0

Az Északi – A kulisszák mögött

Az erőteljes vízióiról ismert rendező, Robert Eggers új filmje egy akciókban bővelkedő eposz. Egy fiatal viking herceg sorsát követi nyomon, aki bosszút akar állni az apja haláláért. A szereposztás igazi sztárparádé, hiszen az izgalmas, látványos történetet olyan színészek keltik életre, mint Alexander Skarsgård, Nicole Kidman, Claes Bang, Anya Taylor-Joy, Ethan Hawke, Björk vagy Willem Dafoe. (Port.hu)

Olvasd tovább

0

Apollo 10,5: Űrkorszaki gyerekkor (Apollo 10 ½: A Space Age Adventure)

írta Nikodémus

Biztosan voltunk úgy néhányan kiskamaszként, hogy amint egy titok birtokába jutottunk, addig növesztettük azt képzeletünkben, hogy szinte meghatározta mindennapjainkat. Valamit, ami csak a miénk: nem tudhatja meg senki más. S bölcsességnek álcázott fölényes mosollyal figyeltük környezetünk naiv tudatlanságát. Az ilyesféle „nagy titkok” aztán rendszerint egy szempillantás alatt romba dőltek (többnyire akaratlan szülői közreműködéssel), ám a beavatottsággal vegyes magány bizsergető érzése emlékként velünk marad. Hasonlót él át Stan (Milo Coy / Jack Black) is, aki Richard Linklater legújabb, Netflixre készült filmjében a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Amerikájában indul különleges küldetésre.

Olvasd tovább

0

Downton Abbey: Egy új korszak – A kulisszák mögött

Gareth Neame (a Carnival Films ügyvezetője és a Downton Abbey tévésorozat executive producere) azzal kereste meg Julian Fellowes írót, hogy televíziós drámasorozatot készíthetnének Julian Sznob című regényéből. A megbeszélések nyomán gyorsan határozott körvonalakat kezdett ölteni az ötlet, amin Gareth már jó ideje molyolt, és szerencsére egybevágott Julian elképzeléseivel. „Az volt a kiindulópont, hogy a Sznob adaptációja működni tudna tévésorozatként, ahol a cselekmény egy Edward király korabeli vidéki kastélyban játszódik – mondja Neame. – Először is azért, mert ez olyan tipikusan angol felállás, amilyet már régóta láttunk tévésorozatban, másodszor pedig ez az a táj, amit nem lehet elégszer megénekelni. Juliannél jobb szerzőt el sem tudtam volna képzelni, hiszen a Gosford Parkkal beírta magát a vidéki angol kastélyok világát megörökítő műfaj arany lapjaira.” (Fellowes Oscar-t nyert a 2001-es Gosford Park forgatókönyvéért – a ford.) Gareth készített már néhány sorozatot, amelyek tipikusan amerikaiak, egy pár pedig jellegzetes angol vonásokat hordoz, mint amilyen a Downton Abbey.

Olvasd tovább

0

Utolsó éjszaka a Sohóban / Spencer

írta Nikodémus

Csaknem egy évszázada tudja már a globális tudatipar, hogy komoly tömegeket lehet elkábítani egy kis nosztalgiázással. Az ébredező fogyasztói társadalom elsőként talán a karácsonyt tette profán ünneppé: fenyőillat és hívogató fények, csillogó glamúr és black friday – szó szerint és lelki értelemben egyaránt gyomorrontásunk lesz tőlük az ünnepek végére. S miközben az aktuális retródizájn egy sosemvolt idill hamis emlékét plántálja belénk, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy immár nemcsak decemberben, hanem egész évben támad a gátlástalan nosztalgia-divat. Mindezek fényében meglepő, hogy nemrég két olyan film futott be a mozikba, mely rendre ellenáll a haszontalan múltba révedés kísértésének, mi több, nézőjét is óva inti attól.

Olvasd tovább

0

Szegénylegények (1966)

írta Nikodémus

Ha élne, idén lenne 100 éves. Valószínűleg utálná a róla szóló meghatott méltatásokat (odafentről biztosan most is kajánul vigyorog), s egy könnyed grimasszal intézné el az életművét heves buzgalommal elemezgető kritikusokat, filmtörténészeket vagy bölcsésztanulókat. Az egy évszázada született Jancsó Miklósra ezért életrajzi citátum helyett leghíresebb filmje, az idén 55 éves Szegénylegények megidézésével emlékezünk.

Olvasd tovább

0

Az utolsó párbaj / The Green Knight

írta Nikodémus

Nehéz a dolga manapság az erénynek. Ha emlegetik is, többnyire tagadják, szidják vagy épp mást állítanak a helyébe. Leginkább ideológiát vagy identitást – hivatást és feladatot a legritkább esetben. S mintha mi magunk is így volnánk: az ágy mellé térdeplős esti lelkiismeret-vizsgálatból már kinőttünk, s bár lenne igényünk egy olyan erkölcsi mércére, melyhez nap mint nap igazíthatjuk magunkat, sokszor – a vágyottnál fájdalmasan többször – elhessegetjük. Nem gondolnánk, hogy ezeket a kérdéseket épp két, nemrég megjelent lovagfilm teszi fel nekünk szokatlan élességgel. A mozikban még októberben bemutatott Az utolsó párbaj (The Last Duel) és az Amazon Prime-ról már elérhető The Green Knight (A zöld lovag) egyaránt a középkori lovagerényt kiforgatva mesél jelenkorunk emberéről.

Olvasd tovább

0

Magyar Passió

írta Nikodémus

Hiánypótló alkotás készült a magyar történelem egyik kevéssé közismert, szomorú fejezetéből: a magyarországi szerzetesrendek erőszakos feloszlatásáról és internálásáról. A Magyar Passió címen november 4-én bemutatott egészestés játékfilm a történelmi események bemutatásán túl feltárja az áldozatok megpróbáltatásait és a kommunizmus ördögi természetét is.

Olvasd tovább

0

Tüzet gyújtani jötten – Megtérés és határhelyzet jezsuita szemmel

írta Nikodémus

Jezsuita misszió egy távoli, vad vidéken? Izgalmas alaphelyzet, melyből bizsergető kalandfilmet, erkölcsi példabeszédet és komor drámát is ki lehet hozni, sőt, mindhármat egyszerre. Hollywood időről időre belefog kereszténység és egzotikum sajátos viszonyának tárgyalásába, ám az eredmény, talán részben akaratlanul is a megtérés valódi indítéka felőli faggatózássá alakul. A mély személyességgel ugyanakkor kevéssé fér össze a mozis kasszasiker, így filmjeink, A misszió (1986), A fekete köpeny (1991) és a Némaság (2016) inkább csendesen megbújnak az álomgyár perifériáján.

Az írás két korábbi kritika alapján készült: A misszió / Fekete köpeny, Némaság.

Olvasd tovább

0

Wolfwalkers

írta Nikodémus

Izzadjon bármekkora szerverpark a hollywoodi nagystúdiók tőszomszédságában, a mozicsodához nem elég a szoftver rideg számítása: az csak akkor születik meg, ha emberi kreativitás és verejték tapad hozzá. Míg a jórészt számítógépes vizualizációval készült kortárs képregényfilmeket elnézve úgy érezzük, rájuk férne egy alapos hozamkorlátozás, Tomm Moore rendező következetesen jár az ellenkező úton, hogy kézműves animációval készült tündérvilágokat nyisson meg számunkra. A tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd több mozis premierdátum után végül az AppleTV+-nál bemutatkozó Wolfwalkers (Farkasjárók) már most az év egyik legvarázslatosabb filmélménye.

Olvasd tovább

0

The Current War (2017) / Radioactive (2019)

írta Nikodémus

Manapság közkeletű (s mélyen leegyszerűsítő) értelmezésként él a közvéleményben, hogy a szabadság nem más, mint végtelen lehetőségek azonnal kihasználható tárháza. Társadalmi keretekről, erkölcsi megfontolásokról vagy a tények tiszteletéről alig hallani, és immár három nemzedék közös élménye, hogy a szabadság kiküzdendő érdem helyett hétköznapi valóság. Többek között ennek veszélyeiről gondolkodtat el két, nemrég bemutatott film, nézőjét a másfél évszázaddal ezelőtt berobbant tudományos-technikai forradalom hőskorába repítve.

Olvasd tovább

0

Könyvajánló – Film és a Franco-diktatúra

A spanyol történelem és filmtörténet meghatározó periódusáról, a Franco-korszak mozijáról írt aprólékosan kidolgozott, informatív könyvet dr. Lénárt András, az SZTE Hispanisztikai Tanszékének munkatársa. Spanyolországban a polgárháborút követően a köztársaságpártiak felett győzedelmeskedő, ultrakonzervatív Francisco Franco tábornok szilárdíthatta meg a hatalmát 1939 és 1975 között. Mint minden rezsim, a gondosan kiépített Francó-i állam is több periódusra osztható a keménykezű irányítástól az enyhülés politikájáig, de a rendszer sosem hagyhatta, hogy a társadalomhoz fűződő kapcsolatát a véletlenre bízza. A politikai berendezkedés minden kétséget kizáróan igyekezett a fő ideológiát – amely leginkább a nemzeti katolicizmus fogalmával írható le – egyértelműen és magas hatékonysággal célba juttatni, de külön hangsúlyt fektetett a nemzetközi viszonyrendszerben eltöltött helyzetre is. Franco figyelme kortársaihoz hasonlóan hamar a filmipar felé irányult, a fő irányelvek diktálása mellett minden szintre kiterjedő cenzúrát is bevezetett, sőt, a filmgyártásban is kipróbálta magát.

A korszak filmtermését és -előállítási szokásait vizsgálja Lénárt András könyve, aki saját hasonló témájú doktori disszertációját kiegészítve jelentette meg hiánypótló művét. A kiadvány tehát elsősorban tanulmány: változatos megközelítésmódról tesz tanúbizonyságot és roppant mennyiségű adatot tartalmaz. Nem a könnyedebb filmtörténeti leírások sorát erősíti. Minőségi összevetést nyújt Németország, Olaszország és Oroszország diktatúráival, a hasonlóságok és különbségek felsorakoztatásával szépen kidomborítja a spanyol helyzetre jellemző karakterisztikus jegyeket. A mű propagandatörténeti és -elméleti oldala kifejezetten erős: a hispán sajtó és állami intézmények átalakításáról, oktatási-nevelési módszerek megváltoztatásáról, ideológiai és kulturális életéről is kerek képet kapunk.

A könyv első fele történelmi háttérképet fest, ezután foglalkozik a cím által is jelzett témával: a Franco-diktatúra filmtermésével. A művet színesítik az olyan kuriózumokat bemutató kitérők, mint XIII. Alfonz spanyol király története, aki nagy pornórajongóként az 1920-es évek valamennyi (!) erotikus filmjét beszerezte és magángyűjteményében őrizte. Érdekes és hosszabb kifejtést is érdemlő az a megállapítás is, amely a korszak magyar filmjeivel húz párhuzamot: ahogy nálunk, úgy Spanyolországban is az ellenzéki kultúra kényszerült a cenzúra miatt árnyaltabb fogalmazásmódra, így a 20. századi spanyol kultúra számos kiemelkedő alkotása születhetett meg a korszakban – csak épp a rendszer nem engedte moziba a filmeket. A spanyol cenzúra működéséről sok újdonságot nem lehet elmondani, de a konkrét példák izgalmassá teszik a könyvet: az egyház nyomására az 1953-as John Ford film, a Mogambo esetében a megcsalás motívuma miatt Grace Kelly és Donald Sinden által alakított házaspárt az utószinkronban testvérpárrá változtatták kockáztatva még a vérfertőzés vádját is. Szintén erősíti a könyvet a polgárháborús időszak filmtermésének formanyelvi elemzése, és a korszak leghíresebb (vagy leghírhedtebb) alkotásainak bemutatása is, mint például A faj – Raza, amelynek forgatókönyvírója maga a Caudillo, Francisco Franco volt, cselekménye természetesen a tábornok idealizált életútját dolgozta fel. Lénárt András könyve egy olyan témát dolgoz fel, amelynek magyar nyelven nem túl bő irodalma lelhető fel, emiatt hiánypótló mű. (Forrás)

Lénárt András: A spanyol film a Franco-diktatúrában – Ideológia, propaganda és filmpolitika. Jatepress Kiadó, 256 oldal, 2018, 3780 Ft

0

Röviden: Emma.

írta Nikodémus

Van egy széles (főként női) közönség, mely rajongásig tudja imádni Jane Austen munkásságát, és erre a filmipar is rég rájött: egyre-másra készülnek az adaptációk, újragondolások, amolyan könnyed lektűr-szellemben. Enyhén szólva nem tartozom a rajongók közé: a viktoriánus kor habos-babos képmutatása inkább taszít, mint érdekel. Épp ezért kíváncsian vártam, mi sül ki a legújabb (immár sokadik) Emma-adaptációból, melynek előzetese egészen szokatlan megközelítést ígért.

Emma (Anya Taylor-Joy) gazdag, fiatal kisasszonyként meglehetősen unatkozik, ezért folyton kisded játszmákat űz környezetével: bejárónőket, cselédlányokat emel barátnővé, férjet talál nekik, féltékenykedik és konspirál, folyton pletykál egy-egy jó parti lehetőségéről, ám neki magának esze ágában sincs megházasodni. Briliánsan elgondolt tervei egyszercsak elkezdenek összeomlani, és keserű leckék során át kénytelen megtanulni, hogy élettapasztalat és bölcsesség híján nem több, mint egy nagyszájú-kisszerű akarnok. Austen regényében mindezt bravúros, a korabeli társasági élet szinte minden vonatkozását felölelő mondatokba önti, s noha a tanulság egyszerű, műve mégis körképet ad a viktoriánus Anglia urainak meglehetősen különös viselkedéséről.

Mivel eddig jólfésült adaptációk készültek nagyvászonra, Autumn de Wilde elsőfilmes rendezőnőre az a feladat várt, meg tudja-e kicsit forgatni az unalomig ismert történetet. Jelentem, a film első órájában ez tökéletesen sikerült: Eleanor Catton akkurátus forgatókönyvéből egy pimaszul frivol, nézőjét percenként távolságtartásra figyelmeztető, ugyanakkor kuncogásra késztető film született. Nagyokat derülhetünk a szinte már parodisztikusan “wesandersonos” beállításokon, a mesterkélt látványvilágon, a vicces zenehasználaton, a csaknem slapstick-humoron (színészeink kiválóan komédiáznak) – ezek az elidegenítő effektusok mind azt üzenik: ne hidd el, amit látsz, gondolkozz! Kár, hogy az elegáns kritikusság a játékidő második felére kifullad, és átadja helyét a legközvetlenebb Austen-i sziruposságnak. Wilde rendezése stílusos, fanyar, és remek kommentárt fűz a milleniál-generáció pökhendi felsőbbrendűségéhez is, a finálét azonban sajnos elromanticizálja.

Olvasd tovább