írta Nikodémus
A tenisz ugyebár úri sport (no és idősebb tesója, a krikett), a foci pedig a proletárok szórakozása. Ma, amikor mindkettőt (sőt, minden tévéképes sportágat) felzabálta már a szórakoztatóipar, szinte kivehetetlenek már ezek az apró különbségek, noha pár évtizede komoly jelentősége volt még mindennek. Erre világít rá két, frissen kijött teniszfilm: győzelem és vereség relativitásáról, sporton túlnövő társadalmi ügyekről regélnek, s közben finoman pedzegetik a média hatalmát is.
írta Nikodémus
A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük növekszik. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, miközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar. A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, melyben minden megvan, ami éltet egy szaftos botrányt. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.
írta Nikodémus
Danny (Adam Sandler) épp válófélben, s mivel nincs rendszeres jövedelme, kallódó negyvenesként apjához költözik egy időre. Harold (Dustin Hoffman) meg nem értett szobrászművész, aki negyedik feleségével (Emma Thompson) azon tanakodik, eladja művészházát, és öregségére egy kis nyaralóba költözik. A hírre befut Matthew (Ben Stiller), a sikeres üzletember és Jean (Elizabeth Marvel), a zárkózott nővér, s gyorsan felfordul a családi béke. A fiúk, miután egymás révén szembesülnek önnön hamisságaikkal, kénytelenek újrarendezni kapcsolataikat, végiggondolni sorsukat. Ki lázad, ki beletörődik, ki komoly elhatározásra jut – döntéseiket pedig észrevétlenül az apa személye mozgatja, aki talán maga is bánja, mekkora hatással volt gyermekei életére.
Noah Baumbach eddigi legérettebb filmjében ezúttal nem az élettől megriadó fiatalokat, hanem a végzetesen megfakult álmaikat cipelő középgenerációt ábrázolja szívig hatoló érzékenységgel, s ezt filmje formai jegyeivel is illusztrálja. Az eleinte rendezett dramaturgia lassacskán megkeveredik, és a végtelen párbeszédek tengerében csakhamar arra eszmélünk, az élet folyását magát tapasztaljuk.
(Megjelent: A Szív, 2018. február)
írta Nikodémus
(A kép innen való.)
Félévszázada, 1968. február 8-án mutatták be A majmok bolygóját.
Az évfordulóról egy hosszabb elemző-ismertető írással emlékezünk meg.
Habár nevezhető evolúciós tanmesének vagy társadalmi példabeszédnek is, Pierre Boulle 55 éve megjelent regénye és a belőle készült film-sorozat, A majmok bolygója valódi értelmében tulajdonképpen tükröt tart az emberiség elé. S ebbe őszintén belenézni szerfölött kellemetlen élmény. A tükörnek persze fel lehet róni, hogy torzít, ám mégis bennünk motoszkál a nyugtalanító érzés, hogy valójában mi vagyunk érzékcsalódás áldozatai, s a kegyetlen igazságot önámításunk takarja el előlünk.
írta Nikodémus
Az előző évadról itt esett szó.
A plakát nem is lehetne kifejezőbb: nő és férfi; királynő és herceg; feleség és férj. A mézeshetek (-évek) rég elmúltak, az arcok megkeményedtek, az államügyek megölik az intimitást, a rutin megfakította a szenvedélyt. A Crown második évada – miközben persze számba veszi a történelmet – elsősorban erről szól. Nem kell tartani csöpögős szappanoperától: egy-egy végsőkig feszített, remek dialógus foglalja keretbe a tíz részt, s tesz érdekeltté minket e két ember sorsában. Az újdonság varázsa elmúlt, de amíg Peter Morgan kreátor-író ilyeneket tud, érdemes követni a Netflix prémiusorozatát.
írta Nikodémus
Mielőtt a kedves Olvasó tiltakozna, jelzem: a cím nem ítélet, hanem helyzetleírás. Az állásfoglalást Sean Baker legújabb, idén januárban bemutatott filmje ránk bízza, s épp ettől lesz olyan kényelmetlen moziélmény az Oscar-aspiráns Floridai álom. Apropó, cím: a magyar változat most kivételesen találóra sikerült, hiszen a cselekménybe lépve egyfajta álomvilágba kerülünk mi is, ám aki azt gondolja, hasonló film vár rá, mint az egy éve díjszezon-győztes Kaliforniai álom, készüljön fel egy alapos meglepetésre.
írta Nikodémus
Miután Zack Snyder öt éve útjára indította a DC-moziverzumot Az acélemberrel, a Warner Animation-nél sem tétlenkedhettek: a Flashpointtal eltakarították a régi idővonalat, s újra összetrombitálták a szuperhőscsapatot (lecserélve a szinkronhangokat). Jay Oliva és Ethan Spaulding kapta a nagy reboot-feladatot, melyet vállalható színvonalon, bár kissé vicceskedősen teljesítettek. Ez kicsit súlytalanítja a menetrendszerű gonosz fenyegetést is, mely természetesen ezúttal is kozmikus, jöjjön akár az égből vagy az óceán mélyéről.
írta Nikodémus
Két páros kritika után miért áll most egyedül a DC animációs Justice League-sorozat legújabb darabja? Mert rákövetkező társa, a Flashpoint Paradox már terítékre került korábban itt, a blogon, másrészt ez a film bizonyos szempontból önállóan is megáll. Ugyanis a menetrendszerű csihipuhik közben ritkán szóbakerülő bizalom kérdését feszegeti. Nem mintha a Doom remekmű lenne, de érdemes rá külön sort keríteni.
írta Nikodémus
Különös helyzet, hogy két, egyaránt Oscarra hajtó, ám egymástól gyökeresen különböző film kapcsán arról kell írnom, mindkettő visszautal saját ihlető könyvére. A legsötétebb óra és a Viszlát, Christopher Robin az a fajta film, ami átélése közben exkluzív elégedettség-érzéssel tölt el, lepörgése után viszont nem szabad elgondolkodni rajta, a következő díjszezonra pedig tuti, hogy elfelejted. Igen, a könyv mindkét esetben javallottabb és időtállóbb élmény.
írta Nikodémus
Mivel mással is kezdődhetne az Igazság Ligája animációs bevezetése, mint egy eredettörténettel, hogy azt egy intergalaktikus küldetés fűzze tovább? Két filmünk ügyesen helyezi el a térképen a szuperhős-válogatottat, ez azonban nem jelenti azt, hogy ugyanolyan minőségűek lennének: a New Frontier köröket ver utódjára, a Crisis on Two Earths-re.
írta Nikodémus
Superman és Batman – nem véletlen a sorrend, mert ugyan közös a kaland a fekete köpenyessel, mindkét rajzfilm elsősorban a kriptoni története. Sami Liu, illetve Lauren Montgomery lassan évtizedes darabja egymás közvetlen folytatásaként elsősorban az Acélember portréját árnyalják.
Nem kérdés, hogy a kortárs popkultúra két legnépszerűbb figurája, Superman és Batman impozáns képregényes múltat tudhat maga mögött. A nagyvászonnal már más a helyzet: hiába tőkeerős a Warner Bros., próbálkozásaik mindeddig elég felemásra sikerültek. Pedig úgy tűnt, ők az igazi pionírok: amikor negyven évvel ezelőtt látták, hogy George Lucas a mozivásznon is elhihetővé tette a speciális effektusokat, úgy döntöttek, felgyorsítják minden köpenyes igazságosztó ősatyjának ezüstvásznas debütálását. A továbbiakban időrendben tekintjük át a DC/Warner univerzum-építési próbálkozásait.
írta Nikodémus
FilmDROID