Amit magaddal viszel – A nomádok földje (Nomadland)

írta Nikodémus

Világcsavarogni alapvetően az ifjúság műfaja – ám mivel a hippikorszak immár félévszázada lecsengett, az egykori lázadók öltönyt húztak, menő vállalati irodákba költöztek, és egykori eszméiket feledve nekiálltak pénzt keresni. Jó sok pénzt… Kitartó munkálkodásuk következménye az a csaknem milliónyi nincstelen, aki a 2008-as gazdasági válság miatt veszítette el megélhetését. Chloé Zhao (Songs My Brothers Taught Me, The Rider) legújabb, Oscar-várományos filmje, a Jessica Bruder tényfeltáró könyve alapján készült A nomádok földje (Nomadland) róluk szól.

Fern (Frances McDormand) ráérősen matat furgonjánál az alkonyi szélben. Gyakorlott mozdulatokkal készül fel az éjszakára. Kicsit kiül még a lépcsőre, rágyújt egy cigire, gyönyörködik az alábukó napban, majd szedi cókmókját, és lefekszik. Villanyt nem éget feleslegesen, ahogy fűtést sem – az ő helyzetében drága dolog az ilyesmi. Másnap új kávé, új műszak, új esély megkeresni a benzinrevalót. Aztán továbbállni a következő idénymunkára: hiszen Amerika nagy, sokan elférnek venne olyanok is, akik mindenüket egy gondos törődéssel átalakított furgonba rejtik. Ki saját döntése alapján, ki kényszerűségből. Fern ilyennel is, olyannal is találkozik útja során: mély életbölcsességeket és felszínes falvédő-szentenciákat hallgat, tanul mások megszenvedett tapasztalataiból és praktikus tanácsaiból, kedélyes tábortűzi dalolásokhoz és szomorú megemlékezésekhez csatlakozik, ám kedvét sosem veszíti. Kétszer inog meg talán, s mindkét pillanat Dave-hez (David Strathairn) kötődik: az egyik a ragaszkodás, a másik a megállapodás veszélyeire figyelmezteti. Persze mindkettő egyúttal ígéret is: nem kellene végre kuporgatnia, s tartozhatna valahová. Fern végül meghozza döntését, a kamera líraian elméláz a tájon, majd főcím.

Ha szigorúak vagyunk, A nomádok földje filmként tényleg csupán ennyi: egy idősödő nőt követünk végig útján, ahogy átszeli Amerika Hollywoodból gyakorlatilag láthatatlan vidékeit (lásd még: Floridai álom, Wind River, A préri urai). Aki pattogós párbeszédeket, fordulatos cselekményt vagy akár látványosan megmutatkozó drámát vár, az csalódni fog; a kínai gyökerekkel rendelkező, de már az Újvilágban született rendezőnő ismerői azonban tudják, aktualizáló szociodráma helyett filmköltészet várja őket, mégpedig a legnemesebb fajtából. Komoly, maradandó filmélményben lehet részünk tehát, ha engedünk a film szelíd vonzásának. Az alapként szolgáló tényregény valódi szereplői legnagyobbrészt megjelennek a vásznon amatőrszereplőkként, Zhao csupán a főszerepekre kért fel hivatásos színészeket, akik eszköztelen játékukkal pompásan simulnak a stábba. A kamera pedig (operatőr: Joshua James Richards) méltóságteljesen libeg-forog, felfedez és tanít: hogy nyílik a réti virág, miképp jön a vihar, merről éled az éjszaka. Türelempróbáló film A nomádok földje, de csak az első negyedórájában: nagyjából eddig tart ugyanis, hogy a napi információözönt félretéve megízleljük a rendező által vágott jelenetek érzékeny ritmusát.

Zhao vehetné melodramatikusra a hangvételt, elmerülhetne az önsajnáltatásban (alapkönyvünk nem is hagyja ki ezt a lehetőséget), de okosan nem teszi: egyszerűen bemutatja, milyen egy posztmodern nomád élete. Túl sikereken, kudarcokon, társadalmi elvárásokon. A tragikum halkan ott lebeg Fern feje fölött (a film szinte játszik azzal, hogy bizonyos jelenetek kifutása szembemegy elvárásainkkal), s bizony akadnak azért letaglózó pillanatok: az Amazon rabszolgatartást idéző, beláthatatlan csomagolóhangárja épp olyan rémisztő, mint az a tény, hogy ha elromlik szabad mozgásunk legfőbb eszköze, akkor bizony nincs miből megjavíttatni. A nagyszívű film a westernt és a pionír-eszményt is csendesen eltemeti (ha ez egyébként nem történt volna már meg): a részleteiben csodálatosnak fényképezett táj összességében komor, riasztó üresség. Rozsdaövezet, ahol már nincs tér a boldogulásra. E kihalt háttér előtt ironikus is lehetne nomádjaink vonulása, ám a rendező megóv minket ettől: finom empátiája lefegyverez és bevon.

Azt hiszem, túl sok időt töltöttem el emlékezéssel, vallja meg egy intim pillanatban Fern. A nomádok földje hősének (ahogy Zhao korábbi figuráinak) nincs választása: cipelnie kell, ami adatott neki. S itt nem az anyagiak birtoklásáról van szó: tudod-e annak terhét vállalni, ha sorsod drasztikus fordulatot vesz? Valahogy úgy, mint az azóta öltönyössé vált hippik egykori (s félreértett) idolja tette azon a vérverítékes, gyötrődéssel teli éjszakán. Hisz nem mindegy, mit viszel magaddal odaátra.

(Megjelent: Új Ember, 2021. március)