0

Röviden: Fekete Párduc 2. / Doctor Strange az őrület multiverzumában / Thor: Szerelem és mennydörgés

írta Nikodémus

Fekete Párduc 2. (Black Panther: Wakanda Forever) – Vannak rettentően nehéz helyzetek, még a folyamatos habkönnyű szórakoztatásra épülő Hollywoodban is. Chadwick Boseman váratlan halálával nem csak egy ígéretes színészt vesztettünk el, de egy ikonikus(sá növesztett) szerep megformálóját is, ám a Marvel-moziverzumnak folytatódnia kellett, Ryan Coogler rendező pedig nagyjából vette az akadályt. Nagyjából, mondom, hiszen az első film főszereplőjének kivezetését ízléssel oldja meg. Könnycseppek persze peregnek a vásznon túl (és ideát is), ám az igazi kérdés az, mit lehet kezdeni a Wakanda-világgal T’Challa nélkül. Nos, sajnos nem sokat: az új film forgatókönyve céltalanul dobálja fel az eseményeket és a karaktereket, s bár a gyászolás egy ideig jól áll neki, hamar unalomba fullad. Az új főgonosz egy gyenge Aquaman-koppintás, és hát megint a bosszú értelmetlenségéről és az ellenfélnek való megkegyelmezésről regélnek nekünk, sokadjára. A legnagyobb utat talán Shuri karaktere (Laetitia Wright) járja be, ám szimpátiámat (magamat is meglepve) Riri Williams (Dominique Thorne), az aktuális vagánycsaj nyerte el. A készítők a mostani etapban a már megszokott black power mellett láthatóan rágyúrtak a female powerre is, már csak jobb történetet kellett volna írni…

Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness) – A roncsolt kezű, mágiával babráló doki hat éve talán az egyik legsótlanabb eredetsztorit kapta a Kevin Feige-től, ezúttal viszont alaposan megborították az ötletládát: úgy ugrálunk dimenzióról dimenzióra, hogy azt még a legmenőbb képregényfanok is alig bírják követni. Lehet, hogy egyébként cél is volt, hogy ne tűnjön fel az alapsztori vékonysága (jó öreg Marvel-trükk…). Némileg arrogáns főhősünknek most Wanda Maximoff (Elizabeth Olsen) körül akad dolga, aki saját traumáit vetítené ki a multiverzum-világra, hogy mindenki ugyanúgy szenvedjen, mint ő. A nagy összeomlást persze nem hagyhatja annyiban Strange, és a küldetésben társat is kap maga mellé Amcerica Chavez (Xochitl Gomez) személyében. Nem csak a neve, sajnos maga a figura is idegesítően túljátszott, Sam Raimi azonban nem hagy időt ennek átgondolására sem, mert egyre pörgeti a tempót, s itt-ott szokatlanul erős horrorelemeket is bevet. Akad néhány fergeteges cameó, pár különös fordulat, és az sem rossz ötlet, hogy főszereplőnk végső soron tulajdonképpen önmagával viaskodik, hogy jobb emberré váljon. Kár, hogy a nagy finálé után újra marad a status quo – a cselekményben és a Marvel-univerzumban egyaránt.

Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)Taika Waititi szépen bevackolta magát Feige mellé, és eddig úgy tűnt, a közönségnek is bejön az író-rendező sajátosan teátrális humora – bizonyította ezt fényesen a főhősét újradefiniáló előző rész. Az ambíciók most még magasabbra csaptak: istenölő gonosszal kéne szembenézni (Gorr – Christian Bale remek), integrálni kéne a galaxis őrzőit (hát ez elég felemásan sikerült…) és drámát adni a visszatérő Natalie Portman-nek. Ez így sajnos túl sok volt egyszerre még fékezhetetlen energiájú direktorunknak is, akit sajnos ezúttal elhagyott a Jojo Nyusziban annyit dicsért arányérzéke. Már megint onnan indulunk, hogy Thor (Chris Hemsworth) infantilis, Valkűr (Tessa Thompson) cinikus, és újra meg kell tanulni, hogy felelősséggel tartozunk döntéseinkért. A Portman képviselte új szál lehetne izgalmas (a színésznő mindent meg is tesz érte), de azt a néhány drámai pillanatot rögtön agyoncsapja a forgatókönyv egy-egy debil humorizálással. Ez nem az a jóleső feloldás-technika, amit pl. James Gunn annyira érez, ez szimplán csak buta ökörködés. Szeretném hinni, hogy ez és “a cselekmény végén (már megint) megbocsátunk az ellenfélnek” gesztus őszinte jóindulatból fakad, de ehelyett inkább hamisan jóemberkedő pc divat-szagot érzek…

0

A FIFA titkai (FIFA Uncovered) minisorozat

írta Nikodémus

Volt hét éve egy kis írás itt, a blogon (ma is megvan még), amiben egy pocsék, minden eresztékében hangosan zörgő játékfilmecske ürügyén írtam arról, mi is zajlik valójában a milliárdos futballbiznisz egyik legnagyobb szervezeténél, a FIFÁnál. A közös szenvedély (United Passions) persze csak ürügy (jó ürügy) volt annak a mérhetetlen képmutatásnak a bemutatására, amit az épp akkor zajló kiterjedt nyomozás során tanúsított a vezetőség, élen Sepp Blatterrel. A Netflix a hasonlóképp ellentmondásos katari foci-vb hetére időzítette legújabb dokusorozatát, és A FIFA titkai (FIFA Uncovered) nem is okoz csalódást: teljes nyíltsággal vágja az elképedt szurkoló képébe, hogy mindaz, amiben addig hitt, merő hazugság.

Olvasd tovább

0

Toldi – moziváltozat

írta Nikodémus

Alkotója immár másfél éve halott, sorozatverzióját tavaly ősszel levetítették a közszolgálati tévécsatornán, mégis érdemes jegyet váltani Jankovics Marcell Toldi-adaptációjának szélesvásznú változatára, melynek mozipremierjét itthon október utolsó előtti hetében tartották. Az újkori magyar animáció állócsillaga generációkat tanított népmondáink, kultúrkincsünk megbecsülésére, s legfrissebb – sajnos utolsónak bizonyult – vállalkozása merész, lobogó szellemről tanúskodik. Olyanról, ami nem elégszik meg a könnyebb úttal: a lehetetlent célozza.

Olvasd tovább

0

A hatalom gyűrűi / Sárkányok háza – 1. évad

írta Nikodémus

Régens-régen, egy messzi galaxisban sokáig a scifi volt az úr, s bár képregényfilmek alakjában még tartja magát, húsz éve lépésváltás történt a szórakoztatóiparban: Peter Jackson grandiózus filmtrilógiában mesélte el J.R.R. Tolkien regényfolyamának harmadkori történéseit. A fantasy-trend azóta dúl, olyannyira, hogy a kígyó (avagy a sárkány) önmaga farkába harap, s mindjárt két nagyszabású előzménysorozattal tölthetjük el hűvös őszi estéinket. A hatalom gyűrűi Középfölde másodkorába, a George R.R. Martin könyve alapján íródott Sárkányok háza pedig a Trónok harca előtörténetébe enged bepillantást.

Olvasd tovább

0

Tammy Faye szemei / Az élet Ricardóéknál (2021)

írta Nikodémus

Habár jelentősége manapság már csökken, az elmúlt félévszázad szórakoztatóiparát kétségtelenül a tévé uralta. A “doboz”, amely generációkat csábított el a könyvek mellől, megreformálta az oktatást és újrafogalmazta a látványhoz való viszonyunkat, mára kifutó termékké vált, hatása azonban mit sem kopik. Talán a klasszicizálódás jele, hogy épp mostanság készülnek el az első hollywoodi mozik a tévé aranykoráról – immár megszépítő, nosztalgikus köntösben. A Tammy Faye szemei (The Eyes of Tammy Faye) és Az élet Ricardóéknál (Being the Ricardos) álomgyári Oscar-termékként rendre úgy mutatja be a tévézés világát, hogy csupán finom kritikát gyakorol – talán túlságosan finomat.

Olvasd tovább

0

A tizenhármak (Thirteen Lives)

írta Nikodémus

A teodicea alapkérdése, hogy ha Isten jó, miképp történhet meg a rossz a világban. Jó keresztényként érvelhetünk a teremtéstörténet édenkert-jelenetével vagy az ószövetségi „büntető Isten” évszázadokig bevett képével, ha ártatlan életekről van szó, különösen kínzó a magyarázat hiánya. Éppúgy, mint 12 iskolás srác esetében, akik fociedzőjükkel együtt négy éve egy monszun áztatta thaiföldi hegy gyomrában rekedtek. A világ lélegzetvisszafojtva figyelte az akkoriban zajló mentési munkálatokat, s az eseményekre menetrendszerűen érkező dokumentumfilm után most hazánkba is elért a történéseket feldolgozó játékfilm. Ron Howard rendezése, A tizenhármak (Thirteen Lives) karnyújtásnyira volt az itthoni mozipremiertől, az érdeklődők most az Amazon Prime streaming-csatornáján érhetik el az év talán legfeszültebb filmjét.

Olvasd tovább

0

Svindler (The Card Counter, 2021)

írta Nikodémus

Az emberi lélek egyik legcsodálatosabb – s egyben legrémisztőbb – tulajdonsága, hogy mélységei beláthatatlanok. Amíg a bulvárközönség nyugtalanítóan sima modorú sorozatgyilkosokat vagy erőszaktevőket akar látni (az egyre szaporodó true crime-sorozatok nagy örömére), egészen másfajta borzongást kínál egy olyan ember története, aki szörnyű rémtettek után keresi kétségbeesetten saját üdvösségét. Paul Schrader, a Taxisofőr legendás forgatókönyvírója ezúttal is egy végzetesen elveszett férfi vezeklési kísérletéről mesél új rendezésében; a Svindler (The Card Counter) idén augusztusban végre hazai mozipremiert is kapott, s már elérhető az HBO Max kínálatában.

Olvasd tovább

0

Stranger Things – 1-4. évad

írta Nikodémus

Hogy Hawkinsban, az elképzelt amerikai kisvárosban épp milyen természetfeletti fenyegetés üti fel fejét, az születhet akár írói önkényből, a Stranger Things-et megalkotó Duffer testvérek azonban meglepően tudatosan nyúlnak a manapság divatos nyolcvanas évek-nosztalgiához. A mind ambícióiban, mind költségvetésében alaposan meghízott negyedik évadot figyelve egyértelmű, hogy hőseink felnőtté válása – hiába tiltakozik gyermeki énjük s vele a néző – elkerülhetetlen. Az igazi kérdés inkább az, mit visznek magukkal kalandos gyerekkorukból.

Olvasd tovább

0

A Vagdalthús-hadművelet (Operation Mincemeat, 2021)

írta Nikodémus

Oly kényelmes hinni, hogy ha egy jó ügy mellé állunk, egyből jó emberek is leszünk. Vagy legalábbis annak fogunk tűnni, hiszen a nemes elköteleződés jótékonyan eltakarja kitartóan dédelgetett magánbűneinket. Hogy mégis miképp lehet ezt véghezvinni egy világégés közepén, arról a nemrég bemutatott A Vagdalthús-hadművelet (Operation Mincemeat) igyekszik minket meggyőzni. Az igaz történeten alapuló, a HBO Max-on már elérhető film a II. világháború brit titkosszolgálatának rejtélyes világába vezet minket.

Olvasd tovább

0

Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once)

írta Nikodémus

Napjaink legújabb kulturális varázsszava a multiverzum: számtalan párhuzamos világ egybecsúszása, mely lehetőségek és fenyegetések végtelen tárházát kínálja – hogy ez megőrzendő vagy elpusztítandó állapot, nos, látványfilmje (vagy sorozata) válogatja. A több szempontból is a korszellemet tükröző multiverzum-koncepciót eredeti módon forgatja ki a Daniels-rendezőpáros legújabb filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor.

Olvasd tovább

0

Röviden: Legendás állatok: Dumbledore titkai / A szürke ember / Meggyőző érvek

írta Nikodémus

Legendás állatok: Dumbledore titkai (Fantastic Beasts: Secrets Of Dumbledore) – Nehezített örökséggel, ám sokat ígérő premisszával indult hat éve a Harry Potter-sorozat előzményének szánt franchise, ám hiába J.K. Rowling bevonása, a húszas évek nosztalgiája vagy a mugli- és a varázsvilág kontrasztjának izgalma, a Legendás állatok-sorozat a legfrissebb részt figyelve egyre céltalanabb. Úgy zörög az egész, mint egy kibelezett mákgubó: sztárját (Johnny Depp) kényszerűen lecserélték, ügyeletes rosszfiúja (Ezra Miller) botrányt botrányra halmoz, írója pedig szintén netviharba keveredett (hogy jogosan-e, az egészen más kérdés). S mintha ez a film sem találná önmagát: az előző rész nagy leleplezését megkapjuk még egyszer, jól elmagyarázva, ám az ott történtek többi része kb. semmilyen hatással nincs az itteni eseményekre. Jude Law alig tud mit kezdeni alulírt szerepével, Mads Mikkelsen mereven néz, Eddie Redmayne szokásosan pantomimeskedik egy sort, a szedett-vedett banda pedig erőtlenül próbálja megállítani az egyre nagyobb hatalomra szert tevő főgonoszt. Rowlingnak volt gondolata demokrácia és autokrácia viszonyáról, a rasszizmus különböző fokozatairól vagy az elmérgesedő konfliktusok természetéről, de egyiket sem volt képes normális (forgatókönyvi) formába önteni. A Dumbledore titkai kapkodó, ritmustalan és összecsapott – nem csodálkoznék, ha a Warner fejeseinek részéről itt és most véget is érne a történet.

Olvasd tovább

0

Röviden: Nem / Préda / Az Északi

írta Nikodémus

Nem (Nope) – Jordan Peele egészen elképesztő: nagyon kevesen vannak a kortárs rendezők mezőnyében, akik folyamatosan új utakat keresve gondolkodásra késztetik a nézőt. Néha fejvakarásra, igen, de én ezt nagyon tudom értékelni, még ha a horror műfaja nem is a barátom. Épp ezért megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a Nem inkább (misztikus scifi-)thriller, bár azért a szokásos vér- és ijesztés-adagot ezúttal is megkapjuk. A Hollywood (tehát a szórakoztatóipar) perifériáján tengődő állatidomárok (Daniel Kaluuya, Keke Palmer) története, miszerint egy titokzatos égi jelenséget próbálnak egyre elszántabban megörökíteni (s persze közben menekülni előle) igazi értékét a látszólag szervetlenül illeszkedő másik szál adja meg, azzal a bizonyos végzetesen félresikerült sitcom-epizód forgatással. Peele most is az emberi természetről mesél nekünk: ezúttal az emberi kíváncsiság inspiráló, ugyanakkor nyugtalanítóan kisajátító voltát vizsgálja, jó adag vizuálműfaj-kritikával (ne nézz a szemébe, ugyebár), persze mindezt egy spielbergi látványfilm köntösébe csomagolva. Iróniából, sejtetésből és szimbolizmusból nincs hiány, ám ezúttal mintha jobban lötyögne a szokásosnál a szüzsén a gondolati tartalom.

Olvasd tovább