FilmDROID 
David John Moore Cornwell, azaz John le Carré (1931–2020). A koronavírussal terhelt idei év egyik legnagyobb vesztesége, aki megreformálta a kémirodalmat, angolosan pesszimista képet festett az ember esendőségéről, és kivívta nem csupán a nagyközönség, de írótársai csodálatát is. Nem csoda, hisz pályatársával, az általa kevéssé szívlelt James Bond-figura megalkotójával, Ian Fleminggel szemben ő tényleg tudta, miről ír – tizenhat évig a brit titkosszolgálat kötelékében dolgozott. Regényeinek filmadaptációit a legenda szerint egy mosolygós angol úr eleganciájával és határozottsággal felügyelte, s amint írott mondataira, filmográfiájára is büszke lehet. Íme tíz le Carré-kémfilm időrendben és némi bónusz, a legnemesebb forrásból.
Author: nikodemus
The Mandalorian – 2. évad
írta Nikodémus
Ilyen érdekesen (és gyorsan) változnak a trendek: amíg a Disney kezében szép lassan kifáradt a nagyjátékfilmes Star Wars, egy szinte mellékprojektnek induló kis sorozatocska (khm) újra berobbantotta a rajongást. Elég volt hozzá egy forradalmi vizuális technológia, egy kúl karakter (a srácoknak) és egy cuki kisgyerek (a csajoknak). Jon Favreau és Dave Filoni receptje persze csak első pillantásra tűnt ilyen egyszerűnek: jó érzékkel ismerték fel, hogy a nosztalgiát és az easter egg-eket sokkal rétegzettebben kell adagolni, mint az egyre romló emlékű VII-IX. epizódban. Többek között emiatt is tudtak szintet lépni most A mandalóri (The Mandalorian) második évadára.
Ha Isten úgy akarja (Se Dio vuole, 2015)
írta Nikodémus
Nincs igazi hit kétség nélkül – szól a széles körben emlegetett bölcsesség, ám ha komolyabban belegondolunk hit és kétség viszonyába, már nem is olyan egyértelmű a dolog. Edoardo Maria Falcone filmje, a hazai mozikban öt éve bemutatott Ha Isten úgy akarja szokatlan modorban, ám remek éleslátással járja körbe kétely és meggyőződés kapcsolatát.
Röviden: Karácsonyi ének (2019) / Egy nagyon angolos botrány (2018) / Tudhattad volna minisorozat
írta Nikodémus
Karácsonyi ének (A Christmas Carol, 2019) – Dickens regényét nagyjából ezredszerre dolgozzák fel az épp aktuális alkotók, s a népszerű kisregényből már eddig is annyiféle verziót láttunk, amiből nehéz volna “autentikusat” választani. Nem is kell: a viktoriánus korabeli Anglia nagy ismerője épp ilyen színes és sokrétű meseként képzelhette el művének világát. A BBC most az elég jó pedigréjű Steven Knight irányítása mellett gondolta újra mindenki kedvenc karácsonyi meséjét, ám jó lesz, ha vigyázunk a már beizzított családi vetítéssel: Nick Murphy rendezése minden, csak nem gyerekbarát. A háromszor egy órányi minisorozat megtartja ugyan a kisregény főbb cselekményszálait, ám bizonyos részeket alaposan továbbgondol (járunk a túlvilágon, a purgatóriumban, a múltban, a jövőben stb.), s a dialógusokat ennek megfelelően teljesen újraírja. A borzongató horrorelemek és a lélektani hitelesség a forgatókönyvíró Knight érdeme, a hangulat csillagos ötös, a színészgárda pedig elsőrangú, élen Guy Pearce-szel, aki szerencsére nem a sokszor látott morgolódós Scrooge-t akarja eladni nekünk századszorra, hanem egy rideg racionalitással érvelő, mélyen cinikus és megkövesedett lelkű figurát állít elénk. A feldolgozás nagy erénye, hogy könnyfacsarás nélkül tágítja ki főszereplője életének múltbéli történéseit, hozzájárulva annak összetett lelki portréjához, egyúttal felrajzolva a mából már idillinek láttatott korabeli Anglia nyomorgó társadalmát. Van olyan pillanat, ahol felszisszentem, hogy ez már talán túl sok (pl. a bentlakásos iskola vagy az egykori üzlettárs átejtése), de a minisorozat többnyire elegánsan simítja bele narratívájába összes innovációját. Csillogás helyett kosz, fénysorok helyett sötét árnyak – izgalmas, kijózanító interpretáció, szigorúan felnőtteknek.
Családi kötelékek (Crímenes de familia)
írta Nikodémus
Pont egy évtizede történt: egy argentin filmről beszélt az egész világ. Juan José Campanella rendezése, a Szemekbe zárt titkok (El secreto de sus ojos) jött, látott, és mindenkit lenyűgözött. A bámulatos arányérzékkel építkező film poros tárgyalótermi szappanoperából hamar hangulatos krimibe vált, hogy a fináléban egy szívszorító dráma bontakozzon ki előttünk a múlt megváltoztathatatlanságának keserű felismeréséről. Kapott is számtalan elismerést (köztük Oscar-díjat), nagyjából olyasféle tündérmesét kanyarítva alkotója köré, mint néhány évvel később a Saul fia. A zsáner azóta alaposan elterjedt Dél-Amerika feltörekvő filmrendezőinek körében, a Netflixen már elérhető Családi kötelékek (Crímenes de familia) azonban másolás helyett felérni szeretne a hírneves elődhöz.
Hallgat róluk az evangélium – Apasorsok a filmvásznon
írta Nikodémus
„Daddy issue” – mondja az angol kissé lazáskodva, de mindenképp találóan. Igen, mindannyiunknak van „apa-ügye”, legyen az a viszony rendezett vagy rendezetlen, erős vagy szakadozó, nyomasztó vagy fölszabadító. Woody Allentől George Lucason, Steven Spielbergen át Christopher Nolanig filmrendezők sokasága gondolkozott már saját apjához – vagy apaként gyermekeihez – fűződő viszonyán, Hollywoodban azonban mégis csupán az utóbbi évtized szült kifejezetten apa-gyermek viszonyt tematizáló filmeket.
Fakuló idill
Az amerikai mozgókép társadalomképét oly sokáig mélyen átitató (neo)protestáns etika sokáig érvényesült a szülő-gyerek kapcsolatokat ábrázoló filmekben is, melyek jórészt a klasszikus családmodellt állították a néző elé követendő példának. Úgymint: az apa keresi a kenyérre valót a munkahelyen, az anya pedig otthon neveli a gyerekeket. A fárasztó hétköznapok után a vacsoraasztal körül, hétvégén pedig kalandos kirándulás vagy házkörüli foglalatosság révén egyesül boldog harmóniában a család. A korabeli film többnyire a magányos hősként bemutatott férfi dilemmáit emelte ki, illetve akkor beszélt a családról, ha az imént lefestett idillt valami fenyegette; legyen az egzisztenciális (állásvesztés, jelzálog-kölcsön) vagy erkölcsi veszély (csábító harmadik személy, lelketlen hivatalnok-állam).
The Social Dilemma / The Great Hack (2019)
írta Nikodémus
Le tudod-e tenni okostelefonodat legalább öt percre? Meg tudod-e állni, hogy folyton utánakapj, hogy megnézd legújabb üzijeidet? Képes vagy-e mondjuk naponta félórányi időre elzárni az információ-cunamit, és egyszerűen csak saját magaddal lenni? Talán vállrándítással elintézed, talán fölényesen kuncogsz, de ezek bizony nagyon komoly dilemmák, s a közösségi média elmúlt tíz évének elképesztő térhódítása után most már tényleg ideje, hogy számbavegyük annak árnyoldalait. Két nemrég készült sláger-dokumentumfilm segít nekünk ebben, s most felejtsük el egy pillanatra annak mélységes iróniáját, hogy egy tökélyre fejlesztett algoritmust működtető streaming-csatorna kínálja saját kritikáját, a The Social Dilemma és a The Great Hack igenis fontos film. Előbbi talán kissé tankönyvízű, utóbbi meg széttartó, dehát az igét terjeszteni kell – azt pedig jól teszik, mindannyiunk okulására.
A vezércsel (The Queen’s Gambit) minisorozat
írta Nikodémus
Szokás manapság szidni a Netflixet, mennyi kétes minőségű produkcióval áll elő (van is ebben igazság: valószínűleg portfóliót bővítenek kétségbeesetten, a lehető legszélesebb közönséget megcélozva), ám akadnak még kincsek a “mindentudó algoritmus” leple alatt. No nem mintha rejtegették volna az Elizabeth Harmon sakkzseni zűrös életét feldolgozó A vezércselt (The Queen’s Gambit), a 7 db egyórás részből álló minisorozat azonban olyan ínyencség, amiben el kell merülni, hogy igazán élvezhessük.
Átfúj rajtunk – A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things)
írta Nikodémus
Charlie Kaufman különc elméjébe tekinteni sosem volt megnyugtató élmény, filmjei – melyekbe eleinte forgatókönyvíróként, majd rendezőként tette bele szívét-lelkét – szeretnek eljátszadozni a téridő és a valóság természetével, főként azonban az elmúlás felett érzett melankóliát szólítgatják. Legújabb alkotása, a Netflixen már elérhető A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things) egyszerre töri meg és folytatja a szerzői életművet: ahogy eddig, saját elménk pincéjébe vezet, ám ezt most Iain Reid regényének adaptálásával teszi.
Némaság – 30 éves a Szürkület
írta Nikodémus
Amíg odakint, az utcákon és a közéletnek nevezett szimbolikus (s már akkor sem túl finom hangnemű) térben nagy robajjal zakatolt a rendszerváltozás, a magyar mozik csendben bemutattak egy filmet, amelyre a kortárs politizálásnak még az árnyéka sem vetült. Mintha nem is evilágból érkezett volna. Idén 30 éves Fehér György Szürkület című filmje.
Röviden: A Manderley-ház asszonya (2020) / Enola Holmes / A hazugság színe
írta Nikodémus
A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 2020) – Naiv, fiatal társalkodónő (Lily James) botlik bele egy jóképű, cinikus arisztokratába (Armie Hammer), szikra lobban, s a szerelmesek már hagynák is el a napfényes Monte Carlót, hogy a férj angliai birtoka felé vegyék az irányt. A mézeshetek azonban gyorsan elmúlnak, amikor a friss feleség szembesül az ódon kastély megannyi nyugtalanító rejtélyével, élükön a házvezetőnővel (Kristin Scott Thomas), aki hűvös tekintettel sugározza hősnőnk felé, semmi keresnivalója nincs a nagyurak között. Nagy bátorság volt Ben Wheatleyről és a Netflixtől, hogy Daphne Du Maurier regényének adaptálásával egy Alfred Hitchcock ellenére is megpróbálkoztak. Nem csoda, hogy a dolog csak félig-meddig sikerült, és ez leginkább a forgatókönyvnek köszönhető. Eleinte jól adagolja az információkat, Monte Carlo álomszerű, instagram-esztétikát sugalló képei pedig gyönyörűek. Aztán megérkezünk Manderley-be, és minden kissé zavarossá válik. Az alkotók vissza akartak térni a regény építkezéséhez, ám közben alaposan eltolták a hangsúlyokat a női szereplők javára. Kristin Scott Thomas játszva megbirkózik a feladattal (részéről nagyjából elég annyi, hogy hidegen néz, és egyből megfagy bennünk a vér), Lily James azonban nem képes kinőni kamaszos báját; amikor érett, okos asszonyként kellene férje mellett állnia, az láthatóan nem megy neki. A film egyébként stílusos, elegáns, csak épp a lényeg hiányzik belőle: a fellebbenő fátyol alól lassan, fenyegetően előkúszó sötét rettenet. Nem vagyok biztos benne, hogy volt-e értelme az újraforgatásnak.
Corpus Christi (Boze Ciało, 2019)
írta Nikodémus
Mindig van lejjebb. A vállalás, amit egykor tettél, a döntés amit egykor hoztál, egyre halványul az idővel, és a hétköznapi apró kompromisszumok lassan-lassan teljesen megölik. Egy kis “buli”, némi “ez most megérdemlem”, és lassan már ki sem látsz megalkuvásaid hálójából. Legyenek szóra sem érdemes hibák vagy szépen háziasított bűnöcskék, szürkül az eszmény: a mennyiség előbb-utóbb győz. S ha jön valaki, aki emlékeztet erre? Nincs annál pocsékabb érzés. A tudat, hogy jó voltam, de a másik fölém nőtt, megnyitja a szégyen és a düh legsötétebb kapuit. Nagyjából erről szól Jan Komasa még tavaly elkészült, ám idén, koronavírus idején robbanó filmje, a Corpus Christi. És persze szálkáról meg gerendáról, Isten- avagy egyházképről és a kereszténység válságáról, képmutatásról és bűnbánatról.