írta Nikodémus
A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.
Annyi szavunk van a bolondra: féleszű, bugris, ütődött, golyós, tébolyult… Anders Thomas Jensen legújabb filmjéhez pedig bizony jó sok szinonimát össze kell szednünk (többek között ehhez a cikkhez is), hogy legalább nagyjából körülírhassuk, miről is van tulajdonképpen szó. Az utolsó viking a rendezőtől megszokott stílusban, merész kanyarokkal és meghökkentő humorral mesél saját személyes valóságaink átjárhatóságáról.
Anker (Nikolaj Lie Kaas) kinéz egy emeleti ablakon, és csüggedve konstatálja, hogy már érkeznek a rendőrök. Épp meglovasított 40 millió dán koronát, ám nem tud eliszkolni, ezért inkább rohamtempóban megkéri testvérét, Manfred-et (Mads Mikkelsen), ássa el a lóvét egykori családi házuk kertjében. Ő pedig leüli a büntetést, és majd visszatér. A bökkenő, hogy Manfred súlyos személyiségzavarral küzd, és mire letelik a 15 évnyi börtön, immár John Lennonnak képzeli magát, és nem hajlandó emlékezni a szajré hollétére. Sőt, minden alkalommal, amikor bátyja az igazi keresztnevén szólítja, jéggé merevült arccal kiugrik bárhonnan. Utóbbit nyugodtan vegyük szó szerint, hiszen egy Anders Thomas Jensen-filmben vagyunk, ő pedig minden egyes poént halálosan komolyan gondol – és végre is hajt.
A két testvér tehát lassan elindul a tett helyszínére, hogy ásson, fizikailag és lelkileg egyaránt. Menet közben csatlakozik hozzájuk a hétvégi házat Airbnb-ként üzemeltető, különös házaspár és még három, pszichiátriáról szalajtott őrült, akik rendre a Beatles tagjainak hiszik magukat – plusz még néhány híres személyiségnek a történelemből, néha egyszerre. A díszes kompánia egészen szürreális dolgokat mond és tesz, ami leginkább Ankert, a csapat egyetlen „normális” tagját bosszantja. Ő az, aki eleinte nagy meggyőződéssel adja elő (saját magának és környezetének) a nagymenő gengsztert, saját valóságába ragadt (egyúttal a pénz hollétének titkát őrző) öccsével azonban nem tud mit kezdeni. Szélsőséges hangvételéhez képest a film meglepően finom jelekkel adja tudtunkra, hogy a férfi lelke is súlyosan terhelt, testvére pedig nem véletlenül barikádozta el magát az 1980-ban meggyilkolt Beatle személyiségével. Kettejük dinamikája élteti Az utolsó vikinget, mely a rendező eddigi munkáihoz képest fókuszáltabb, ugyanakkor némileg egyenetlenebb is.
Jensen a dán filmművészet egyik legfoglalkoztatottabb írója, rendezésre azonban viszonylag ritkán adja a fejét: az életmű-meghatározó Ádám almái (2005) remeklése után ez csupán a harmadik nagyjátékfilmje. Kevés alkotó mondhatja el magáról, hogy ennek ellenére azonnal felismerhető, markáns stílust alakíthatott ki magának. Olyat, amiben a humor különböző regiszterei egészen elképesztő módon keverednek (a többrétegű utalásoktól az irónián és a jellemkomikumon át a burleszkig, sőt, a bizarr akasztófahumorig); amiben hangsúlyos a szatírára való hajlam és a filmműfajok közti váratlan ugrások, ugyanakkor Jensen mindvégig csöndes, szelíd empátiával kíséri erősen elrajzolt szereplőit. Efféle karakterekben most sincs hiány, akikre tényleg a legenyhébb jelző, hogy hóbortosak. Közreműködésükkel író-rendezőnk arra keresi a választ, kiléphetünk-e sajátos megrögzöttségeinkből, vagy már annyira ránk zárult saját valóság-buborékunk, hogy a szabadulás reménytelen.
Első pillantásra talán szokatlan, ám annál lényegesebb szempont, hogy a forgatókönyv nem tesz különbséget szereplőinek testi, mentális és lelki defektusai között, ehelyett az abszurditásig tol el minden kényes szituációt. Ilyesmiből pedig akad bőven a cselekmény során, elég, ha csak felidézzük a kórházi jelenetet, a szülői házban elköltött első közös vacsorát vagy a félelmetesnek tűnő gengszter-szereplő váratlan kilépőjét. Kényelmetlen filmélmény Az utolsó viking, hiszen folyton kibillent minket a komfortzónánkból: mennyire higgyünk fennhangon deklamált narratívájának, miközben a mélyben egy egészen másféle konfliktus gomolyog? Mit gondoljunk a manapság divatos „minden másságot elfogadni” eszme éles kritikájáról? Hogyan viszonyuljunk ahhoz, hogy főszereplőink, miközben hahotázásra késztető őrültségeket művelnek, maguk is traumatizált, elakadt karakterek? Anders Thomas Jensen nem teszi meg azt a szívességet, hogy helyettünk feleljen. Marad tehát a bizonytalanság, mely lassan hideg kígyóként fonja körbe a nézőt: mégis merre tart ez az egész? Lesz-e feloldozás?
A kétségbeesés határán túl utazni valamilyen félelmetes ismeretlen felé – ez a Kierkegaard-i alapállás, melyet Az utolsó viking nem csupán szereplőivel, hanem nézőjével is gyakoroltat. A különbség, hogy félelem és reszketés helyett – a posztmodernhez illően – kényszeredett vigyor ül ki arcunkra. Jensen végül megkegyelmez: flashback-jelenetek során át tárja fel azt a titkot, mely sokkal súlyosabb minden elrabolt pénznél, hiszen a sáros anyaföld helyett a lelket nyomja. Szinte már furcsa ez a hirtelen beköszöntő egyértelműség (a gyakorlott néző egyből iróniát keres), a két testvér történetét mégis jólesően kerekké zárja. A fináléban aztán újra jöhetnek az idézőjelek: viszontlátjuk a prológus rajzolt vikingjeit, hogy értelmet nyerjen a filmcím, s egyúttal értelmetlenséget maga a film. Bizony, ez a hit vakugrása – embertől emberig, lélektől Istenig.
(Megjelent: A Szív, 2026. április)
- Az utolsó viking (Den sidste viking) - 2026. április 05.
- Hamnet - 2026. március 22.
- Csak egy baleset (Yek tasadof-e sadeh) - 2026. március 15.
- Érzelmi érték (Sentimental Value) - 2026. március 08.
- Christy / Zúzógép - 2026. február 22.
- Roofman – A besurranó (Roofman) - 2026. február 08.
- Túl az eseményhorizonton – Scifi sorozatok a korszellem tükrében - 2026. január 25.
- Rajtakapva / A menekülő ember / Szivi, ne! - 2026. január 11.
- Röviden: Superman / Fantasztikus 4-es: Első lépések / Mennydörgők* - 2026. január 04.
- A muzsika hangja (The Sound Of Music, 1965) - 2025. december 25.



