0

Bonhoeffer – Lelkész, ügynök, merénylő (Bonhoeffer: Pastor. Spy. Assassin.)

írta Nikodémus

Maximilian Kolbe atyától Edith Steinen és Radnóti Miklóson át Anne Frankig számos mártírt tart számon az utókor a nácizmus rémkorszakából. Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész tragikus élettörténete azonban mindmáig kevéssé ismert a szélesebb moziközönség előtt. Néhány dokumentumfilm és egy játékfilmes igénnyel készült tévés életrajz után nemrég ambiciózus feldolgozás készült Bonhoeffer életéről és haláláról.

Bonhoeffer – Lelkész, ügynök, merénylő. Ez a teljes címe Todd Komarnicki író-rendező friss alkotásának, s ha eleinte érzünk is némi provokatív szándékot a címválasztásban, gyanúnk az első negyedóra után rögtön elszáll. A különös, egymásnak látszólag ellentmondó jelzők ugyanis Bonhoeffer életén végigtekintve egyszerre bizonyulnak igaznak, s rendezőnk nem is rejti véka alá, mennyire izgalmasnak tartja az általuk közvetített feszültséget. A dolgot persze elintézhetnénk annyival, hogy rendkívüli idők rendkívüli embert kívánnak, a közhely azonban most húsbavágóan éles: a náci Németország tömény őrületének közepén járunk.

Olvasd tovább

0

A brutalista (The Brutalist)

írta Nikodémus

Ritkán ünnepel Hollywood egy jellegzetesen magyar sorsról készült filmet, ám Brady Corbet alkotása, A brutalista a menet közben begyűjtött díjaktól – köztük három Oscartól – függetlenül is izgalmas. Herkulesi ambíciói, maratoni játékideje és művészi fogalmazásmódja egyaránt a filmtörténeti kánonba predesztinálják, de adódik a kérdés: végső soron megérdemelt-e a siker? A válasz nehezebb, mint hinnénk, ám nem azért, mintha filmünk rossz lenne, sőt.

Olvasd tovább

0

Senna minisorozat

írta Nikodémus

A Forma-1 rohamosan növekvő népszerűségének köszönhetően egyre több motorsport-témájú fikciós vagy dokumentum-alkotás készül. A legújabb versenyző a Drive to Survive-val és a Schumacher-dokuval már sikert arató Netflixen tűnt fel, éppen hőse halálának harmincadik évfordulójához igazítva. Az Ayrton Sennáról szóló hatrészes minisorozat szinte minden szempontból a teljességre törekszik, de sikerül-e beelőznie Asif Kapadia máig mércének tekintett 2010-es dokumentumfilmjét?

Terjedelemben biztosan: az összesen hatórányi játékidő első pillantásra bőségesnek tűnik, olyannyira, hogy egy rövid bevezető után egyből Senna gyerekkorába repít minket a forgatókönyv. A brazil-angol koprodukcióban készült sorozat nem spórol a részletekkel: bekukkanthatunk az apuka családi vállalkozásába, nyomon követhetjük az elszánt fiú első gokartos próbálkozásait, és természetesen szóba kerül a nagy dilemma is: maradni Brazíliában, vagy elköltözni Angliába, a Forma-1 (akkori) centrumába? Az eleinte lassú tempóban, majd a verseny-jelenetek érkezésével egyre gyorsuló ritmusban pergő epizódok különleges hangulatot teremtenek, s a korai forma-autós éveket bemutató rész az egyik legnagyobb értéke a sorozatnak. Hisz mindig izgalmas bemutatni egy olyan hőst, aki láthatóan még csak útja elején jár, miközben mi már a későbbi világhódítás tudatában figyeljük őt.

Olvasd tovább

0

Back to Black / Bob Marley: One Love / A popzene legjobb éjszakája

írta Nikodémus

Back to Black – Van ugye ez a 27-es szabály a rockzene hajnalától kezdve, amibe Janis Joplintól Jimi Hendrixen át tragikus módon Amy Winehouse is beleesett. Csakhogy az ő sorsát már élő egyenesben, a közösségi média révén követhettük figyelemmel. Dukál tehát a nagyjátékfilm (főleg a zenész-életrajzi mozik kétes értékű fellendülésének idején), Sam Taylor-Johnson neve pedig adott némi okot a bizalomra. Ő ugyanis kezdésként egész pofás John Lennon-filmet tett le az asztalra (főszerepben későbbi férjével, Aaron Taylor-Johnsonnal). A Winehouse életét és karrierjét feldolgozó legfrissebb alkotása azonban annyira hatástalan, hogy az elhunyt sztár nevében a nézőnek kell érte elnézést kérnie. A kissé butácska fruskaként bemutatott Winehouse ösztönös tehetségnek van kikiáltva (miközben egyetlen dal születését mutatják meg kb. 2 percben), szegény feje vesztére pedig rossz társaságba keveredett. Egyszerűen ez a lecsúszás egyedüli oka: a káros barát (Jack O’Connell). Nehéz innen nyerni, pedig Marisa Abela és O’Connell mindent belead a szerepbe, az apuka (Eddie Marsan) pedig aggódva tördeli a kezét, jaj, mi lesz ebből. Megmondom: filmkatasztrófa, merthogy a játékidő felétől már annyira kínos és hamis az egész, hogy csak a stáblistát várjuk. Ott pedig megvilágosodunk: a való életbeli apuka a producer. Hát ezért a sok-sok ferdítés…

Olvasd tovább

0

Maestro / Priscilla

írta Nikodémus

Újkeletű törekvés napjaink hollywoodi filmiparában, hogy az életrajzi filmek sokszorosan elkoptatott sémáit szokatlan nézőpontú megközelítéssel igyekeznek feldobni. A kísérlet esztétikai haszna legalábbis kétséges, de a trend szembeötlő: a sztárfőhőst most divatosabb profilból, semmint szemből filmezni. Meséljen róla bár barát, menedzser, házastárs vagy rivális, hangjában elkerülhetetlenül a kortárs közönség szólal meg, és üzen az utókornak. Bevallja vagy sem, a múlt decemberben a Netflixen debütált Maestro, valamint az idén februárban a hazai mozikban is bemutatott Priscilla egyaránt ezt a közelítésmódot alkalmazza, változó sikerrel.

Olvasd tovább

0

Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) / Napóleon (Napoleon)

írta Nikodémus

Rejtélyes dolog ez a történelem. Sokak szerint valójában nem is létezik: magunk fabrikáljuk, többnyire az aktuális győztesek narratívája alapján. Egy ilyen történetbe pedig leginkább akkor kényelmes belehelyezkedni, ha a nyertes oldalon állunk. Martin Scorsese és Ridley Scott egyaránt történetet mesél legújabb filmjében; előbbi a valóságfeltárás őszinte szándékával, utóbbi a jóleső fikció terében mozogva. A Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) és a Napóleon (Napoleon) egymás mellett éppen olyan, mint egy jól és egy rosszul sikerült dolgozat történelemből. Már ha létezik olyan egyáltalán…

Olvasd tovább

0

Oppenheimer

írta Nikodémus

Christopher Nolan visszatért. Absztrakcióktól az emberhez, konstrukciótól a történethez, elmejátéktól a lélek rejtelmeihez. Na jó, ez így talán kissé fellengzős, de számomra úgy tűnik, tényleg ez történhetett: két kísérletezőbb film (Dunkirk, Tenet) és egy stúdióváltás után újra egy ember kezdte érdekelni Hollywood manapság talán legnagyobb vászonra festő szerzői filmesét. Az Oppenheimer megragadó portréja egy kivételes intellektusú, érzékeny lelkiismeretű fizikusnak, aki többedmagával szó szerint és átvitt értelemben is felforgatta a világot. És közben valahogyan megpróbált normális maradni.

Olvasd tovább

0

Méreg a szívben – Fűző / Tár (2022)

írta Nikodémus

Ritkán ismerjük be, de bizony rólunk is árulkodik, hogy hétköznapi küzdelmeinkben mivel és hogyan vesszük fel a harcot. Könnyű volna – s manapság divatos is – saját környezetünkre, neveltetésünkre vagy rossz beidegződéseinkre fogni hibás döntéseinket, ám a lényeg mégis csak az emberi szívben dől el. Különös módon ezzel a felvetéssel érkezett három hónap különbséggel két olyan film a hazai mozikba, melyek hősnői a társadalmi hierarchia legtetején lázadnak a rájuk kényszerített szerepek ellen.

Olvasd tovább

0

A Fabelman család (The Fabelmans)

írta Nikodémus

Új Oscar-szezon, új Spielberg-film, ugyan, mi hiányozhat még? Korunk talán legismertebb hollywoodi rendezője idén megint ringbe száll a korábban már kétszer elnyert aranyszoborért, s mindent bevet, hogy meggyőzze az Amerikai Filmakadémia ítészeit: tiszta szívű gyermekhőst léptet fel, ámuló tekinteteket mutogat, kalandot fabrikál, mozivarázslatot csihol – s mindezt bőséges nosztalgiával tálalja. Az idei díjszezonra pozicionált A Fabelman család a rendező gyerek- és ifjúkorába röpít vissza minket, hogy két és fél órában meséljen egy zsidó családról az ötvenes évek Amerikájában.

Olvasd tovább

0

Röviden: A Whitney Houston-film / Vérapó / A gyilkos járat

írta Nikodémus

I Wanna Dance with Somebody – A Whitney Houston-film (I Wanna Dance with Somebody) – Bő négy évvel ezelőtt újra berobbant Hollywood fősodrába a zenész-életrajzi mozi: az álomgyár azóta magáévá tette (kizsákmányolta?…) Elton John, Aretha Franklin, Elvis Presley és Marilyn Monroe életpályáját, és már itt toporognak a következő versenyzők. Whitney Houston élete (és halála) szintén kínál megszívlelendő tanulságokat, s Anthony McCarten forgatókönyvíró neve biztosítéknak tűnt arra, hogy nem kapunk méltatlan feldolgozást. Igaz, túl mélyenszántót se. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva: egy döntő pillanatot bemutató kerettel indítunk, majd visszaugrunk az időben a szerény kezdetekig, majd jön a felfedez(tet)és, a siker, majd a balhé és a vele járó összeomlás. Kasi Lemmons rendező engedelmes bérmunkásként mondja föl a leckét, miszerint a tehetség felelősséggel, a hírnév veszélyekkel jár, filmjét végül mégis belefullasztja az olcsó nosztalgiába. Naomi Ackie komoly munkát fektet a főszerepbe, de egy percre sem hiszem el neki, hogy ő lenne a fölényes dívaként viselkedő, oktávjaival az egész világot meghódító énekesnő. S ahogy az utolsó előtti jelenetben diszkréten lecsúszik a halált hozó kádba, úgy fog eltűnni ez a hosszú című, középszerű film is néhány hónap alatt a díjszezonból – meg a kollektív emlékezetből.

Olvasd tovább

0

Szöszi (Blonde)

írta Nikodémus

Idén ősszel nagyot robbantott a Netflix streaming-szolgáltató azzal, hogy szeptember 28-án bemutatták Andrew Dominik rendező régóta várt Marilyn Monroe-filmjét Ana de Armasszal a főszerepben. Az első reakciók döbbenetes színészi átlényegülésről, rendhagyó látványvilágról és sokkolóan egyedi elbeszélésmódról szóltak, s a Szöszi (Blonde) körül azóta sem csillapodnak az indulatok. De van-e bármi a harsogóan hivalkodó felszín alatt? Készíthető-e hű portré arról a nőről, aki egyszerre volt milliók vágyainak tárgya, bulvárhírek sztárja és egy félénk, apa nélkül felnőtt naiva? Dominik nagyszabású filmje nyomába ered az azóta is feltáratlan Monroe-rejtélynek, s ezt meglehetősen nézőpróbáló módon teszi.

Olvasd tovább

0

Röviden: Elvis / Jurassic World: Világuralom / Uncharted

írta Nikodémus

Elvis – Elvis Presley legendás alakja a XX. századi popkultúrának, ezért nagyon nehéz, szinte lehetetlen józanul mondani róla bármit. Mitikus alak, aki imádni vagy gyűlölni lehet, középút nem nagyon van. Pedig meg lehetne próbálni a mítosz mögé pillantani, ám Baz Luhrmann (A nagy Gatsby, Ausztrália, Rómeó + Júlia), a pimaszul adagolt giccs és a kirobbanó tánckoreográfiák mestere sejtette, hogy erre nem képes. Helyette azzal igyekezett színes-szagos wikipédia-mozijának egyedi ízt adni, hogy a hős menedzserét, a máig ellentmondásos megítélésű Tom Parker “ezredest” tette meg narrátornak. Tom Hanks becsülettel helytáll (a szájába adott önmentegető szövegekről nem tehet), Austin Butler átlényegülése szenzációs (nem kérdés, hogy ezzel megvan az ő nagy kiugrása), de a folyton pörgő-forgó karneválban egyetlen őszinte, csendes pillanat sincs, amikor kifürkészhetnénk, mégis ki rejtőzik a világ legnagyobb entertainere mögött. Elvis engedelmesen végigrongylábazza a játékidőt, kicsit sír, kicsit magányos… igazából meglepően gyorsan belesimul mindenbe, hiába a “nagy lázadó” imázs. Az már az ő (filmen kívüli) egyéni tragédiája, hogy amivel (rock)forradalmat csinált, azt nagyrészt csente (számtalan feldolgozás formájában, többnyire fekete előadóktól), tíz év múlva pedig, a brit invázió érkeztével (ld. Beatles) egy pillanat alatt vált végzetesen idejétmúlttá.

Olvasd tovább