0

Volt egyszer egy Hollywood (Once upon a Time in Hollywood)

írta Minime

Quentin Tarantino neve mindig garancia a minőségre, és korunk mozibiznisze éppen így is kezeli. Nem feltétlenül remélnek eget rengető bevételi adatokat a filmjeitől, csupán csak valami olyat, amit mástól nem mindig kapunk meg. Tisztességgel megírt forgatókönyvet, remek dialógusokat és olyan szinte már beteges erőszakot, amilyenre a példaképéül választott távol-keleti rendezők munkái adhatnak alapot. Legújabb, teljesen önállóan vászonra vitt mozija azonban – mondhatjuk – merőben eltér a megszokottaktól. Vagy mégsem?

Olvasd tovább

0

Halálos iramban: Hobbs és Shaw (Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw)

írta Minime

Mindennek eljön előbb vagy utóbb az ideje, tehát valószínűleg már a bejelentéskor sem ért váratlanul senkit, hogy a két egymással meglehetősen ellenséges, ám a zúzásban hasonlóképpen jártas Halálos iramban-karakter közös spinoff-ot kap. David Leitch ülhetett a rendezői székbe, akinek azért van már akciórendezési tapasztalata, és a Chris Morgan, Drew Pierce páros gondoskodott egy ütős kis sztoriról hőseink számára, amelyben benne van ám minden, amitől a Furious-filmek azok, amik.

Olvasd tovább

0

Az Oroszlánkirály (The Lion King, 2019)

írta Szenilla

Igen, tényleg majdnem szóról szóra megegyezik a rajzfilmmel. Igen, az állatok arcáról tényleg nehéz leolvasni bármit is. És igen, az embernek tényleg olyan érzése van néha, mintha valami természetfilmet nézne. Na de ne szaladjunk ennyire előre…

Miután a Disney sorra veszi a régi klasszikusait, evidens volt, hogy előbb-utóbb Az oroszlánkirálynak is elkészül az élőszereplős változata. Idézőjelben persze. A filmben senki nem „él”, és  valójában maga a Disney sem élőszereplős feldolgozásként aposztrofálja a filmet. Csupán nagyon jól sikerült fotorealista animációról van szó (a rendező később elmondta, az egész filmben csak egyetlen jelenet valós felvétel). A rajzfilm 1994-ben került a mozikba, a kézzel rajzolt filmek kategóriájában minden idők legnagyobb bevételét hozta világviszonylatban is. A Disney valószínűleg nem sokat dilemmázott azon, hogy elővegye-e újra. Bár a 260 millió dollárból készült új verzió a kritikusoktól kapott hideget, meleget, a bemutató hetében több mint 190 millió dollárnyi bevételt hozott csupán az USA-ban, ami remek indítás.

Olvasd tovább

0

A vászon felhasad – Csontváry (1980)

írta Nikodémus

 

Festő, színész, filmrendező – három ember sorsa fonódik össze eltéphetetlenül az 1980-as Csontváry-moziban, mely miközben címadója művészetének titkát próbálja megfejteni, számot ad a főszerepre eredetileg szánt Latinovits Zoltán és rendezője, Huszárik Zoltán tragikus sorsáról is.

1919 Magyarországának vészterhes koranyarán egy krisztinavárosi lakásból érkezik különös beteg a Szent János-kórházba. Csont és bőr, mozdulni alig tud, csak a tekintete lángol különös fénnyel. A folyosó betegei különc művészemberről suttognak, s gúnnyal, kuncogva osztják meg a pletykát: az iglói patikus élete derekán egyszerre piktornak képzelte magát, beutazta a világot, hatalmas vásznakat festett tele furcsa vízióival, ám végül mindene odalett – bizonyára a józan esze is. Az orvos vészes kiszáradást állapít meg. Rokon vagy ismerős nincs, ki hallgatná a diagnózist, a beteg viszont, mielőtt távozna az árnyékvilágról, lassú, szaggatott zihálással elkezdi mesélni élete történetét.

Olvasd tovább

0

Röviden: Gyerekjáték / Annabelle 3. / Shaft / Gyagyás gyilkosság / Szupercella 3.

írta Minime

Gyerekjáték (Child’s Play) – Chucky visszatért. Ezúttal nincsen voodoo, nincsen misztikum, csak egy sértett programozó, aki a legújabb digitális Pajti babából kiiktatja az összes biztonsági protokollt, aminek eredményeként kapunk egy botrányosan gyenge utánzatot a hajdan mégiscsak klasszikus és popkulturális ikonná váló baba kalandjaiból. Igazából a régi sem volt különleges alkotás, de a részek előrehaladtával az eredeti Chucky prosztó humora adott egyfajta Zs-filmes varázst az egész szériának. Ezúttal ez sem igazán működik. Andy (Gabriel Bateman) igazi idiótaként viselkedik a filmben, nem beszélve a felnőttekről anyja, Karen (Aubrey Plaza) vezetésével. Lars Klevberg a Polaroid után egy remake-t kapott, és sajnos nem igazán sikerült emlékezetessé tennie azt. A történet butus és egyszerű, de legalább a gyilkosságok és néhány kretén húzás a szereplőktől egészen szórakoztató. Nem egy világmegváltó alkotás, de a hanyatló horrorok korában ez is megér annyit, mint bármelyik másik gyenge idiotizmus. Értékelés: 50%

Olvasd tovább

0

Röviden: The Boy Called Sailboat (2018)

Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy kisfiú, akit Vitorlásnak hívtak. Senki sem tudja, szülei miért így nevezték el, barátai, ismerősei értetlenkedtek egy kicsit, aztán elfogadták – mert a kisfiú kedves volt, de leginkább csöndes. Kimaradt a nagy iskolai bunyókból, a tanulás után mindig engedelmesen hazament, hogy a fociőrült szomszéd sráccal múlassa az időt, s figyelje az otthonukat támasztó gerendát. Mert ez a gerenda bizony fontos volt, még az életnél is fontosabb: ha elmozdul, aprócska otthonuk azonmód ripityára törik. Ezt pedig a melós apa és a háziasszony anya nem engedheti meg magának. Mikor már öt rózsafüzér és nyolc segítő szent képe vigyázza a gerendát, a fiú úgy gondolja, új életcélt keres magának: beszerez egy ukulelét, hogy dalt írjon a városi kórházban haldokló nagyinak. Igen ám, de az ének olyan jól sikerül, hogy a fiú mindenkit lenyűgöz vele a tornatanártól az iskolatársakon át a buszvezetőig. Délutáni muzsikálása helyi látványossággá avanzsál, a világ felfordul körülötte, de őt egyre csak az hajtja, hogy örömet szerezhessen a beteg nagyinak.

Cameron Nugent ausztrál gyerekszínészből lett író-rendező debütáló nagyjátékfilmje lehetne akár a szokásos súlytalan tündérmese-sztori is, ám alkotónk saját útját rajzolja meg a nehéz sorsú, tehetségével mindenkit elkápráztató fiúban, aki éppoly természetességgel veszi a (zenei) csoda bekövetkeztét, mint egy-egy tragikusabb életfordulatot. A kopár táj megszomjasít, a bájosan elrajzolt mellékkarakterek mosolyogtatnak, a történet finom szimbolizmusa pedig a stáblista után kezd el működni bennünk. Mivégre hát a boldogság? El tudjuk-e fogadni, hogy mindenkihez másképp kopogtat be? A dal pedig, ami tündérmesénkben annyi örömöt okoz oly sokaknak, a néző számára néma marad: a boldogság titka megfejthetetlen.

(Megjelent: A Szív, 2019. július-augusztus)

Olvasd tovább

0

A kis kedvencek titkos élete 2. (The Secret Life of Pets 2)

írta Szenilla

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a lehetőséget
a UIP-Duna Filmnek, a Cinema City Arenának,
és persze Nikodémusnak és Minime-nek.

Csillogó szemű szőrgombócokkal nem lehet nagyot hibázni – tudja ezt az Illumination is, így hát kapott az alkalmon, és meglovagolta A kis kedvencek titkos élete első részének hullámait, elérkezve ezzel tizedik egész estés filmjéhez. Na de. Hány olyan produkcióra emlékszünk az elmúlt időszakból, amely a folytatással überelni tudta a korábbi sikereit? Ugye nem túl sokra…

Az első rész 2016 nyarán került a mozikba, és már az első héten 100 millió dollár felett hozott hazai viszonylatban. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy az Illumination már-már szemtelenül alacsony költségvetéssel dolgozik (csak hogy érzékeltessük: a Toy Story 4 például két és félszer ennyiből készült el), így a siker e tekintetben szinte garantált. A költségek rendszerint már a premiert követő első egy-két héten belül megtérülnek. A kis kedvencek 2. is hozta a papírformát. Az első hét nem sikerült ugyan túl jól (jobb helyeken ugyanis már június elején bemutatták), de hamar szépített, a teljes bevételt tekintve viszont minden bizonnyal nem kerül a legsikeresebb Illumination filmek közé.

Olvasd tovább

0

Pókember: Idegenben (Spiderman: Far from Home)

írta Minime

A nyár Marvel-kalandja megérkezett. Könnyednek ígérkező, mégsem teljesen tét nélküli le- és bevezető történet a 3. és 4. fázisok határán. Peter Parker kirándulni megy, és vele együtt útra kel a kaland is. A barátságos Pókember ezúttal is igyekszik ugyanaz maradni, aki mindig is volt, ám lehet a megoldandó feladat ezúttal nagyobb erőfeszítést igényel főhősünk részéről, mint az előző kalandban, hiszen ezúttal egy másik dimenzióból érkező fenyegetéssel kell szembenéznie, amire talán segítség nélkül nem lenne képes. Jon Watts rendező legújabb Pókember mozija ott folytatja, ahol előzőleg abbahagyta, mégsem feledkezik meg a Végtelen Háború és a Végjáték okozta sokkról.

Olvasd tovább

0

De profundis – The Dirt / Heavy túra / A sötétség gyermekei (2018)

írta Nikodémus

Minden művészet annyit ér, amennyit mozdítani tud egy határhelyzetbe került lelken. Kegyetlen mérce, de sokan vallják igazságát. Persze nem mindegy, milyen irányba lök az adott mű adott pillanatban, s itt mutatkozik meg a művészet – és ezen belül is talán a legtestetlenebb ág, a zene – misztériummal felérő hatalma: felemelhet vagy letaszíthat. Sokan már ennyivel is beérnék a popkultúra csömört okozó áradásában: mindegy, mi ér, csak legyen hozzá közöm. Marcel Duchamp műtárgyként kiállított vécécsészéje óta provokációnak nevezzük az ilyesmit, s számosan akadnak, akik így tekintenek a rock különböző válfajaira, azokon belül pedig különösen is a metálzenére. Gyors egymásutánban három film is kijött a közelmúltban, mely ennek a különös szubkultúrának a viszonyaival foglalkozik – hol botrányos, hol kedélyes, hol drámai hangnemben, ám rendre kizárólag a felnőtt nézőket megszólítva.

Olvasd tovább

0

Toy Story 4

írta Nikodémus

Van egy olyan érzésem, hogy a Toy Story-filmek nem csupán a gyártó Pixar stúdió vagy úgy általában véve az animációs film sorsára reflektálnak, hanem személyesen a két alapító, John Lasseter és Ed Catmull közös történetét örökítik meg. Mindez az egyébként szépen lezárt trilógia után szkepszissel várt, de pozitív meglepetést okozó 4. rész erősítette meg bennem: Woody és Buzz sztorija furcsa módon épp afelé kanyarog, ahogy hőseink, a 3D-animációt feltaláló, azzal kasszát robbantó, majd a Disney kebelére megtérő filmguruké. Nincs ezzel semmi gond, hisz a Pixartól (épp a kezdő Toy Story nyomán) rétegzett, többértelmű fabulát várunk immár évtizedek óta, és legújabb filmjük tökéletesen meg is felel ennek az elvárásnak. Talán túl tökéletesen is.

Olvasd tovább

0

Kells titka (The Secret Of Kells, 2009)

írta Nikodémus

Popkulturális divatja ugyan már rég lecsengett, ám Írország még mindig a világ egyik legkülönlegesebb szeglete: gyönyörű zöld tájak, titokzatos kelta múlt és öntudatos (gyakran politikailag is értelmezhető) katolicizmus keveredik ennek az elnyomással és megfogyatkozással bőven megvert kis népnek a történetében, akik mostanság talán épp azért olyan nyugisak, mert mindent átéltek már. Néplélek-boncolgatásra vállalkozni persze túlzás lenne Tomm Moore és Nora Twomey sokszoros díjnyertes animációs filmjének kapcsán, de mégsem teljesen alaptalan: az épp tíz éve bemutatott Kells titka ugyanis az írek nemzeti kincse, a jelenleg Dublinban őrzött Kellsi kódex köré építi történetét.

Olvasd tovább

1

Setét zsaruk a Főd körű (Nem in Black: Disillusional) – rendhagyó kritika

írta Minime

Thor (Chris Hemsworth) és Valkűr (Thompson, nem Teca, hanem Tessa) megmenti a világot a Kaptár nevű interdimenzionális lény támadásától és közben felvonultatják a legújabb Armani vagy Gucci – fene tudja – öltöny- és kosztümkollekciót. Szintén a kifutón látható kollekció részét képezi Emma – ő egy másik és menő  – Thompson és Liam – ez nekem tényleg jól áll – Neeson is. Ja és Ethan Hunt legújabb „babája” (Rebecca Ferguson) is szerepel a filmben, két villogószempárként fellépő francia ikertáncos mellett, akik amúgy lehettek volna hajléktalanokból verbuvált statiszták is. A giccsparádé karmestere F. Gary Gray, a kollekciót színpadra álmodó tervezők pedig Art Marcum és Matt Holloway – nem hiszem el, hogy ezeknek közük volt a Vasemberhez – nevű idióták. A helyszín ezúttal valóban a világ körül létezik, hiszen benne van New York, London, Párizs, Marrakesh és a Hős utca is. Ja legutóbbi nem, csak képletesen.

Olvasd tovább