1

Eldobható életek – Floridai álom

írta Nikodémus

2018-02-floridai-álom-1

Mielőtt a kedves Olvasó tiltakozna, jelzem: a cím nem ítélet, hanem helyzetleírás. Az állásfoglalást Sean Baker legújabb, idén januárban bemutatott filmje ránk bízza, s épp ettől lesz olyan kényelmetlen moziélmény az Oscar-aspiráns Floridai álom. Apropó, cím: a magyar változat most kivételesen találóra sikerült, hiszen a cselekménybe lépve egyfajta álomvilágba kerülünk mi is, ám aki azt gondolja, hasonló film vár rá, mint az egy éve díjszezon-győztes Kaliforniai álom, készüljön fel egy alapos meglepetésre.

Virgonc kisgyerekek (Valeria Cotto, Brooklyn Prince, Christoper Rivera) futkosnak a placcon. Hangosak, csúnyán beszélnek, bosszantják a lakókat, és minden elképzelhető komiszságot elkövetnek, ami egy normális szülő rémálma lehet. Csakhogy ezúttal nem normális vidéken járunk: Amerika napsütötte államában, a gazdag nyugdíjasok és külföldi turisták paradicsomában, Disneyland közelében. A lepukkant motel lila falaival varázslatot ígér, s a Mickey egér hazájába érkező nyaralók számára átmeneti szállást kínál. Aki huzamosabb ideig lakik itt, azzal valami nem stimmel: leginkább épp nincs hová mennie, de Bobby, a morózus, ám vajszívű recepciós (Willem Dafoe) diszkontáron befogadja. S a gyerekek: gyerekek. Ami számunkra filléres látványosság, nekik maga a megtestesült mennyország; amíg mi az olcsó szórakoztatás mögötti pénzlenyúlást látjuk, ők fantasztikus díszletek között játszódó, elragadó meséket.

2018-02-floridai-álom-2

Főként ez a feszültség élteti a filmet, mert koherens cselekmény egyébként nem nagyon akad: Baker kézikamerával követi szereplőit, átbújik velük elhagyott házak kerítései alatt, megmássza velük a végtelen magasnak tűnő lépcsőket, és akkor sem fordul el, amikor a naiv ártatlanság hirtelen összeütközik az élet kegyetlenségével. Radikálisan gyermeknézőpontból vizsgálja a világot, hol csodálkozással, hol dühösen és makacskodva, de alapjában véve javíthatatlan életigenléssel. Persze ne gondoljuk, hogy a felnőtt-lét kilátástalansága ne szivárogna le a gyereklélekbe, s ez talán a Floridai álom legkeserűbb állítása: amit titkolni igyekszünk, előbb-utóbb úgyis kiderül, a gyermek pedig érzékeny lélek – előbb megérzi a szörnyűséget, mint ahogy az benned tudatosulna.

Izgalmas felvetése a filmek, hogy a képernyőkultúrán nevelkedett gyerekfantázia remélt beteljesülése egy kőhajításnyira, mégis, elérhetetlen messzeségben áll az események helyszínétől. Disneylandből csupán néhány viseltes kiszolgáló-épületet, hatalmas hirdetőtáblákat és a rengeteg eldobált szemetet látjuk. S tapasztaljuk e hatalmas szórakoztató-ipari monstrum koszos hordalékát: a fiatal pár dühödt reklamálását, egy kisgyerekes apuka szomorú elköltözését, a helyi étteremben reménytelenül güriző leányanyát vagy a szomszéd motellel zajló kisstílű versengést a kuncsaftokért. Baker nem teszi idézőjelbe az ellentmondást, amivel könnyíthetne lelkünkön: viselnünk kell a reménytelen álomhajszolás és a sivár rögvaló kontrasztját, mely egyre élesedik.

2018-02-floridai-álom-3

Apró jelekből már sejtjük, nem végződhet jól a lila motel körül játszódó sajátos mese: a lakbérre való elfogy, az ezermester recepciósnak nem terem több ötlete, a parkolóbéli parfüm-kínálgatás pedig befuccsol. Jó lenne a közelgő rettenet elől csak úgy elfutni, be a szomszédban hívogató csodás álomkastélyba, hogy maradjon egy kis reményünk. Baker ezt a szívességet végül megteszi a nézőnek, s mi megkönnyebbülten felsóhajtunk, majd a stáblista után döbbenünk rá, valójában mit is láttunk. Eldobhatóvá degradált életeket.

(Megjelent: Új Ember, 2018. február)

Egy komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *