Hostiles / The Rider (2017)

írta Nikodémus

A western igazi főhőse a táj. Nem a pisztolyhősök, a seriffek vagy a jámbor telepesek, hanem a végtelenbe nyúló horizont, mely egyszerre nyugtat és rémiszt. Határvidék: hívogat és fenyeget. Otthonoddá válhat, de ki is vethet magából – de csak azután, hogy megküzdöttél érte. Két, a közelmúltban bemutatott westernfilm figyelemre méltó együttállásban elmélkedik az amerikai mítosz(építés) elsődleges tárgyáról: puszta és ember viszonyáról.

Scott Cooper rendező sokkoló jelenettel indítja Hostiles (Ellenségek) című filmjét: indiánok mészárolnak le egy családot brutális kegyetlenséggel. Az idill percek leforgása alatt vériszamos rémálommá válik, az épphogy megmenekülő asszony (Rosamund Pike) megzavarodik az átélt tragédiától. Cooper jelzi, hogy a vadnyugat egyáltalán nem otthonos hely a fehérek számára, majd kibontja filmjének alapszituációját: Joseph J. Blocker kapitány (Christian Bale) a polgárháború renegátjaként rengeteg szörnyűséget követett már el, ám amikor parancsnoka a fogvatartott Sárga Sólyom törzsfőnök (Wes Studi) hazakísérésével bízza meg, fellázad. Változnak ugyanis az idők: a jenkik fegyverszünetet kötöttek a bennszülöttekkel, akiknek most már szintén jár az egyenlő bánásmód. Blocker összeszorítja fogát, és elindul különítményével a pusztaságon át. Szívében egyszerre őrzi az őslakosok iránti heves gyűlöletét és cipeli ugyanennek mázsás bűntudatát. Utasa egykor ugyanolyan kíméletlen gyilkos volt, mint ő maga, csak épp ártalmatlanná vénült; a közös út tétje, hogy képesek-e megbocsátani – nem egymásnak, önmaguknak. Ennek katalizátora a családját elveszített asszony és Blocker régi katonatársának csatlakozása: egyikük a kérges lelkiismeretet rázza fel, másikuk a büntetés elkerülhetetlenségére emlékeztet. Masanobu Takayanagi operatőr kamerája előtt a táj pontosan érzékelteti Blocker kapitány lelkiállapotának rezdüléseit, a benső utazás félreérthetetlen: hőseink a pusztából az édenbe tartanak – de megérkeznek-e?

Sokkal líraibb, s egyben elemeltebb a fogalmazásmódja Chloé Zhao filmjének: A rodeós (The Rider) a tavalyi év egyik szenzációjaként robbant a Cannes-i filmfesztiválon, cselekménye pedig voltaképpen annyiból áll, hogy egy súlyos sérüléséből lábadozó rodeós (Brady Jandreau) próbál szembenézni pályafutásának megtörésével. A valós alapokon nyugvó történetet annak igazi főszereplői keltik életre (Brady együtt játszik valódi családjával, s a barátok, ismerősök is mind létező karakterek), a háttér pedig a manapság kiveszőben lévő rodeós kultúra és Dél-Dakota varázslatos vidéke. Joshua James Richards Malick korai stílusát idéző képei különlegesen intim hangulatot teremtenek: a huszadik perc környékén már tudjuk, nem fog ereszteni a film. A kínai származású rendező egészen kivételes finomsággal ragadja meg, mi zajlik amatőrszereplőinek lelkében, s az egyszerű, ám találó szimbolika (az időről időre görcsbe ránduló kéz, a beboruló égbolt vagy a húg inspiráló-vigasztaló éneke) mellett kiutakat is kínál: ha már összetört az álmod, lehetnél lovas-szelídítő, oktató vagy élhetnél átlagos életet áruházi pénztárosként. Brady azonban nem tudja elengedni hivatását, csendben vergődik. Különösen szívszorítóak barátjával, a balesetben lebénult Lane Scott-tal közös jeleneteik: egyetlen cseppnyi hatásvadászat vagy drámai fokozás nélkül átérezzük, mit jelent egyként bízni a „soha ne add fel” igazságában és eszünkkel tudni ennek színtiszta ellenkezőjét.

Kínzó ellentmondás ez, melyre életek feszülnek fel; a gyötrődést pedig alig enyhíti az elmúló idő. Jóvá kovácsolható-e egy elrontott élet? Kiheverhető-e a sorcsapás? Megbékélhetünk-e a „mi lett volna, ha?” állandó benső suttogásával? A lelkiismeret talán hallgat, ám pusztasága lassan – észrevétlenül – kivirágzik.

(Megjelent: A Szív, 2019. március)