írta Nikodémus
A kilencvenes években benne volt a levegőben az eugenika: mindenki DNS-kijavított betegségekről meg klónozott emberekről álmodozott (vagy rettegett), sorra készültek a dokumentumfilmek és a tényfeltáró könyvek a témában. Csináltak néhány filmet is, közülük azonban messze kiemelkedik az íróként indult Andrew Niccol első rendezése, az épp húsz éve, 1997. október 24-én bemutatott Gattaca.
írta Nikodémus
1814, London a viktoriánus kor hajnalán. Csendes gyászszertartás a templom félhomályában. A rokonság halkan zokog, majd eláll a lélegzete: egy szellemalak tűnik fel az ajtóban. Peckesen besétál, s kalapját le se véve beül az egyik padba. Hidegrázós belépő – a cselekmény és maga Tom Hardy részéről egyaránt, kinek szerelemprojektje az édesapjával, Chips Hardyval és Steven Knighttal együtt megírt, Ridley Scott produceri felügyeletével megvalósított Taboo. A titokzatos férfi James Keziah Delaneyként mutatkozik be, és bejelenti igényét az elhunyt örökségére. És ekkor elszabadul a pokol.
írta Nikodémus
Este van, egy középkorú, kimért nő (Ana Wagener) érkezik. Beszáll a liftbe, kilép a legfelső emeleti folyosón, becsönget, és rezzenéstelen arccal közli az újgazdag, meglepett ficsúrral (Mario Casas), hogy ő a védőügyvédje, úgyhogy jobb lesz, ha mindketten előveszik az őszinteség-kártyát. A nyitójelenet tárgyalótermi krimit ígér, ám végülis csak gondolatban lépünk ki a szóban forgó penthouse-ból, de egyáltalán nem baj. Ez pedig Oriol Paulo katalán rendező érdeme, aki a feszes, jól súlyozott forgatókönyvet is összerántotta, és keményen kézben tartja a szálakat. A szócsata természetesen egy bűntény körül forog, és nagy élvezet összerakosgatni a történtek legó-darabkáit némi Hitchcock-suspense árnyékában. A gyakorlottabbak persze a közepe felé már meg tudják tippelni a végső felállást, és hát a figurák is inkább olyanok, mint akiket a cselekmény rángat, semmint saját döntéseik. Az erkölcsi vonatkozásokról pedig ne is beszéljünk: alig képes megrendültséget kelteni a nézőben az elkövetett bűntény, és ahogy egy igazi posztmodern nyomozósdihoz illik: a kirakós fontosabb, mint az üzenet. Ám ha nincsenek nagy igényeink, egy elegáns, feszes csavarfilm élményével gazdagodhatunk.
A filmről korábban Koimbra írt.
írta Nikodémus
Annának (Jodie Whittaker) születésnapja van – a harmincadik –, de senki sem ünnepel: anyja (Lorraine Ashbourne) kiabál vele, nagyanyja (Eileen Davies) babusgatná, ő azonban bevágja a durcit – és az ajtót maga mögött. Előveszi filctollát, dekorál és hajtogat, s bizarr párbeszédeket ad elő két hüvelykujja főszereplésével. A kert végében található, átalakított fészerben lakik, mely tele van zsúfolva tarkabarka holmikkal. Hogy ezek micsodák valójában, s hogy Anna körül miért forr állandóan a levegő, azt Rachel Tunnard elsőfilmes vágó-rendező virtuóz ritmusban adagolja. Ennek folytán sokáig csak találgatunk, mire föl ez a nagy hajcihő: a furcsa párbeszédek, a különös, mégis borzongatóan valósághű karakterek és az abszurd, mégis kínosan ismerős szituációk. Rendezőnk jóvoltából csakhamar egy menekülés-történet közepén találjuk magunkat, ahol a szörnyű múlt okozza a még ki sem próbált, félelmetesen idegennek tűnő jövő elöli bujkálást. A tét azonban egy élet, amit nem szabad futni hagyni – a sebek pedig gyógyíthatók: szeretettel.
írta Nikodémus
Akkurátusan előkészül, felöltözik, lassú léptekkel átmegy a nappaliba, s leül. Szemben velünk. Arca nem mozdul, mégis ezernyi érzelmet olvashatunk le róla. S mindent megtudunk, kérdés és könyörület nélkül. William Oldroyd első nagyjátékfilm-rendezése, a hazánkban előbb a miskolci Cinefesten, majd szeptember legvégén az országos mozikban is bemutatott Lady Macbeth nézőpróbáló film, mely Leszkov, Sosztakovics és Wajda után is képes valami újat kihozni Shakespeare közismert fabulájából.
írta Nikodémus
A Wind Riverről itt írtunk.
Legkésőbb Donald Trump elnöksége óta már mi is tanulgatjuk: van egy másik Amerika. Ahová nem ér el a valóságfricskázó, politikailag korrekt beszédmód, amit nem mutatnak a tévécsatornák, s amely felett olyan könnyedén átrepül a nyugati-keleti partok metropoliszaira kíváncsi turista. Nos, innen tudósít különböző hangnemben, ám rendre sebészi pontossággal két friss film: a Logan Lucky – A tuti balhé és a Wind River – Gyilkos nyomon a nyárutó talán legtanulságosabb mozibemutatója.
Teljes rendszertelenséggel visszatér ősöreg rovatunk: az ünnepek környékén megnézzük, mit ad a (lapos)doboz.
PÉNTEK
Viasat3 – 21.00 – Jégvarázs (2013) – Tíz-tizenöt éve az első animációs Disney-kasszasiker.
Super TV2 – 21.00 – Mr. és Mrs. Smith (2005) – Így kezdődött a Brangelina – válás után van egy különös mellékíze.
MoziPlusz – 21.00 – Ryan közlegény megmentése (1998) – Vérfürdőből könnyed kalandfilm Spielberg-vezénylettel.
M5 – 21.15 – Nyugattól keletre, avagy a média diszkrét bája (1993) – Szőke András tévészatírája a tévéről, frissiben a rendszerváltozás után.
Duna TV – 22.06 – Két félidő a pokolban (1961) – Fábri Zoltán korai remeke egy náci táborban rendezett focimeccsről.
FilmPlusz – 22.45 – Conan, a barbár (1982) – Schwarzenegger, dagadó izmok, pozőrködés, kard John Milius dirigálásával.
Cool – 23.00 – A kapcsolat (1997) – Carl Sagan Robert Zemeckis ferdítésében: izgalmas film kicsit több kalanddal, majd giccsel, mint tudománnyal.
Viasat3 – 23.00 – Rocksztár (2001) – Őrült komédia egy autószerelőről (Mark Wahlberg), aki éjszakára rocksztárrá változik.
írta Nikodémus
Vannak filmek, melyeknek egészen különleges sors jut. A Teljesen idegenek bemutatója idején nem keltette fel sokak figyelmét, aztán szép lassan megtalálta a maga közönségét, mi több, témája nyomán csaknem össztársadalmi vita kerekedett. Az alaphelyzet nem is lehetne egyszerűbb: egy baráti családokból álló társaság ül le a vacsoraasztal mellé, hogy olaszos vidámságban töltsenek el egy közös estét. Miután végeztek az előétellel, valaki felveti, tegyék ki okostelefonjukat – s egyúttal privát szférájukat – az abroszra, és minden aznap este befutó üzenetet osszanak meg egymással. Paolo Genovese feszes kamaradrámája elsősorban a kínos titkok fordulatos leleplezésére utazik, ám miközben magánéletünk végérvényesen megváltozott határait feszegeti, a nézőt egyre inkább a fokozatosan napvilágra kerülő privát élethazugságok erkölcsi súlya nyomja. S amint az utolsó fordulat ironikusan üzeni: következetes önvizsgálat nélkül az ember minden törekvése csupán délibábos világjobbítás – katasztrofális következményekkel.
írta Nikodémus
VI. György király – ebből a filmből lehet ismerős – (Jared Harris – ő pedig innen) éppen krákog. A köhögés csaknem fulladozásba torkollik, előkerül a zsebkendő, ami aztán megtelik vérrel. A második világháborúban vagyunk, majd ugrunk az immár nagybeteg király nagyobbik lányának, Erzsébetnek az esküvőjére. Az arisztokratikus pompát azonban megelőzi egy szűk körű szertartás. Vőlegényének, Fülöp hercegnek (Matt Smith) le kell mondania minden rangjáról (többek között a görög trón-várományosságról), hogy feleségül vehesse a (most még) hercegnőt. Sötét terek és még sötétebb tekintetek üzenik: a brit főméltóságok nem látják szívesen a kissé izgága, lázadó jellemű Fülöpöt az udvarban. Pedig sejtik, hogy nemsokára ő is mellékszereplő lesz választottja, az események tragikus alakulása folytán királynővé koronázott II. Erzsébet (Claire Foy) oldalán. Ez a felütése a Netflix (Sonyval együtt készített) presztízs-sorozatának, mely a leghosszabb ideig (mindmáig) uralkodó brit királynő pályáját követi végig. Peter Morgan író-kreátor rutinosan (hiszen ismerős neki a terep) nem is hibázza el: már az első évad alapján kijelenthető, hogy a Crown az utóbbi idők egyik legkimunkáltabb sorozata.
írta Nikodémus
Van abban valami tragikusan groteszk, ahogy a nyugati ember ellustult. Amint a fogyasztói társadalom modellje a múlt század közepétől egyre növekvő szabadidőt tett lehetővé polgárai számára, kihívás híján vészes gyorsasággal adtuk fel életfordító motivációinkat. Megszállott emberek nyújtotta rendkívüli teljesítményeket persze mostanság is szeretünk figyelni – leginkább kívülállóként, kényelmes fotelban ücsörögve. Lissa Evans és David Grann regényének főhőse, Catrin Cole és Percival Fawcett egyaránt speciális körülmények által edzett, eltökélt figura, történetük ideális alapanyag egy-egy jólesően régimódi filmhez.
írta Nikodémus
Túl véres volt nekünk, közép-európaiaknak a XX. század ahhoz, hogy naivan (avagy cinikusan) legyintsünk egy-egy újabb népirtás hírének hallatán. Kegyetlen tudás ez, mely mögött zsigeri ellenszenv, érthetetlen indulatok és megannyi, tragikusan megfeneklett megbékítési kísérlet keserű megtapasztalása rejlik. Talán ezért érzünk innen, a Kárpát-medencéből is kitüntetett rokonszenvet az örmény nép szakadatlan kálváriája iránt, melynek egyik legtragikusabb fejezetét most végre nagyvásznon is elmesélik. Kirk Kerkorian emigráns üzletember, Terry George, a Hotel Ruanda rendezője, illetve Christian Bale, Oscar Isaac és Charlotte Le Bon színészek fogtak össze, nehogy az első világháború törökök által végrehajtott örmény népirtása feledésbe merüljön. A nálunk augusztus derekán bemutatott Az ígéret tehát dicséretes vállalkozásból született, fontos film, még ha nem is olyan emlékezetes, mint amilyen lehetne.
írta Nikodémus
Illő volt a Batman – The Animated Series ’92-es indulásának 25. évfordulóján egészestés animációval tisztelegni a sötét köpenyes hős előtt, középpontba állítva a régi sorozat találmányát, Harley Quinnt. Sam Liu mellé beszállt a kultstátuszba emelkedett neo-noir animáció alkotógárdája, és a végeredményt elnézve láthatóan sok mindent akartak. Túl sok mindent. A Batman and Harley Quinn-en érezhető az ambíció, és bőszen keresi a hangját: az a baj, hogy a film végéig nem találja, ám ha a kitartóbbak el is jutnak idáig, alapos csalódásban lesz részük.
FilmDROID