0

Hadik / Űrpiknik / Hab

írta Nikodémus

Hadik – Bevágtatott hát a mozikba a nemzeti filmgyártás új irányának egyik első példánya, és mint ilyen, hálátlan szerepre van kárhoztatva. Mint ahogy a Vajna-korszak első hírmondóit (épp tíz éve), úgy a Hadikot is túlzott ellenszenv fogadta, ami utólag is rengeteget fog rontani a megítélésén. Pedig Szikora János becsülettel odatette magát, színházi rendezőként ennyi tellett tőle. Nem is itt van a baj, s nem is ott, hogy a magyar huszárlegendárium legdicsőbb hőstettét gyakorlatilag puszta akciófilmként próbálják nekünk eladni. Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró valamit nagyon benézhetett, mert hiába a kiváló színészek (Trill Zsolt, Molnár Áron, László Zsolt), az érvényes jellemábrázolás sajnos nem helyettesíthető pár bombasztikus snittel és néhány békés idill-jelenettel. Érezhető, hogy ekkor a kamera is sutább, a jelenetezés is gyengébb: manapság már nem elég egyszerűen bemutatni, hogy a hős harcosok a csaták szünetében csipkelődő haverok, boldog családapák vagy kedélyesen poharazgató bajtársak. A személyes bosszú motívuma ide-oda lengedezik a cselekményvázon, a finálé pedig, tele következetlenséggel, tényleg alaposan lerontja az összképet. A látvány persze rendben van (látszanak a filmre költött milliárdok), a csaták izgalmasak, de még mindig egyetlen érvényes magyar huszárfilmünk van: Sára Sándor 80 huszárja.

Olvasd tovább

0

Indiana Jones és a sors tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny)

írta Nikodémus

Hosszú várakozás és évekig tartó produkciós késlekedés után idén nyáron visszatért minden idők leghíresebb mozis régésze: Indiana Jonesnak legújabb kalandja során nem csupán a változó közízléssel, de az idővel is meg kell küzdenie – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A Disney felügyeletével, immár George Lucas és Steven Spielberg nélkül elkészült Indiana Jones és a sors tárcsája remekül működteti a nosztalgiafaktort – ám hogy eléri-e az eredeti trilógia színvonalát, bizony kérdéses.

Harrison Ford többszörösen is szerencsétlenül járt: nem elég, hogy ikonikus karaktereinek újabb kori felmelegítését kétkedve fogadta a közönség, a nehezen elkészült, búcsúnak szánt ötödik Indy-kalandot szintén hűvösen fogadták Cannes-ban. Persze az ottani közönség ízlését nehéz eltalálni, ám egy jól sikerült hollywoodi látványfilmnek azért arrafelé is kijár a vastaps. A hazai mozikba június legvégén elérkezett legújabb rész összességében méltó a főhőshöz – szinte annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden bevált elemet felvonultat az előző négy filmből.

Olvasd tovább

0

Asteroid City

írta Nikodémus

A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.

Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Úgy, hogy megépítettük: lelkesen vásároltuk hozzá a vasútmodellt, emberfigurát és műanyagfát, élethűre csiszoltuk az épületeket, faragtuk az alagutat rejtő hegy lankáit. A végtelen türelemmel elkészített, valóságunk egy darabkáját másoló végeredmény aztán késő kamaszkorunkra többnyire a padláson porosodva végezte. Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.

Olvasd tovább

0

Kalandra fel!

Minden kincsvadászok ősatyja idén visszatér a mozikba

A nyitó képsorokon megvillan egy kalap, egy ostor, egy tájoló és egy térkép, felharsan John Williams ikonikus főtémája, mi pedig már tudjuk, megismételhetetlen kalandban lesz részünk. Indiana Jones (Harrison Ford), az egyetemi katedrát gyakran egzotikus tájakra cserélő régész-kalandor idén júliusban ötödjére – s valószínűleg utoljára – meghív minket, hogy szédületes akciókon, misztikus rejtvényeken és különleges helyszíneken át vele tartsunk – s hogy talán megértsünk valamit önmagunkból és a világból.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

Röviden: Blokád / Átjáróház / Nyugati nyaralás

írta Nikodémus

Blokád – Nagyjából esélytelenként indult a külföldi filmek tavalyi Oscar-versengésén, ám ez inkább egy szerencsétlen döntés eredménye, semmint a film hibája. Ahogy az sem, hogy bemutatója óta széltében-hosszában kurzusfilmezik (jogtalanul), rendezője, Tősér Ádám pedig szégyenletes módon pofozkodik egy kritikussal. A Blokád legnagyobb értéke elsősorban Köbli Norbert forgatókönyve, melynek minden jelenetéből kiérezhető az az immár évtizedes rutin, ahogy az író történelmi helyzeteket fikcionalizál, a végeredmény érzelmileg mégis igaz tud maradni. Pedig a téma ezúttal veszélyesen közel van, és a szekértábor-logika meg is billogozta innen is, onnan is. Antall József (ifj. Vidnyánszky Attila / Seress Zoltán) és Göncz Árpád (Sütő András / Gáspár Tibor) politikai pályafutását egyetlen rövid hétbe sűríteni merész döntés volt, de működik. Az ’56-os párhuzam adja magát, de kicsit erőtlen, és mintha menet közben tágították volna a film léptékét kamaradrámáról nagyszabású politikai thrillerré – ebből adódik egy kis esetlenség az egyébként jó tempójú cselekmény során. Az Antall-portré méltó. A Göncz-karakterrajz karcol ugyan, de tiszteletteljes. A filmben bemutatott taxisblokádosdiból leginkább talán a nép hiányzik: pár jelenetet látunk csak öklüket rázó taxisokról, szendvicseket kínáló aktivistákról. És ez valahogy szomorúan igaz az egész rendszervált(oztat)ásunkra is: hiányzott belőle a magyar nép.

Olvasd tovább

0

Air – Harc a legendáért / Tetris

írta Nikodémus

Míg a trendi filmfesztiválokon úgy tűnik, inkább szidni szokás korunk kapitalizmusát, a tavaszi moziszezon két kellemes filmmel lepett meg minket, melyekben rendre egy kultikussá vált (s persze kasszasikert hozó) termék körül forog a történet. Az Air – Harc a legendáért Michael Jordan Nike-cipőjét, a Tetris pedig a pofonegyszerű, mégis popkulturális ikonná magasztosult számítógépes játékot mutatja be – pontosabban a megalkotásuk körül szorgoskodó kisembereket.

Olvasd tovább

0

A csendes lány (The Quiet Girl, 2022)

írta Nikodémus

Hollywood általában hatásos (öltözői vagy tárgyalótermi) beszédekkel, mámorító zenére összevágott dolgos hétköznapokkal és persze a végül megérdemelt sikerrel motivál. Ám itt van ez az apró film, amely úgy bújt el az idei Oscar-jelöltek között, mint főhőse az autó hátsó ülésén, mégis többet tanít nekünk az önfelülmúlásról, mint bármennyi hangzatos konyhabölcsesség. Colm Bairéad ír rendező filmje egy csendes lány rendhagyó nyaralásának történetét meséli el.

Olvasd tovább

0

Röviden: A galaxis őrzői 3. / Dungeons & Dragons: Betyárbecsület / Ghosted

írta Nikodémus

A galaxis őrzői 3. (Guardians of the Galaxy vol. 3) – Nehéz volna megmondani, filmtörténeti távlatban hová kerül ez a különös, popkulturális hordalékból és sajátos vicceskedésből összeálló trilógia, de az biztos, hogy anno a Marvel (most pedig a Warner/DC) nagyon jól járt James Gunnal. A B-filmes Star Warsra belőtt hangvétel, az elcseszett előtörténettel büszkélkedő antihősök és a kreatívan fura űrdíszletek együtt megismételhetetlen koktélt alkottak, még úgy is, hogy azok minden összetevőjét láttuk már valahol. Ezúttal a csendes drámán van a hangsúly: megismerjük Mordály (avagy Repcsi – kicsit szerencsétlen, de érthető névváltoztatás a szinkronban) (Bradley Cooper) nem éppen felhőtlen gyerekkorát és azt az embert (?) (Chukwudi Iwuji), akinek révén olyan lett, amilyen. A tónus ezért kicsit komorabb (a beköszönés a Radiohead Creepjével indul!), az eugenika veszélyeit üres prédikálás helyett személyes tragédiákkal érzékelteti a film, és a poénkodás is egyszólamúbb (akciószitu közben megállnak a szereplők egymással civakodni azon, hogy ki mit és hogyan mondott az imént – ez legalább előfordul négyszer). Alaposan kijátssza az érzelmeket Gunn, de megérdemelten, hisz itt a búcsú ideje: jó időre elköszönünk a magányát menősködéssel kompenzáló Űrlordtól (Chris Pratt), a beteljesítetlen bosszúért (már nem) lihegő Draxtól (Dave Bautista), a morcos gépezetből anyafigurává váló Nebulától (Karen Gillan), az önálló karakterré nemesedő Mantistól (Pom Klementieff), a helyét alig találó új-Gamorától (Zoe Saldana), a beszélő fától (Vin Diesel) és a többiektől. Szép menet volt!

Olvasd tovább

0

Röviden: A mandalóri / Westworld

írta Nikodémus

A mandalóri (The Mandalorian) – 3. évad – Mivel az újabb SW-mozifilmek elég nehezen akarnak megszületni (nem csoda), a Disney úgy tűnik, felszállt a sorozatos vonalra, melynek eleje határozottan biztató volt, s a mundér becsületét megmenteni hivatott vezérszéria immár a 3. évadnál tart. Legalábbis epizódszámban, mert cselekményben egyre teszetoszább a láthatóan matinésra vett hangvételű A mandalóri. Rejtély helyett régről ismerős helyszínek, kaland helyett elérendő plot-pointok, élő-lélegző figurák helyett üresen kongó beskar-páncélok szegélyezik az utat, amit bejár sorozatunk. A első néhány rész kifejezetten kínos: miután (egy megkérdőjelezhető döntéssel) Grogu visszakerül Din Djarin (Pedro Pascal) társaságába, páncélosunk a mellékküldetés mellékküldetésével pepecsel epizódokon át (nem vicc!), feledve, hogy volna itt egy nagyobb tét is. Bo-Katan (Katee Sackhoff) belépésével azért részben felpörögnek az események, és a frissen verbuvált mando-különítmény nagy feladata szülőbolygójuk visszahódítása lesz. Ide teszünk néhány kirándulást (többek között egy szörnnyel fűszerezve – már megint), közben pedig Moff Gideon (Giancarlo Esposito) sem tétlenkedik. A végső összecsapás tulajdonképpen élvezetes, bár nem túl okosan megírt, és sajnos itt is befigyel a matiné-jelleg: egyszerűen egyetlen fontosabb szereplő sem áldozható fel a csatában, drámai súlyt adva az eseményeknek… Az évad végül a jól ismert western-klisével zárul (nem a naplementébe ellovaglóssal, a másikkal), de nem tudom, merre lehet érdemben továbbmenni ezután.

Olvasd tovább

0

Szörnyetegek / R.M.N. (2022)

írta Nikodémus

Megroppanó világhelyzetben szeretünk menedéket keresni és elbújni: saját hiteinkbe, egy magunk-teremtette privát édenbe vagy az egyéni boldogság biztos sáncai közé. Hogy mindez lehet akár egy gondosan kiagyalt hazugság? Legtöbbször nem zavar minket. Két, nemrég bemutatott film azonban nem hagyja nyugodni a békességre vágyókat: Rodrigo Sorogoyen és Christian Mungiu Európa két, viszonylag távoli pontjáról hoz vérfagyasztó látleletet jelenkorunk kisközösségeinek gyűlölködéséről, ráadásul egyaránt igaz történet alapján.

Olvasd tovább

0

Szép kis felfordulás – Nyolc és fél (Otto e mezzo, 1963)

írta Nikodémus

Egy északi nép tisztes rendezettségben megöregedett, precíz polgára bizonyára a címben olvasható megállapítással válaszolna egy klasszikus olasz életképre: mondjuk egy közlekedési csetepatéra, egy zajos vasárnapi családi ebédre vagy épp egy fordulatos focimeccs őrjöngő drukkereire. Federico Fellini idén hatvanéves mesterműve sokáig ugyanezt a munkacímet viselte, s a végül Nyolc és fél néven mozikba került alkotás immár hatvan éve minden, ami Itália.

Olvasd tovább

0

Avatar: A víz útja / A Hangya és a Darázs: Kvantumánia / Shazam! Az istenek haragja

írta Nikodémus

Avatar: A víz útja (Avatar: The Way of the Water) – Tudom, friss, első körös kritikával illett volna ünnepelnem James Cameron 13 év után befutott Avatar-folytatását, ahogy ezt minden becsületes mozirajongó teszi, de én sajnos már az első részért sem tudtam lelkesedni. Pedig a kontrollmániás kanadai kamionsofőr tényleg szépen tartja a téteket: a látvány továbbra is elképesztő (ennyiben tényleg moziünnep a film), a világépítés lenyűgöző (most épp a víz alá merülünk, de hogy!), a történet laposka és közhelyes (mintha egy 30 évvel ezelőtti blockbuster cselekményét látnám), ám azon az alapvető ellentmondáson most se sikerült túljutni, hogy egy mindenestül számítógép-generált, alapos energiafogyasztó művilág segítségével szeretnék a fejünkbe verni: vigyázzunk a bolygónkra. Cameron ezúttal eseménydúsra írta a forgatókönyvet (kár, hogy különösebb következmények nélkül), óránként műfajt vált (a második etap természetfilm, a harmadik egy hatalmas akciójelenet), és megpróbál minden fontos szálat kézben tartani. Ez nagyjából sikerül neki (bár a zeneszerző bálnaféleségeknél azért kuncogtam), és az okosteló-sorozatok meg streaming-filmek korában sikerült egy valódi moziélményt letennie az asztalra. De gondolatiságban, fantáziában most már továbbléphetne egy kicsit, ismeretlenebb területekre.

Olvasd tovább