életével szemben immár van mit veszítenie. Nem tehet hát mást, mint elkezd zenélni – kétségbeesésében.

(Megjelent: Új Ember, 2014. december)

Olvasd tovább