írta Nikodémus
Napjaink legújabb kulturális varázsszava a multiverzum: számtalan párhuzamos világ egybecsúszása, mely lehetőségek és fenyegetések végtelen tárházát kínálja – hogy ez megőrzendő vagy elpusztítandó állapot, nos, látványfilmje (vagy sorozata) válogatja. A több szempontból is a korszellemet tükröző multiverzum-koncepciót eredeti módon forgatja ki a Daniels-rendezőpáros legújabb filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor.
írta Nikodémus
Nem (Nope) – Jordan Peele egészen elképesztő: nagyon kevesen vannak a kortárs rendezők mezőnyében, akik folyamatosan új utakat keresve gondolkodásra késztetik a nézőt. Néha fejvakarásra, igen, de én ezt nagyon tudom értékelni, még ha a horror műfaja nem is a barátom. Épp ezért megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a Nem inkább (misztikus scifi-)thriller, bár azért a szokásos vér- és ijesztés-adagot ezúttal is megkapjuk. A Hollywood (tehát a szórakoztatóipar) perifériáján tengődő állatidomárok (Daniel Kaluuya, Keke Palmer) története, miszerint egy titokzatos égi jelenséget próbálnak egyre elszántabban megörökíteni (s persze közben menekülni előle) igazi értékét a látszólag szervetlenül illeszkedő másik szál adja meg, azzal a bizonyos végzetesen félresikerült sitcom-epizód forgatással. Peele most is az emberi természetről mesél nekünk: ezúttal az emberi kíváncsiság inspiráló, ugyanakkor nyugtalanítóan kisajátító voltát vizsgálja, jó adag vizuálműfaj-kritikával (ne nézz a szemébe, ugyebár), persze mindezt egy spielbergi látványfilm köntösébe csomagolva. Iróniából, sejtetésből és szimbolizmusból nincs hiány, ám ezúttal mintha jobban lötyögne a szokásosnál a szüzsén a gondolati tartalom.
írta Nikodémus
Családi fotó készül a fákkal körülvett tisztáson. Apa, anya és lányuk incselkedve várják a fényképezőt, aki régimódi, filmtekercses gépével igyekszik kattintani. Végül beidőzíti, és csatlakozik a többiekhez. De mielőtt ez megtörténne, egy pillanatra megdermed. A család kérdezi, minden rendben van-e. Pillanatnyi elrévedés? Egy keserű felismerés gyors rögzítése? Vagy épp ellenkezőleg: szippantás a boldogság illanó levegőjéből? Sosem tudjuk meg igazán, dacára annak, hogy a fotós kilétére viszonylag korán fény derül. Ez pedig megmutatja, hogy Kogonada új filmje, a scifi-drámaként aposztrofált After Yang egészen máshol rejti valódi tétjeit, mint várnánk.
írta Nikodémus
Pam & Tommy (minisorozat) – Nagy felhajtással érkezett, ám a kezdeti lendület a végére elfogyott: így összegezhetnénk a Pamela Anderson (Baywatch, Barb Wire, V.I.P.) és Tommy Lee (egyszerűen csak Mötley Crüe) viharos házasságának friss Hulu-s megfilmesítését, amely ígért mindent: zabolátlanságot, botrányt, szexet, aztán szép csendben elvékonyodik – szinte minden értelemben. Pedig Robert Siegel nagyon ért a nosztalgiára építő, azt kifigurázó, kicsit vad hangvételhez, és ez az első négy epizódban működik is. Jó messziről kezdünk: Randy, az ács (Seth Rogen) magában morgolódik, mert a kivagyi rocksztár (Sebastian Stan) állandóan újragondolja, hol legyen a franciaágy, aztán meg jól elküldi melegebb éghajlatra, amikor emberünk azzal áll elő, hogy valami előleg is kéne. Hirtelen felindulásból (karmát emlegetve) egyik éjjel ellopja a garázsban tartott széfet, és az ölébe pottyan az édes bosszú lehetősége. A széfben talált videókazetta meglehetős explicitással mutatja be Lee és Anderson nászutas hancúrozását egy hajón, kisemberünk pedig arra jut, hogy a betárcsázós internet hajnalán kihasználja ezt a fura dolgot, amit többen world wide webnek becéznek. A sorozat a maximumon pörgeti a botrányfaktort (van itt minden, amiért a bulvársajtó anno megőrült a sztárpárért), alaposan belemerül a ’90-es évek-nosztalgiában (két percenként felcsendül egy akkori sláger), Lily James és Sebastian Stan átalakulása pedig döbbenetes (és nem csupán sminkben: tényleg minden stimmel). Szikrázik köztük a levegő, nagykanállal habzsolják az életet, de alig derül ki, hogy a harsogó felszín alatt valójában milyen emberek. Persze lehet, hogy épp semmilyenek, és akkor helytálló ez a portré, de az alkotók a sorozat második felében megpróbálnak együttérzést csiholni irántuk a nézőben. Mindkét színész remekül eljátssza, hogyan érinti őket privát videójuk közhírré tétele, de dramaturgiai szempontból ekkor már alig tudunk hinni nekik (ráadásul még itt ez a fránya korszellem-vadászat is…). Andersont végül utoléri a hollywoodi kudarc (Barb Wire), Lee-t (és zenekarát) a grunge, Randy-t pedig a maffia, s mondhatnám erre, hogy karma, de a nagy csinnadratta annyira elgyengül az utolsó két részre, hogy csak halkan pukkan egyet.
írta Nikodémus
Vaják (The Witcher) – 2. évad – A Netflix nagy pénzekkel megtámogatott Trónok harca-utánzatának első évadát immár egy koronavírus-járvány és egy csomó produkciós probléma választja el tőlünk, és amíg a bevezetést lehetett mentegetni azzal, hogy a forrásműveket jegyző Sapkowski novelláiból szemezget, most már nem volt pardon. S persze az újdonság ereje is fakult, így a fogadtatás most sokkal ellentmondásosabb. Pedig meglepően jól sikerült az újabb 8 epizódra való, s nagyjából az első regényt alapul vevő folytatás – persze csak ha eltekintünk az adaptációs problémáktól. Az első évad felesleges időugrálása szerencsére a múlté: a nyitóepizód okosan számba veszi a múltbéli finálé következményeit, és új utakra indítja főszereplőinket. Ezek közül Yenneferé (Anya Chalotra) a kuszább, Geralté (Henry Cavill) és Cirié (Freya Allan) pedig a szappanoperásabb, de legalább egyenes vonalakon haladunk – mégha néha meg-megtorpanva is. Van idő belakni a vajákok elrejtett otthonát, elmélyedni kicsit a misztikumban, végére járni egy fenyegető rejtélynek (hogy aztán a megoldást jól a szájunkba rágják), és ez biztató. Ami kevéssé, az az, hogy a nyomozás elég döcögősen halad, és noha a végére összeáll a kép, jobban is lehetett volna ütemezni a fordulatokat. A regény ismerői minden bizonnyal kitérnek a hitükből, hiszen a produkció jókorát csavar az eredeti cselekményen, de a lényeg így is átjön: mindenen kívülálló (s imígyen jellegzetesen közép-európai) figuránk végre elkezd kötődni egy jónak tűnő ügyhöz. Ja, és a Trónok harca-faktor is megérkezett: némi ügyetlenkedő pletykálkodással a fináléra sikerül az összes főbb játékost (varázslók, elfek, északiak stb.) főszereplő-triónk ellen hangolni. Ügyes húzás.
írta Nikodémus
Különös sorsra lelt Frank Herbert kultikus scifi-regényének címünkben is megidézett kezdőmondata Denis Villeneuve (Fogságban, Sicario, Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049) nemrég bemutatott filmjének zárlatában: egy olyan szereplő szájából hangzik el, aki addig maga is nagyrészt álombéli vízióként volt jelen. Villeneuve ezzel a regény rajongóin túl az egyszeri mozinézőnek is kiszól, finoman érzékeltetve a Dűne megfilmesíthetőségének problémáját. A kanadai sztárrendező azonban két elbukott kísérlet után meggyőzően veszi az akadályt: filmje kihagyhatatlan moziélmény, legfőképp azért, mert a megfelelő pontokon kötötte meg a maga kompromisszumait.
írta Nikodémus
Elsőként egy autós szakkönyv-kiadónál jelent meg, szerzője háborúviselt fotós-újságíró (komoly ökológiai tanulmányokkal felvértezve), az azonnali világsiker pedig még öt folytatást szült. A Dűne scifi regénysorozat kidolgozottsága Asimov Alapítvány-univerzumával, mítosz-teremtő ereje Tolkien Gyűrűk Ura-trilógiájával vetekszik, emellett számtalan későbbi scifi- és fantasy-alkotásra hatott, s egyszerre teszi témájává a környezetvédelmet, az emberi társadalmat mozgató politikai, vallási és gazdasági kérdéseket, a történelmet befolyásoló döntések súlyát, illetve megkísérli bemutatni egy messiás öntudatra ébredését.
írta Nikodémus
Hét évtizedet kellett várni rá, de eljött ez a pillanat is: prémium-minőségűnek szánt mozgókép készül a hard-scifi atyjának remekművéből. Isaac Asimov Alapítványát sokan tartják megfilmesíthetetlennek, többek között azért, mert nem áll másból, mint emberek beszélgetés közbeni filozofálásáról (miközben a cselekmény nagyja narratíván kívül történik), merész vállalás volt tehát az Apple TV+-tól, hogy Roland Emmerich, majd Jonathan Nolan magára hagyott projektjét David S. Goyerrel vegye fel. Ha utóbbi úriemberrel kapcsolatban félelmeid támadnak, nem vagy egyedül, ám a megvalósult sorozat potenciálja eddig meglehetősen biztató.
írta Minime
Az előző részről itt olvashatsz.
John Krasinski továbbszőtte saját mély hallgatásba burkolózó történetének szövetét és megörvendeztetett minket nézőket, kiváló filmjének szinte tűkön ülve várt folytatásával. A korántsem egyedi, ám mégis rendhagyó alkotás, amelyet sokan félreértelmezve szoft-horrorként vártak, valójában 2018. legnagyobb „durranása” volt, mind drámai elemeit, színészi játékát és történetvezetését tekintve. Egy igazi klasszikus, amiből a 21. században eddig nagyon kevés született. A folytatás célja pedig hálistennek nem a monumentális tétek emelése, a nagyobb költségvetésből kihozható gigaprodukció lett, hanem ugyanaz a mély, érzelmes és értelmes film, amelyre mindennél jobban szüksége van a szellemileg erősen hanyatló új generációs mozinézőnek.
A filmet egy évnyi halasztás után 2021. júniusában mutatják be Magyarországon.
Az otthonukban átélt borzalmak után az Abbott család tagjai (Emily Blunt, Millicent Simmonds, Noah Jupe) immár a megannyi veszélyt rejtő külvilágban kénytelenek harcolni a túlélésért – továbbra is hang nélkül, mert a földönkívüli szörnyek minden apró neszt észlelnek, és azonnal támadnak. Hőseink nekivágnak az ismeretlennek, és rá kell döbbenniük, hogy nem csupán az idegen lények jelentik az egyetlen fenyegetést.
írta Nikodémus
Mégis mit keres itt ez a film, kérdezheted, és igazad van. A Super 8, noha egy tíz évvel ezelőtti mozinyár egyik kellemes látványfilmje volt, nem nagyon ragadt meg a kollektív emlékezetben. Időről időre leadják a tévében, kedves-aranyos családi időtöltés, de semmi különös. Két mentségem van csupán, hogy tíz év elteltével írjak erről a filmről: egyrészt az, hogy akkoriban valamiért elkerülte a Filmdroid figyelmét, másrészt ha mostanában újrázzuk Joe, Alice és a többiek kalandját, rájöhetünk, milyen az, amikor JJ. Abrams formában van.
Tudta, hogy a kiborgok már köztünk járnak, sőt valószínűleg az ön családjában is él legalább egy? Hogy a tálib terroristák olykor magyarul beszélnek? Hogy az idegenek közelebb vannak, mint gondolnánk? (Vagy mégsem?) Hogy a jövő igenis megjósolható? (Vagy mégsem?) És azt, hogy mi köze a Pókembernek a fake newshoz, a sötét zsaruknak pedig a koronavírus-járványhoz? A sci-fi politológiája, a Fantasztikus világok, a Nevelj jedit! és a Párhuzamos univerzumok című ismeretterjesztő kötetek szerzői sokszorosan cáfolták azt a hiedelmet, hogy komoly tudós nem foglalkozik mesékkel. Az Egy galaxissal odébb tizenegy neves szerzője az asztrofizika, a robotika, a jövőkutatás, az irodalomtudomány, a politológia, a szociológia vagy éppen a neveléstudomány szemszögéből vizsgálja olyan közkedvelt sci-fik és fantasyk világát, mint a Star Wars, a Terminátor, a Men in Black, az Alapítvány-sorozat, a Warcraft, a Marvel-multiverzum vagy éppen a Különvélemény. A jó tudós tiszteli a tényeket, de nem hagyja, hogy azok a földhöz láncolják. Nemcsak a fantázia hat megtermékenyítően a valóság módszeres megismerésére, de a kívülről-belülről ismerősnek hitt képzeletbeli világok is egészen váratlan színben tűnhetnek fel, ha a tudomány eszközeivel közelítünk feléjük. (Forrás)
Filippov Gábor, Nagy Ádám, Tóth Csaba (szerk.): Egy galaxissal odébb – Fantáziavilágok valóságai, Athenaeum, 364 oldal, 2020, 4299 Ft
FilmDROID