írta Nikodémus
Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.
írta Nikodémus
Butaság volna tagadni, hogy a kortárs szuperhősmánia árnyékában Hollywood igenis reagál korának társadalmi (divat)kérdéseire, legyen szó a Black Lives Matter-mozgalomról (Tűnj el!, 2017) vagy a közösségi médiában elharapózó vélemény-populizmusról (Vadászat, 2020), ám az utóbbi években domináns MeToo-hullám is rendszeresen megkapja a maga (gyakran vegyes minőségű) filmográfiáját. E mozgóképek közös jellemzője, hogy a műfaji álca mögött nem is nagyon rejtegetik társadalmi üzenetüket – ahelyett, hogy a probléma mélyét feltárva elgondolkodtatnák nézőjüket. Valami ilyesmire tesz ellenben kísérletet a hívogatóan túlcukrozott, ugyanakkor üdítően szabálytalan alapszabású Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman), melyben három hölgy vág rendet jó adag iróniával a(z állítólag) férfiak uralta világban: az Oscar-várományos főszereplő, Carey Mulligan, rendezője, az elsőfilmes Emerald Fennell és Margot Robbie színész-producer.
írta Nikodémus
Azt hisszük, énünk rosszabbik felét rejtegetjük, pedig csak felköltöztetjük a netre: facebookon, twitteren, instán engedjük el magunkat, miközben egyre gyérülő személyes kapcsolatainkban tétováskodunk. Ordító képmutatás; akkora, hogy észre se vesszük. Két film érkezett nemrég rámutatni erre, a görbe tükör azonban kissé foncsorozott – túl könnyen átlátunk rajta. Talán nem is véletlen, hogy a rendre társadalmi szatírának szánt Vadászat és A platform útja meglehetősen rögös volt a bemutatóig.
írta Nikodémus
Sokunk riasztó felismerése, hogy egyre szatirizálódik a valóság: ékes bizonyíték erre, hogy a nyugati világ (szorosabban: Amerika) közéletére kisebb-nagyobb (most éppen nagyobb) ügybuzgalommal reflektáló Hollywoodban mind több abszurdba hajló komédia készül politikai témákban. A humor különféle fajtáit merészen keverő vígjátékairól híres Adam McKay író-rendező egy idő óta úgy érzi, súlyos világpolitikai kérdésekben is van mondanivalója: a 2008-as gazdasági válságról szóló, négy évvel ezelőtt készült A nagy dobás-ban jól találta el a vicces-ironikus és a drámai pillanatok arányát. Legújabb filmje, az Alelnök nagyszabású portré-kísérlet egy karizma nélküli, szürke bürokratáról, aki karrierje csúcsán nyolc éven át hatalmában tartotta az Amerikai Egyesült Államok elnökét.
írta Nikodémus
Két évtizede ezen a napon debütált a mozikban Peter Weir kultikus filmje.
Azt hiszem, a mi generációnknak háromféle Truman Show-élménye van. Az első a kortárs kiskamasz rajongása: újra egy Jim Carrey-film, csak nem értem, ebben miért nem viccelődik annyit a gumiarcú színész. A második egy felemelő szabadulósztori (fiúknak) avagy egy megható szerelmes történet (lányoknak). A harmadik pedig amikor a tévében elkapod a sokadik ismétlést: nosztalgiából kezded nézni, de egyre inkább hatalmába kerít az érzés, hogy ez egy nyugtalanító, sötét mozi a média totális, lealjasító hatalmáról. A döbbenet, hogy ez a három értelmezési sík mind igaz, sőt, egymást erősítve működik a filmben. Az érdem pedig az író-rendező-főszereplő hármasé.
írta Nikodémus
(A kép innen való.)
Félévszázada, 1968. február 8-án mutatták be A majmok bolygóját.
Az évfordulóról egy hosszabb elemző-ismertető írással emlékezünk meg.
Habár nevezhető evolúciós tanmesének vagy társadalmi példabeszédnek is, Pierre Boulle 55 éve megjelent regénye és a belőle készült film-sorozat, A majmok bolygója valódi értelmében tulajdonképpen tükröt tart az emberiség elé. S ebbe őszintén belenézni szerfölött kellemetlen élmény. A tükörnek persze fel lehet róni, hogy torzít, ám mégis bennünk motoszkál a nyugtalanító érzés, hogy valójában mi vagyunk érzékcsalódás áldozatai, s a kegyetlen igazságot önámításunk takarja el előlünk.
“Óvakodj az embertől, mert ő az ördög eszköze. Isten teremtményei közül egyedül ő öl sportból, pénzért. Megöli testvérét, hogy megszerezze annak vagyonát. Ne hagyjátok, hogy elszaporodjon, mert elpusztítja az otthonát, de a tiéteket is. Verjétek láncra és vigyétek vissza a dzsungelbe, mert ő a halál hírnöke.” Ezek a legendás sorok az 1968-as klasszikusból, A majmok bolygójából valók. Mivel csütörtöktől a magyar mozikba is megérkezik a legújabb feldolgozás, A majmok bolygója: Lázadás, elővettem az eredeti filmet és erről írok most. Az írás erősen SPOILERES, úgyhogy vigyázat!
Anno a Szárnyas fejvadászról azt írtam, hogy nem egy könnyen emészthető darab és a megértéséhez, megnézéséhez kell egyfajta érettség. Ezek a jelzők a Mechanikus Narancsra hatványozottan igazak. Anthony Burgess megfilmesíthetetlennek tartott regényét Stanley Kubrick az eredeti mű sajátos hangulatát megőrizve, rendkívüli képekkel, hangokkal, hangulattal és nyelvezettel álmodta vászonra. A Mechanikus narancs mai napig a filmművészet egyik legsokkolóbb alkotása, amely rengeteg elismerést kapott mégis talán az egyik legellentmondásosabb alkotás. Az Entertainment Weekly a 16. legellentmondásosabb filmnek választotta. A Premiere magazin pedig beválasztotta minden idők 25 legveszélyesebb filmje közé. Az Amerikai Film Intézet „Sci-Fi” listáján az előkelő 4. helyen van és az American Film Institute minden idők 60. legjobb filmjének választotta.
FilmDROID