Ha rosszul vagy a musicalek negédes világától és a tehetségkutató realityk hamis tündérmeséitől, de vágysz egy felemelő, könnyed, mégis elgondolkodtató filmélményre, akkor tökéletes választás John Carney író-rendező-zeneszerző legújabb mozija. A Flora és fia igazi komfortfilm, melyben jó elmerülni egy meleg takaróval és egy csésze forró teával, ám ne gondoljuk, hogy könnyen feledhető élményben lesz részünk.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Elvis – Elvis Presley legendás alakja a XX. századi popkultúrának, ezért nagyon nehéz, szinte lehetetlen józanul mondani róla bármit. Mitikus alak, aki imádni vagy gyűlölni lehet, középút nem nagyon van. Pedig meg lehetne próbálni a mítosz mögé pillantani, ám Baz Luhrmann (A nagy Gatsby, Ausztrália, Rómeó + Júlia), a pimaszul adagolt giccs és a kirobbanó tánckoreográfiák mestere sejtette, hogy erre nem képes. Helyette azzal igyekezett színes-szagos wikipédia-mozijának egyedi ízt adni, hogy a hős menedzserét, a máig ellentmondásos megítélésű Tom Parker “ezredest” tette meg narrátornak. Tom Hanks becsülettel helytáll (a szájába adott önmentegető szövegekről nem tehet), Austin Butler átlényegülése szenzációs (nem kérdés, hogy ezzel megvan az ő nagy kiugrása), de a folyton pörgő-forgó karneválban egyetlen őszinte, csendes pillanat sincs, amikor kifürkészhetnénk, mégis ki rejtőzik a világ legnagyobb entertainere mögött. Elvis engedelmesen végigrongylábazza a játékidőt, kicsit sír, kicsit magányos… igazából meglepően gyorsan belesimul mindenbe, hiába a “nagy lázadó” imázs. Az már az ő (filmen kívüli) egyéni tragédiája, hogy amivel (rock)forradalmat csinált, azt nagyrészt csente (számtalan feldolgozás formájában, többnyire fekete előadóktól), tíz év múlva pedig, a brit invázió érkeztével (ld. Beatles) egy pillanat alatt vált végzetesen idejétmúlttá.
írta Nikodémus
Lehet-e három év alatt évtizedeket öregedni? Ha az ember koros (hiába az örökölt kiváló gének), bizony lehet. Clint Eastwood sajnos így járt: épp nemrég méltattam kitartását, hogy folyamatosan árnyalja mozis alteregóját (A csempész / Richard Jewell balladája), ám legújabb filmjében, az öndefinitívnek szánt Cry Macho-ban tényleg úgy poroszkál, mint egy vén, fogatlan csataló. Már a történetet is alig hisszük: Mike Milót (Eastwood) megbízza nyugdíjas haverja, ugyan hozza már el Mexikóból a fiát, aki volt feleségénél ragadt. A barát olyan hatvanas, Mike pedig a nyolcvanas éveiben jár, s neki kéne Texasból átvergődnie a köztudottan szigorúan őrzött déli határon, rátalálnia a srácra, elragadni őt az anyukától, és vissza. Nagy macsó az öreg Clint, de ezt a valóságtévesztést nehezen veszi be a gyomrunk. A cselekményen pedig sajnos további hatalmas lukak éktelenkednek: hősünkre minden korú és állapotú nő legszívesebben rávetné magát (a feleség-jelenet különösen vicces), pillanatok alatt beilleszkedik bármilyen faluközösségbe, önjelölt állatorvosként bölcs jótanácsokat osztogat, ért a lovakhoz és a fegyverekhez, sőt, még a férfilélek rejtelmeibe is képes bevezetni ifjú tanítványát. Utóbbi minden megszólalása közhelyes (néha akaratlan humorba fúl), és mintha Eastwood is elvétené itt-ott a lépést színészileg. Szemlátomást a velük utazó kakas (a film címadója) kapta a leggondosabb jellemábrázolást, és ez elég alapos kritikája ennek a maximum alsó-középkategóriás tévéfilm szintjét megütő mozinak. Úgy tűnik, a Névtelen felett tényleg eljárt az idő.
írta Nikodémus
A gyerek nem tud nosztalgiát érezni, hiszen a tiszta érzelmek örök jelenében él. Örül, sír, dühöng, lelkesedik – és odasimul valakikhez, akik szelíd terelgetésükkel szép lassan bevezetik abba a világba, amit felnőtt társadalomnak nevezünk. A folyamat egyszerre habkönnyű és bitang nehéz, gyönyörűséges és fájdalmas – s befejezhetetlen, bár léteznek határozottan véget érő szakaszai. E visszavonhatatlanul távolodó fantáziavilágokról mesél a közelmúltban megjelent két, varázslatosságában is letaglózó film: a Wendy és a Coda.
írta Nikodémus
Nem menekülnek a popsztárok: a Bohém rapszódia valószínűtlen (s szerintem érdemtelen) sikere új löketet adott a zenés életrajzi filmek zsánerének. A producerek már a pénzt számolnák, a vészes ötletszegénység általános kiütközésének idején azonban volt két terv, amely sokat ígért. A Rocketman élő ikonról szól, és musicalformában kíván lelket boncolni, a Yesterday pedig felveti, mi lenne, ha a világ leghíresebb beat-zenekara sosem létezett volna. Zseniális ideák, a végeredmény azonban sajnos felemás lett.
írta Nikodémus
Minden művészet annyit ér, amennyit mozdítani tud egy határhelyzetbe került lelken. Kegyetlen mérce, de sokan vallják igazságát. Persze nem mindegy, milyen irányba lök az adott mű adott pillanatban, s itt mutatkozik meg a művészet – és ezen belül is talán a legtestetlenebb ág, a zene – misztériummal felérő hatalma: felemelhet vagy letaszíthat. Sokan már ennyivel is beérnék a popkultúra csömört okozó áradásában: mindegy, mi ér, csak legyen hozzá közöm. Marcel Duchamp műtárgyként kiállított vécécsészéje óta provokációnak nevezzük az ilyesmit, s számosan akadnak, akik így tekintenek a rock különböző válfajaira, azokon belül pedig különösen is a metálzenére. Gyors egymásutánban három film is kijött a közelmúltban, mely ennek a különös szubkultúrának a viszonyaival foglalkozik – hol botrányos, hol kedélyes, hol drámai hangnemben, ám rendre kizárólag a felnőtt nézőket megszólítva.
írta Nikodémus
A filmről itt is írtunk.
Minden második becsületes rockernek volt egy Queen-korszaka, s ez rendjén is van így: ki ne tudna rajongani a fogós slágerekért, Brian May riffjeiért, a stadionpózolásért és legfőképpen Freddie Mercury kivételes énektudásáért és elképesztő színpadi jelenlétéért? Aztán lassacskán kiderült, hogy zenetörténetileg főként az életmű első fele izgalmasabb (a második meg sikeresebb), no és azért alkottak Brithonban messze fajsúlyosabb bandák is a rock fénykorában. De a Queen amolyan nemzeti intézmény arrafelé, s persze világmárka. Talán épp ez volt a baj: a nagy igyekezetben sikerült egy annyira sótlan filmet készíteni az együttes életéről, amit az excentrikus zseni Mercury az első pillanatban vágna a kukába.
Elmélkedhetnénk ehelyütt egy sort arról, hogy milyen rögös volt a produkció útja a mozivásznakig, s ha ebbe belegondolunk, a végeredmény igazából nem is rossz: hatásos dalbetétek, akkurátusan kiválasztott színész-zenészek, tisztára polírozott hangzás, csutkára feltekert látvány. A gond az, ha mindemögött semmit sem találni, ugyanis így a bóvlit szokás eladásra felturbózni: kábít a külcsín, miközben belül az üresség lapít. Bryan Singer filmje (annak ellenére, hogy elhagyta a fedélzetet, az ő neve áll a stáblistán) remekül csavargatja a mozivarázs potmétereit, ám karakter, érzelem és dráma szinte semmi sem szorult belé. S emellett még jókorákat hazudik is a zenekar történetével kapcsolatban.
írta Nikodémus
Az, hogy Dewey (Jack Black) mindig kapható egy kis őrültségre, enyhe kifejezés: egy nevesincs rockbanda gitáros-énekeseként ő maga a fékevesztett színpadi tombolás. A másnapossággal kísért rock n’ roll-életnek azonban vége szakad, amikor saját csapata kirúgja, sőt, albérlőtársa is tisztes, polgári foglalkozás után néz. Lúzer-hősünk azonban egy véletlen folytán bekerül egy általános iskola tanári karába, s mivel nincs kedve a szokásos tárgyakhoz, énekórán haladéktalanul megkezdi a gyerekekkel a rockforradalom kirobbantását. Az idővel jókora botrányt kavaró tett azonban eléri célját: a diákok közösséggé kovácsolódnak, megtanulnak zenélni és kiállni egymásért – tanáruk pedig megdicsőül. Richard Linklater akkora szeretettel filmezi a láthatóan tehetséges lurkókat, hogy eszünkbe se jut gyereksztárgyárt emlegetni, Jack Black pedig fékezhetetlen energiával (valamint számtalan zenetörténeti utalással és vicces kiszólással) közvetíti a rock felszabadító erejét.
Az idén 15 éves filmet ma a FilmPlusz adja 13 órakor.
(Megjelent: Új Ember, 2018. október)
írta Nikodémus
John Carney még mindig nem unja: zsinórban harmadik nagyjátékfilmje szól a zenészlét kihívásairól, rendre dallamosra hangszerelve. Legújabb filmje, az itthon augusztus derekán bemutatott Sing Street igazi nyárvégi feelgood-mozi, s a rendező nem is felejti ki kedvenc témáját a remekül összekevert hozzávalók közül: hősének most is a kispolgári lét unalma és az önmegvalósítás nagy kalandja között kell választania. A tálalást figyelve pedig mi is csettinthetünk: hiába láttuk már a bevált formátum minden elemét valahol máshol, nem tudjuk megunni.
írta Nikodémus
Kezdhetném Nemeskürty István örökbecsűjével, a nyilvánvaló Jézus Krisztus Szupersztár-allúziókkal vagy a korabeli értelmezések labirintusának felfejtésével, de inkább csak annyit mondok: Szörényi Levente és Bródy János rockoperája, az István, a király immár harminc éve él, lélegzik és állja a sarat – annak ellenére, hogy bizony dobálják fentről és alulról, jobbról és balról. Talán meglepő e kijelentés, hiszen a darab a magyarok egy tekintélyes része számára kitörölhetetlen örökzöld, ám úgy tűnik, épp ez – e veszélyes népszerűség – adta az alkalmat arra, hogy folyton vitatkozzanak rajta értelmiségiek, történészek, színészek és rendezők, politikusok és szponzorok. S lehet, hogy pont ez a titka.
FilmDROID