Aki nem tanul a történelemből, arra ítéltetik, hogy újra és újra átélje, tartja a mondás. Ennek fényében akár ujjonghatnánk is, hogy az elmúlt évtizedben nézettségi rekordokat döntenek a történelmi tárgyú sorozatok – legutóbb a nemzetközi koprodukcióban elkészült Hunyadi sorozat. De lehet-e történelminek nevezni egy bőséges költségvetésű, látványos csatákkal, intrikával és meztelenséggel teletűzdelt produkciót, melynek hősei és antihősei valóban élt személyek neveit viselik?
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Maximilian Kolbe atyától Edith Steinen és Radnóti Miklóson át Anne Frankig számos mártírt tart számon az utókor a nácizmus rémkorszakából. Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész tragikus élettörténete azonban mindmáig kevéssé ismert a szélesebb moziközönség előtt. Néhány dokumentumfilm és egy játékfilmes igénnyel készült tévés életrajz után nemrég ambiciózus feldolgozás készült Bonhoeffer életéről és haláláról.
Bonhoeffer – Lelkész, ügynök, merénylő. Ez a teljes címe Todd Komarnicki író-rendező friss alkotásának, s ha eleinte érzünk is némi provokatív szándékot a címválasztásban, gyanúnk az első negyedóra után rögtön elszáll. A különös, egymásnak látszólag ellentmondó jelzők ugyanis Bonhoeffer életén végigtekintve egyszerre bizonyulnak igaznak, s rendezőnk nem is rejti véka alá, mennyire izgalmasnak tartja az általuk közvetített feszültséget. A dolgot persze elintézhetnénk annyival, hogy rendkívüli idők rendkívüli embert kívánnak, a közhely azonban most húsbavágóan éles: a náci Németország tömény őrületének közepén járunk.
írta Nikodémus
Ritkán ünnepel Hollywood egy jellegzetesen magyar sorsról készült filmet, ám Brady Corbet alkotása, A brutalista a menet közben begyűjtött díjaktól – köztük három Oscartól – függetlenül is izgalmas. Herkulesi ambíciói, maratoni játékideje és művészi fogalmazásmódja egyaránt a filmtörténeti kánonba predesztinálják, de adódik a kérdés: végső soron megérdemelt-e a siker? A válasz nehezebb, mint hinnénk, ám nem azért, mintha filmünk rossz lenne, sőt.
írta Nikodémus
Rejtélyes dolog ez a történelem. Sokak szerint valójában nem is létezik: magunk fabrikáljuk, többnyire az aktuális győztesek narratívája alapján. Egy ilyen történetbe pedig leginkább akkor kényelmes belehelyezkedni, ha a nyertes oldalon állunk. Martin Scorsese és Ridley Scott egyaránt történetet mesél legújabb filmjében; előbbi a valóságfeltárás őszinte szándékával, utóbbi a jóleső fikció terében mozogva. A Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) és a Napóleon (Napoleon) egymás mellett éppen olyan, mint egy jól és egy rosszul sikerült dolgozat történelemből. Már ha létezik olyan egyáltalán…
Az egész világ nagyon várta Johnny Depp visszatérését. A 76. cannes-i filmfesztiválon debütált a Jeanne du Barry – A szerető, amit a közönség vastapssal és ovációval fogadott. A hétperces tapsvihar a színészt is könnyekig hatotta. Október 12-én pedig a magyar mozikba is megérkezik a Madamme du Barry és XV. Lajos király kapcsolatának története. A film rendezője, Maïwenn és a film főszereplője, Johnny Depp exkluzív interjúban mesélt a forgatásról, a szerepeikről, a stábról és a forgatáson szerzett tapasztalataikról.
írta Nikodémus
Hadik – Bevágtatott hát a mozikba a nemzeti filmgyártás új irányának egyik első példánya, és mint ilyen, hálátlan szerepre van kárhoztatva. Mint ahogy a Vajna-korszak első hírmondóit (épp tíz éve), úgy a Hadikot is túlzott ellenszenv fogadta, ami utólag is rengeteget fog rontani a megítélésén. Pedig Szikora János becsülettel odatette magát, színházi rendezőként ennyi tellett tőle. Nem is itt van a baj, s nem is ott, hogy a magyar huszárlegendárium legdicsőbb hőstettét gyakorlatilag puszta akciófilmként próbálják nekünk eladni. Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró valamit nagyon benézhetett, mert hiába a kiváló színészek (Trill Zsolt, Molnár Áron, László Zsolt), az érvényes jellemábrázolás sajnos nem helyettesíthető pár bombasztikus snittel és néhány békés idill-jelenettel. Érezhető, hogy ekkor a kamera is sutább, a jelenetezés is gyengébb: manapság már nem elég egyszerűen bemutatni, hogy a hős harcosok a csaták szünetében csipkelődő haverok, boldog családapák vagy kedélyesen poharazgató bajtársak. A személyes bosszú motívuma ide-oda lengedezik a cselekményvázon, a finálé pedig, tele következetlenséggel, tényleg alaposan lerontja az összképet. A látvány persze rendben van (látszanak a filmre költött milliárdok), a csaták izgalmasak, de még mindig egyetlen érvényes magyar huszárfilmünk van: Sára Sándor 80 huszárja.
írta Nikodémus
Oly kényelmes hinni, hogy ha egy jó ügy mellé állunk, egyből jó emberek is leszünk. Vagy legalábbis annak fogunk tűnni, hiszen a nemes elköteleződés jótékonyan eltakarja kitartóan dédelgetett magánbűneinket. Hogy mégis miképp lehet ezt véghezvinni egy világégés közepén, arról a nemrég bemutatott A Vagdalthús-hadművelet (Operation Mincemeat) igyekszik minket meggyőzni. Az igaz történeten alapuló, a HBO Max-on már elérhető film a II. világháború brit titkosszolgálatának rejtélyes világába vezet minket.
Az erőteljes vízióiról ismert rendező, Robert Eggers új filmje egy akciókban bővelkedő eposz. Egy fiatal viking herceg sorsát követi nyomon, aki bosszút akar állni az apja haláláért. A szereposztás igazi sztárparádé, hiszen az izgalmas, látványos történetet olyan színészek keltik életre, mint Alexander Skarsgård, Nicole Kidman, Claes Bang, Anya Taylor-Joy, Ethan Hawke, Björk vagy Willem Dafoe. (Port.hu)
írta Nikodémus
Biztosan voltunk úgy néhányan kiskamaszként, hogy amint egy titok birtokába jutottunk, addig növesztettük azt képzeletünkben, hogy szinte meghatározta mindennapjainkat. Valamit, ami csak a miénk: nem tudhatja meg senki más. S bölcsességnek álcázott fölényes mosollyal figyeltük környezetünk naiv tudatlanságát. Az ilyesféle „nagy titkok” aztán rendszerint egy szempillantás alatt romba dőltek (többnyire akaratlan szülői közreműködéssel), ám a beavatottsággal vegyes magány bizsergető érzése emlékként velünk marad. Hasonlót él át Stan (Milo Coy / Jack Black) is, aki Richard Linklater legújabb, Netflixre készült filmjében a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Amerikájában indul különleges küldetésre.
Gareth Neame (a Carnival Films ügyvezetője és a Downton Abbey tévésorozat executive producere) azzal kereste meg Julian Fellowes írót, hogy televíziós drámasorozatot készíthetnének Julian Sznob című regényéből. A megbeszélések nyomán gyorsan határozott körvonalakat kezdett ölteni az ötlet, amin Gareth már jó ideje molyolt, és szerencsére egybevágott Julian elképzeléseivel. „Az volt a kiindulópont, hogy a Sznob adaptációja működni tudna tévésorozatként, ahol a cselekmény egy Edward király korabeli vidéki kastélyban játszódik – mondja Neame. – Először is azért, mert ez olyan tipikusan angol felállás, amilyet már régóta láttunk tévésorozatban, másodszor pedig ez az a táj, amit nem lehet elégszer megénekelni. Juliannél jobb szerzőt el sem tudtam volna képzelni, hiszen a Gosford Parkkal beírta magát a vidéki angol kastélyok világát megörökítő műfaj arany lapjaira.” (Fellowes Oscar-t nyert a 2001-es Gosford Park forgatókönyvéért – a ford.) Gareth készített már néhány sorozatot, amelyek tipikusan amerikaiak, egy pár pedig jellegzetes angol vonásokat hordoz, mint amilyen a Downton Abbey.
írta Nikodémus
Csaknem egy évszázada tudja már a globális tudatipar, hogy komoly tömegeket lehet elkábítani egy kis nosztalgiázással. Az ébredező fogyasztói társadalom elsőként talán a karácsonyt tette profán ünneppé: fenyőillat és hívogató fények, csillogó glamúr és black friday – szó szerint és lelki értelemben egyaránt gyomorrontásunk lesz tőlük az ünnepek végére. S miközben az aktuális retródizájn egy sosemvolt idill hamis emlékét plántálja belénk, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy immár nemcsak decemberben, hanem egész évben támad a gátlástalan nosztalgia-divat. Mindezek fényében meglepő, hogy nemrég két olyan film futott be a mozikba, mely rendre ellenáll a haszontalan múltba révedés kísértésének, mi több, nézőjét is óva inti attól.
írta Nikodémus
Ha élne, idén lenne 100 éves. Valószínűleg utálná a róla szóló meghatott méltatásokat (odafentről biztosan most is kajánul vigyorog), s egy könnyed grimasszal intézné el az életművét heves buzgalommal elemezgető kritikusokat, filmtörténészeket vagy bölcsésztanulókat. Az egy évszázada született Jancsó Miklósra ezért életrajzi citátum helyett leghíresebb filmje, az idén 55 éves Szegénylegények megidézésével emlékezünk.
FilmDROID