0

A vezércsel (The Queen’s Gambit) minisorozat

írta Nikodémus

Szokás manapság szidni a Netflixet, mennyi kétes minőségű produkcióval áll elő (van is ebben igazság: valószínűleg portfóliót bővítenek kétségbeesetten, a lehető legszélesebb közönséget megcélozva), ám akadnak még kincsek a “mindentudó algoritmus” leple alatt. No nem mintha rejtegették volna az Elizabeth Harmon sakkzseni zűrös életét feldolgozó A vezércselt (The Queen’s Gambit), a 7 db egyórás részből álló minisorozat azonban olyan ínyencség, amiben el kell merülni, hogy igazán élvezhessük.

Olvasd tovább

0

Átfúj rajtunk – A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things)

írta Nikodémus

Charlie Kaufman különc elméjébe tekinteni sosem volt megnyugtató élmény, filmjei – melyekbe eleinte forgatókönyvíróként, majd rendezőként tette bele szívét-lelkét – szeretnek eljátszadozni a téridő és a valóság természetével, főként azonban az elmúlás felett érzett melankóliát szólítgatják. Legújabb alkotása, a Netflixen már elérhető A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things) egyszerre töri meg és folytatja a szerzői életművet: ahogy eddig, saját elménk pincéjébe vezet, ám ezt most Iain Reid regényének adaptálásával teszi.

Olvasd tovább

0

Némaság – 30 éves a Szürkület

írta Nikodémus

Amíg odakint, az utcákon és a közéletnek nevezett szimbolikus (s már akkor sem túl finom hangnemű) térben nagy robajjal zakatolt a rendszerváltozás, a magyar mozik csendben bemutattak egy filmet, amelyre a kortárs politizálásnak még az árnyéka sem vetült. Mintha nem is evilágból érkezett volna. Idén 30 éves Fehér György Szürkület című filmje.

Olvasd tovább

0

Röviden: A Manderley-ház asszonya (2020) / Enola Holmes / A hazugság színe

írta Nikodémus

A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 2020) – Naiv, fiatal társalkodónő (Lily James) botlik bele egy jóképű, cinikus arisztokratába (Armie Hammer), szikra lobban, s a szerelmesek már hagynák is el a napfényes Monte Carlót, hogy a férj angliai birtoka felé vegyék az irányt. A mézeshetek azonban gyorsan elmúlnak, amikor a friss feleség szembesül az ódon kastély megannyi nyugtalanító rejtélyével, élükön a házvezetőnővel (Kristin Scott Thomas), aki hűvös tekintettel sugározza hősnőnk felé, semmi keresnivalója nincs a nagyurak között. Nagy bátorság volt Ben Wheatleyről és a Netflixtől, hogy Daphne Du Maurier regényének adaptálásával egy Alfred Hitchcock ellenére is megpróbálkoztak. Nem csoda, hogy a dolog csak félig-meddig sikerült, és ez leginkább a forgatókönyvnek köszönhető. Eleinte jól adagolja az információkat, Monte Carlo álomszerű, instagram-esztétikát sugalló képei pedig gyönyörűek. Aztán megérkezünk Manderley-be, és minden kissé zavarosság válik. Az alkotók vissza akartak térni a regény építkezéséhez, ám közben alaposan eltolták a hangsúlyokat a női szereplők javára. Kristin Scott Thomas játszva megbirkózik a feladattal (részéről nagyjából elég annyi, hogy hidegen néz, és egyből megfagy bennünk a vér), Lily James azonban nem képes kinőni kamaszos báját; amikor érett, okos asszonyként kellene férje mellett állnia, az láthatóan nem megy neki. A film egyébként stílusos, elegáns, csak épp a lényeg hiányzik belőle: a fellebbenő fátyol alól lassan, fenyegetően előkúszó sötét rettenet. Nem vagyok biztos benne, hogy volt-e értelme az újraforgatásnak.

Olvasd tovább

0

Corpus Christi (Boze Ciało, 2019)

írta Nikodémus

Mindig van lejjebb. A vállalás, amit egykor tettél, a döntés amit egykor hoztál, egyre halványul az idővel, és a hétköznapi apró kompromisszumok lassan-lassan teljesen megölik. Egy kis “buli”, némi “ez most megérdemlem”, és lassan már ki sem látsz megalkuvásaid hálójából. Legyenek szóra sem érdemes hibák vagy szépen háziasított bűnöcskék, szürkül az eszmény: a mennyiség előbb-utóbb győz. S ha jön valaki, aki emlékeztet erre? Nincs annál pocsékabb érzés. A tudat, hogy jó voltam, de a másik fölém nőtt, megnyitja a szégyen és a düh legsötétebb kapuit. Nagyjából erről szól Jan Komasa még tavaly elkészült, ám idén, koronavírus idején robbanó filmje, a Corpus Christi. És persze szálkáról meg gerendáról, Isten- avagy egyházképről és a kereszténység válságáról, képmutatásról és bűnbánatról.

Olvasd tovább

0

Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse, 2019)

írta Nikodémus

Különös pályát rajzol az élet egy-egy filmnek, befolyásoló tényezőből pedig akad jónéhány mostanság. A tavalyi Velencei Filmfesztiválon Ezüst Medvét, az idei César-gálán pedig három további díjat nyert Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse) ugyan jórészt a koronavírus-járvány miatt késett csaknem egy évet a magyar mozikból, igazi érdekessége azonban a rendezője: Roman Polanski. Szeptember közepétől végre itthon is megtekinthetjük a lengyel mester legújabb filmjét, amely mindkét, imént említett filmfesztiválon heves indulatokat keltett, holott első pillantásra nem tűnik többnek egy régmúltba vesző történelmi per felidézésénél.

Olvasd tovább

0

Brabham / Fangio

írta Nikodémus

Nosztalgiázni jó. Elkísérjük útján a gáncstalan főhőst, szurkolunk neki egy kicsit, bosszankodunk a rosszfiún, és persze örülünk, ha utóbbi elnyeri méltó büntetését a sztori végén. Ha meg véletlenül épp másképp alakul, az erkölcsi veszteség katarzisával gazdagodunk. Nehezen hihető, de az autósportok királyának, a mára végtelenül elüzletiesedett Forma 1-nek is volt ám hőskora, amelyből most két zsenit emel piedesztálra épp soros dokumentumfilm-párosunk. Jack Brabham és Juan Manuel Fangio egyaránt megérdemli a reflektorfényt – más kérdés, hogy a róluk készült alkotásokat figyelve felmerül bennünk, jó lenne végre izzót cserélni abban a bizonyos reflektorban…

Olvasd tovább

0

Egy nő láthatatlan élete / Ema (2019)

írta Nikodémus

Bő három évtizede már, hogy a dél-amerikai szappanoperák megjelentek a hazai televíziózásban, s miközben a rendszerváltozás mámorító szabadságában hol hüledezve, hol felháborodva néztük őket, szépen elvégezték munkájukat közgondolkodásunkban. Hatottak beszédmódunkra, névadási szokásainkra, és ami a legfontosabb, sajnos eltanultuk belőlük azt a tehetetlenséggel vegyülő teátrális érzelmeskedést, ami társas kapcsolatainkban csak fokozza, s nem oldja a problémát. A mesés-varázsos dél-amerikai kontinensről persze leegyszerűsítő, s így hazug kép ez; legutóbb két hazai mozibemutató kapcsán győződhettünk meg erről. Koronavírus ide, kultúr-ínség oda, a nyár két legizgalmasabb premierjének ígérkezett az Egy nő láthatatlan élete és az Ema.

Olvasd tovább

0

Kvíz (Quiz) minisorozat

írta Nikodémus

Kiszámíthatatlan, mit vesz szárnyára a siker: gyakran a legbanálisabb ötlet csörgeti meg leginkább a kasszát, különösen a média világában. S ha rendkívüli a helyzet (mint most, koronavírus után-közben), akkor a kivitelezés szinte másodlagos, ám a brit ITV által, Stephen Frears rendezésében elkészült Kvíz (Quiz) esetében utóbbi miatt szerencsére nem kell aggódnunk. A háromszor háromnegyed órányi minisorozat idén nyáron kiemelkedő nézettséget produkált az HBO GO-n, miközben a tévétörténelem egyik legellentmondásosabb botrányát dolgozza fel.

Olvasd tovább

0

Tenet

írta Nikodémus

Nem spoilerezünk (a kép innen való.)

Ne próbáld érteni, érezd – szól ki a nézőnek Christopher Nolan legújabb filmjében (és egyúttal kritikusok százainak is – akik használják is rendesen ezt a mondatot, mint valami kapaszkodót), és mintha öntudatlanul hűteni próbálná a gigantikus elvárásokat. Legkésőbb A sötét lovag óta elképesztő felhajtás övez minden Nolan-premiert, amihez idén ráadásul a koronavírus-járvány is hozzátett. A Tenet azonban nem megváltó, nem orákulum, csak egy film – és annak sem a legelmésebb, mert hiába a bonyolult felszín, izgalmas rétegek nemigen akadnak a a mélyén. Csupán néhány közhely.

Olvasd tovább

0

Az életmű megmarad – Három kortárs filmzeneszerző

Óz, a csodák csodája, James Bond, Csillagok háborúja – ha meghalljuk ezt a három filmcímet, azonnal ikonikus jelenetek peregnek szemünk előtt. S beugranak a hozzájuk tartozó, összetéveszthetetlen dallamok is: egy álmodozó dal, egy rejtélyes-izgalmas swing-szám és egy kicsattanó energiájú nagyzenekari himnusz. Ma már mindhármat meglehetősen konvencionálisnak halljuk – részben azért, mert az évtizedek alatt rongyosra koptatták velük a fülünket –, ám a maguk idejében mindhárom alkotás merész újításnak számított. Ám mi a helyzet napjaink filmzenéjével? Három kortárs zeneszerző bemutatásán keresztül erre próbálok választ találni.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

And We Go Green (2019)

írta Nikodémus

Alejandro Agag makacs ember. Olyan, aki a legkisebb részletekre is odafigyel, ha valamit sikerre akar vinni. A rajtjelző lámpa elromlása márpedig fontos részlet, főleg akkor, ha egy bőségesen beharangozott, vadiúj autóverseny-sorozat első futamának rajtjakor történik. Lehetne mindez önmagán túlmutató szimbólum, de az And We Go Green nem akar metaforát növeszteni az esetből: derék dokumentumfilmként ironikusan csipkelődik kicsit, aztán továbblép. Napjaink egyik legfelkapottabb versenysorozata, a Formula-E tuti megér egy hőskölteményt, de szerencsére ebben sincs részünk, inkább csak abban, hogy testközelből figyelhetjük egy teljesen új motorsportág születését.

Olvasd tovább