0

Röviden: The Boy Called Sailboat (2018)

Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy kisfiú, akit Vitorlásnak hívtak. Senki sem tudja, szülei miért így nevezték el, barátai, ismerősei értetlenkedtek egy kicsit, aztán elfogadták – mert a kisfiú kedves volt, de leginkább csöndes. Kimaradt a nagy iskolai bunyókból, a tanulás után mindig engedelmesen hazament, hogy a fociőrült szomszéd sráccal múlassa az időt, s figyelje az otthonukat támasztó gerendát. Mert ez a gerenda bizony fontos volt, még az életnél is fontosabb: ha elmozdul, aprócska otthonuk azonmód ripityára törik. Ezt pedig a melós apa és a háziasszony anya nem engedheti meg magának. Mikor már öt rózsafüzér és nyolc segítő szent képe vigyázza a gerendát, a fiú úgy gondolja, új életcélt keres magának: beszerez egy ukulelét, hogy dalt írjon a városi kórházban haldokló nagyinak. Igen ám, de az ének olyan jól sikerül, hogy a fiú mindenkit lenyűgöz vele a tornatanártól az iskolatársakon át a buszvezetőig. Délutáni muzsikálása helyi látványossággá avanzsál, a világ felfordul körülötte, de őt egyre csak az hajtja, hogy örömet szerezhessen a beteg nagyinak.

Cameron Nugent ausztrál gyerekszínészből lett író-rendező debütáló nagyjátékfilmje lehetne akár a szokásos súlytalan tündérmese-sztori is, ám alkotónk saját útját rajzolja meg a nehéz sorsú, tehetségével mindenkit elkápráztató fiúban, aki éppoly természetességgel veszi a (zenei) csoda bekövetkeztét, mint egy-egy tragikusabb életfordulatot. A kopár táj megszomjasít, a bájosan elrajzolt mellékkarakterek mosolyogtatnak, a történet finom szimbolizmusa pedig a stáblista után kezd el működni bennünk. Mivégre hát a boldogság? El tudjuk-e fogadni, hogy mindenkihez másképp kopogtat be? A dal pedig, ami tündérmesénkben annyi örömöt okoz oly sokaknak, a néző számára néma marad: a boldogság titka megfejthetetlen.

(Megjelent: A Szív, 2019. július-augusztus)

Olvasd tovább

0

De profundis – The Dirt / Heavy túra / A sötétség gyermekei (2018)

írta Nikodémus

Minden művészet annyit ér, amennyit mozdítani tud egy határhelyzetbe került lelken. Kegyetlen mérce, de sokan vallják igazságát. Persze nem mindegy, milyen irányba lök az adott mű adott pillanatban, s itt mutatkozik meg a művészet – és ezen belül is talán a legtestetlenebb ág, a zene – misztériummal felérő hatalma: felemelhet vagy letaszíthat. Sokan már ennyivel is beérnék a popkultúra csömört okozó áradásában: mindegy, mi ér, csak legyen hozzá közöm. Marcel Duchamp műtárgyként kiállított vécécsészéje óta provokációnak nevezzük az ilyesmit, s számosan akadnak, akik így tekintenek a rock különböző válfajaira, azokon belül pedig különösen is a metálzenére. Gyors egymásutánban három film is kijött a közelmúltban, mely ennek a különös szubkultúrának a viszonyaival foglalkozik – hol botrányos, hol kedélyes, hol drámai hangnemben, ám rendre kizárólag a felnőtt nézőket megszólítva.

Olvasd tovább

0

Toy Story 4

írta Nikodémus

Van egy olyan érzésem, hogy a Toy Story-filmek nem csupán a gyártó Pixar stúdió vagy úgy általában véve az animációs film sorsára reflektálnak, hanem személyesen a két alapító, John Lasseter és Ed Catmull közös történetét örökítik meg. Mindez az egyébként szépen lezárt trilógia után szkepszissel várt, de pozitív meglepetést okozó 4. rész erősítette meg bennem: Woody és Buzz sztorija furcsa módon épp afelé kanyarog, ahogy hőseink, a 3D-animációt feltaláló, azzal kasszát robbantó, majd a Disney kebelére megtérő filmguruké. Nincs ezzel semmi gond, hisz a Pixartól (épp a kezdő Toy Story nyomán) rétegzett, többértelmű fabulát várunk immár évtizedek óta, és legújabb filmjük tökéletesen meg is felel ennek az elvárásnak. Talán túl tökéletesen is.

Olvasd tovább

0

Kells titka (The Secret Of Kells, 2009)

írta Nikodémus

Popkulturális divatja ugyan már rég lecsengett, ám Írország még mindig a világ egyik legkülönlegesebb szeglete: gyönyörű zöld tájak, titokzatos kelta múlt és öntudatos (gyakran politikailag is értelmezhető) katolicizmus keveredik ennek az elnyomással és megfogyatkozással bőven megvert kis népnek a történetében, akik mostanság talán épp azért olyan nyugisak, mert mindent átéltek már. Néplélek-boncolgatásra vállalkozni persze túlzás lenne Tomm Moore és Nora Twomey sokszoros díjnyertes animációs filmjének kapcsán, de mégsem teljesen alaptalan: az épp tíz éve bemutatott Kells titka ugyanis az írek nemzeti kincse, a jelenleg Dublinban őrzött Kellsi kódex köré építi történetét.

Olvasd tovább

0

The Highwaymen / Triple Frontier

írta Nikodémus

A töprengő, vívódó férfi alakja filmtörténeti közhely: gondoljunk csak a korai idők melodrámáira, a film noirra vagy a western 60-as évektől megváltozó jellemű hőseire. A(z anti)hős, aki kezdetben nem találja helyét a rászabott környezetben, majd emberére (avagy feladatára) talál, végigküzdi a játékidőt, és végül megdicsőül – számtalan hollywoodi sikerfilm cselekményének alapváza ez. A dolog ott kap érdekes fénytörést, hogy az összetett karakterű urak mellé mostanság a hölgyek is felsorakoznak (lásd múlt heti kritikánkat), sőt, úgy tűnik, mintha átvennék az uralmat a popkultúra színes, szélesvásznú egén. Idén tavasszal két Netflix-film is megmutatta, hogy nem járt le még a megtévedt férfiak ideje.

Olvasd tovább

0

Fémes íz – Chernobyl minisorozat

írta Nikodémus

Mindenkinek, aki élt egy kicsit a kelet-európai szocializmusban, megvan a saját története Csernobilról: a nyugati sajtóból táplálkozó pletykák, a hírek és álhírek (mit csináljunk a kerti salátával, szellőztessünk-e, együnk-e jódozott sót stb.), a hivatalos csatornák bornírt hallgatása, a helyszíni magyar likvidátorok vagy a hegyeshalmi vagonmosók tragédiája, a Pakssal kapcsolatban megnövekedett (egyébként alaptalan) félelmek, s mind fölött az ökölbe szorított kéz. A döbbenettel vegyes tehetetlen indulat, hogy az idióta elvtársak ezt is megtehetik: beszennyezik a fél világot, és egyszerűen nem akad annyi józan ész, ami megszólalhatna a Lenin-mosott agyakban (ne feledjük, ekkor már javában készítik elő a bős-nagymarosi agyrémet). Az HBO nem akart mozgóképes wikipédia-cikket gyártani a szörnyű katasztrófából, Craig Mazin író-kreátor pedig szerencsére eléggé őrültje volt a témának ahhoz, hogy tisztességes és pontos megfilmesítés készüljön.

Olvasd tovább

0

Családi bunyó / A férfi mögött

írta Nikodémus

Olyasmi történik manapság a szórakoztatóiparban, amiről a századelő szüfrazsettjei vagy a hatvanas évek nőjogi mozgalmai legfeljebb csak álmodhattak: a női nézőpont betört a fősodorba. Magazincikkek ezrei, inspirációs előadások sokasága és bestseller-kötetek tucatjai hangsúlyozzák a női értékek fontosságát, s a hullám a filmipart sem kerülte el. Két éve szinte világforradalomként ünnepelte Hollywood, hogy végre sikeres szuperhősmozi készült női főhőssel (Wonder Woman), és a rivális képregénystúdiótól az idei évre is jutott egy hasonló témájú film (Marvel Kapitány). A minőség persze hagy némi kívánnivalót maga után (főként a leegyszerűsített karakterábrázolás és az otrombán megfogalmazott üzenet miatt), ám szerencsére nem kell latexruhás szuperemberekkel bajlódnunk, ha izgalmas történeteket akarunk látni nőkkel a főszerepben.

Olvasd tovább

0

Take the Ball, Pass the Ball (2018)

írta Nikodémus

Nagyjából tíz éve (egészen pontosan május 27-én) volt egy olyan Bajnokok Ligája-döntő,
ami később futballkorszak-nyitánynak bizonyult: pitbullok a báránykák ellen,
pressing a labdabirtoklás ellen, és az előzetes jóslatok ellenére győzedelmeskedett a katalán szív.
A Barcelona FC Guardiola-korszakáról készült dokumentumfilm.

A foci globális biznisszé válásával természetszerű volt, hogy megjelennek az első olyan filmek, amelyek enyhe játékfilmes beütéssel rajzolnak körbe gigasztárokat, klublegendákat, fényes korszakokat és csúnya bukásokat. A hollywoodi dramaturgia persze mindig mesterkélt marad egy kicsit, ám a két iparágat összekötő sztárkultusz (no és az irgalmatlan pénz) bőven feledteti ezt az apróságot. A Graham Hunter könyve alapján készült Take the Ball, Pass the Ball dokumentumfilm is épp csak ennyit tesz: hozza a kötelezőt, kellemes szórakozást ígérve.

Olvasd tovább

0

Brexitannia (2017) / Brexit: Háborúban mindent szabad (2019)

írta Nikodémus

Mikor e sorokat írom, még nem biztos, hogy Nagy-Britannia is választ-e magának európa-parlamenti képviselőket – ez a tény önmagában tökéletesen jellemzi, milyen bohózattá süllyedt a Brexit körüli politikai kötélhúzás, melynek főszereplői mintha bizarr táncot lejtenének az egyre döbbentebb publikum előtt. Milliónyi kidobott kompromisszum-tervezeten, számtalan újrakezdett tárgyaláson és leszavazáson, valamint három kilépési céldátumon vagyunk túl, s még mindig képtelen bárki megmondani, kilép-e az Egyesült Királyság az Európai Unióból vagy sem. Ez a tanácstalanság paradox módon úgy szivárog be észrevétlenül két, frissen elkészült filmbe is, hogy azok eredetileg csupán magával a szavazással és annak közvetlen utóhatásaival foglalkoznak.

Olvasd tovább

0

Sztalker (1979)

írta Nikodémus

Nevezték már „földiesített” scifi-nek, válságfilmnek, zarándokmozinak, allegorikus emberiség-odüsszeiának, kataklizma-látleletnek, ám e billogokat négy évtizede szelíden leveti magáról Andrej Tarkovszkij alkotása, a Sztalker, s bár megjelenése óta köteteken keresztül elemezték, nézőjében mégis valami megfogalmazhatatlant indít el újra meg újra. A nagy orosz rendező saját bevallása szerint is legtökéletesebb rendezése kerek negyven éve, 1979. májusában mutatkozott be a nagyvilágnak.

Olvasd tovább

0

Sarkvidék (Arctic, 2018)

írta Nikodémus

Halk gépihang csipog négyszer egymás után – idő van. A férfi az órájára néz, abbahagyja addig végzett tevékenységét, és egy másikba fog. Semmi kapkodás, semmi idegeskedés – felpörgetett hétköznapjainkban sokan vágyunk valami hasonlóra. Ám a film az első nagytotállal megmutatja, mi az oka annak, hogy hőse olyan szokatlan nyugalommal éli életét: S.O.S.-jelet ás a hóba, várva a távoli tájról érkező megmentőre. Joe Penna alkotása persze már a címével is képbe helyez minket, ám a brazil rendező Sarkvidék címmel forgatott – s az itthoni mozikban április végétől vetített – bemutatkozó munkája még így is képes meglepetéseket okozni.

Olvasd tovább

0

Formula 1: Drive to Survive – 1. évad

írta Nikodémus

Régóta érett ez már: végre hivatalos dokumentumfilm-sorozat készült a Forma 1 világáról. A száguldó cirkuszt bő két éve Bernie Ecclestonetól átvevő amerikai Liberty Mediától számítani lehetett valami hasonlóra, a mélynövésű angol úr ugyanis nem mutatott különösebb érdeklődést az időközben globális sportággá fejlődő Forma 1 promóciója iránt. Az amerikaiak pedig ránéztek a nézettségi adatok kormegoszlására, és rájöttek, hogy újítani, fiatalítani kell: lett hivatalos facebook- és YouTube-csatorna, podcast, twitter- és instafiók, hogy a közösségi médián szocializálódott fiatal generációját is megnyerje magának az autóversenyzés királykategóriája. A terv része lehetett egy nagyszabásúbb, kulisszák mögé kalauzoló sorozat is, melynek persze megvolt a kockázata ebben a felfoghatatlan pénzeket és súlyos titkokat mozgató bizniszben. A partner az új idők szavának megfelelően a Netflix lett (a producer pedig a Senna– és Amy Winehouse-dokuról ismert Asif Kapadia), amely a 2018-as szezonról egy egészen profin összerakott dokusorozatot forgatott le.

Olvasd tovább