A mozirajongó közönség az idei bemutató-naptárat böngészve különös dologra lehetett figyelmes: Hollywood az előző éveknél sokkal szerényebben adagolja aktuális látványfilmjeit, s azok rendre meg is buknak a mozikban. Elérkezett volna a három évtizede virágzó képregényfilmek első nagy hullámvölgye? Trendek az átalakulóban lévő álomgyárból.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Lélektani közhely, hogy emlékeinket nem csupán felidézzük, hanem legalább részben újra is alkotjuk őket. Mégis, szilárd meggyőződésünk, hogy emlékeink összessége személyiségünk egyik legszilárdabb régiója, ahol bátran kutathatunk válaszok után. Hogy mennyire törékeny ez az illúzió, arról egy régmúlt nyaralás rendhagyó módon elmesélt története tanúskodik: a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) nem csupán egy apa-lánya kapcsolat krónikája, hanem alámerülés az emlékezet mélységes kútjába.
írta Nikodémus
Flash – A Villám (The Flash) – Kevés hollywoodi produkciót húzott annyira az ág is, mint a DC EU leggyorsabb léptű hősének szóló történetét: a Flashpoint Paradox-sztorin alapuló forgatókönyvet többször átírták, rendezők jöttek-mentek (no meg a Covid…), és hát az sem segített, hogy a főszerepet játszó Ezra Miller eléggé látványosan megkattant az utóbbi években. Döcögősen is indul a film: rövid családi idillbe csöppenünk a gyermek Barry Allennel (Miller), aztán következik egy városi-kórházi babamentő akció, hogy bemutassa szuperhősünk hétköznapjait. A magát másodosztályú Liga-tagnak érző Barryt azonban nem hagyja nyugodni egy régi emlék, s közben felfedezi, hogy sebessége nyomán képes utazni az időben. Egy szó mint száz, egy alternatív múltban találja magát saját alternatív (még hülyébb) alteregójával, egy loboncos hajú, már nem praktizáló Batmannel (Michael Keaton) és azzal a dilemmával, hogy megakadályozza-e családja széthullását, vagy elfogadja-e az őt ért tragédiát. A jól megszaggatott (s ezért egyenetlen) forgatókönyv és a kínosan ostoba poénok ellenére a lényeg átszűrődik a filmen: Barry ifjonti hévvel éli meg felszakadó múltbéli traumáját, a reményt annak begyógyítására, majd a fájdalmas elengedést. Miller szívét-lelkét kiteszi, Keaton még mindig nagyon menő és Sasha Calle Karájában is van valami karizmatikus. Sajnos a pocsék CGI és az összecsapott, súlytalan akciófinálé keserű szájízt hagy – azt az érzést, hogy hiába az epilógus nagy drámázása, ennek az univerzumnak már úgyis lőttek.
írta Nikodémus
Hadik – Bevágtatott hát a mozikba a nemzeti filmgyártás új irányának egyik első példánya, és mint ilyen, hálátlan szerepre van kárhoztatva. Mint ahogy a Vajna-korszak első hírmondóit (épp tíz éve), úgy a Hadikot is túlzott ellenszenv fogadta, ami utólag is rengeteget fog rontani a megítélésén. Pedig Szikora János becsülettel odatette magát, színházi rendezőként ennyi tellett tőle. Nem is itt van a baj, s nem is ott, hogy a magyar huszárlegendárium legdicsőbb hőstettét gyakorlatilag puszta akciófilmként próbálják nekünk eladni. Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró valamit nagyon benézhetett, mert hiába a kiváló színészek (Trill Zsolt, Molnár Áron, László Zsolt), az érvényes jellemábrázolás sajnos nem helyettesíthető pár bombasztikus snittel és néhány békés idill-jelenettel. Érezhető, hogy ekkor a kamera is sutább, a jelenetezés is gyengébb: manapság már nem elég egyszerűen bemutatni, hogy a hős harcosok a csaták szünetében csipkelődő haverok, boldog családapák vagy kedélyesen poharazgató bajtársak. A személyes bosszú motívuma ide-oda lengedezik a cselekményvázon, a finálé pedig, tele következetlenséggel, tényleg alaposan lerontja az összképet. A látvány persze rendben van (látszanak a filmre költött milliárdok), a csaták izgalmasak, de még mindig egyetlen érvényes magyar huszárfilmünk van: Sára Sándor 80 huszárja.
írta Nikodémus
Hosszú várakozás és évekig tartó produkciós késlekedés után idén nyáron visszatért minden idők leghíresebb mozis régésze: Indiana Jonesnak legújabb kalandja során nem csupán a változó közízléssel, de az idővel is meg kell küzdenie – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A Disney felügyeletével, immár George Lucas és Steven Spielberg nélkül elkészült Indiana Jones és a sors tárcsája remekül működteti a nosztalgiafaktort – ám hogy eléri-e az eredeti trilógia színvonalát, bizony kérdéses.
Harrison Ford többszörösen is szerencsétlenül járt: nem elég, hogy ikonikus karaktereinek újabb kori felmelegítését kétkedve fogadta a közönség, a nehezen elkészült, búcsúnak szánt ötödik Indy-kalandot szintén hűvösen fogadták Cannes-ban. Persze az ottani közönség ízlését nehéz eltalálni, ám egy jól sikerült hollywoodi látványfilmnek azért arrafelé is kijár a vastaps. A hazai mozikba június legvégén elérkezett legújabb rész összességében méltó a főhőshöz – szinte annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden bevált elemet felvonultat az előző négy filmből.
írta Nikodémus
A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.
Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Úgy, hogy megépítettük: lelkesen vásároltuk hozzá a vasútmodellt, emberfigurát és műanyagfát, élethűre csiszoltuk az épületeket, faragtuk az alagutat rejtő hegy lankáit. A végtelen türelemmel elkészített, valóságunk egy darabkáját másoló végeredmény aztán késő kamaszkorunkra többnyire a padláson porosodva végezte. Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.
A nyitó képsorokon megvillan egy kalap, egy ostor, egy tájoló és egy térkép, felharsan John Williams ikonikus főtémája, mi pedig már tudjuk, megismételhetetlen kalandban lesz részünk. Indiana Jones (Harrison Ford), az egyetemi katedrát gyakran egzotikus tájakra cserélő régész-kalandor idén júliusban ötödjére – s valószínűleg utoljára – meghív minket, hogy szédületes akciókon, misztikus rejtvényeken és különleges helyszíneken át vele tartsunk – s hogy talán megértsünk valamit önmagunkból és a világból.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Blokád – Nagyjából esélytelenként indult a külföldi filmek tavalyi Oscar-versengésén, ám ez inkább egy szerencsétlen döntés eredménye, semmint a film hibája. Ahogy az sem, hogy bemutatója óta széltében-hosszában kurzusfilmezik (jogtalanul), rendezője, Tősér Ádám pedig szégyenletes módon pofozkodik egy kritikussal. A Blokád legnagyobb értéke elsősorban Köbli Norbert forgatókönyve, melynek minden jelenetéből kiérezhető az az immár évtizedes rutin, ahogy az író történelmi helyzeteket fikcionalizál, a végeredmény érzelmileg mégis igaz tud maradni. Pedig a téma ezúttal veszélyesen közel van, és a szekértábor-logika meg is billogozta innen is, onnan is. Antall József (ifj. Vidnyánszky Attila / Seress Zoltán) és Göncz Árpád (Sütő András / Gáspár Tibor) politikai pályafutását egyetlen rövid hétbe sűríteni merész döntés volt, de működik. Az ’56-os párhuzam adja magát, de kicsit erőtlen, és mintha menet közben tágították volna a film léptékét kamaradrámáról nagyszabású politikai thrillerré – ebből adódik egy kis esetlenség az egyébként jó tempójú cselekmény során. Az Antall-portré méltó. A Göncz-karakterrajz karcol ugyan, de tiszteletteljes. A filmben bemutatott taxisblokádosdiból leginkább talán a nép hiányzik: pár jelenetet látunk csak öklüket rázó taxisokról, szendvicseket kínáló aktivistákról. És ez valahogy szomorúan igaz az egész rendszervált(oztat)ásunkra is: hiányzott belőle a magyar nép.
írta Nikodémus
Míg a trendi filmfesztiválokon úgy tűnik, inkább szidni szokás korunk kapitalizmusát, a tavaszi moziszezon két kellemes filmmel lepett meg minket, melyekben rendre egy kultikussá vált (s persze kasszasikert hozó) termék körül forog a történet. Az Air – Harc a legendáért Michael Jordan Nike-cipőjét, a Tetris pedig a pofonegyszerű, mégis popkulturális ikonná magasztosult számítógépes játékot mutatja be – pontosabban a megalkotásuk körül szorgoskodó kisembereket.
írta Nikodémus
Hollywood általában hatásos (öltözői vagy tárgyalótermi) beszédekkel, mámorító zenére összevágott dolgos hétköznapokkal és persze a végül megérdemelt sikerrel motivál. Ám itt van ez az apró film, amely úgy bújt el az idei Oscar-jelöltek között, mint főhőse az autó hátsó ülésén, mégis többet tanít nekünk az önfelülmúlásról, mint bármennyi hangzatos konyhabölcsesség. Colm Bairéad ír rendező filmje egy csendes lány rendhagyó nyaralásának történetét meséli el.
írta Nikodémus
A galaxis őrzői 3. (Guardians of the Galaxy vol. 3) – Nehéz volna megmondani, filmtörténeti távlatban hová kerül ez a különös, popkulturális hordalékból és sajátos vicceskedésből összeálló trilógia, de az biztos, hogy anno a Marvel (most pedig a Warner/DC) nagyon jól járt James Gunnal. A B-filmes Star Warsra belőtt hangvétel, az elcseszett előtörténettel büszkélkedő antihősök és a kreatívan fura űrdíszletek együtt megismételhetetlen koktélt alkottak, még úgy is, hogy azok minden összetevőjét láttuk már valahol. Ezúttal a csendes drámán van a hangsúly: megismerjük Mordály (avagy Repcsi – kicsit szerencsétlen, de érthető névváltoztatás a szinkronban) (Bradley Cooper) nem éppen felhőtlen gyerekkorát és azt az embert (?) (Chukwudi Iwuji), akinek révén olyan lett, amilyen. A tónus ezért kicsit komorabb (a beköszönés a Radiohead Creepjével indul!), az eugenika veszélyeit üres prédikálás helyett személyes tragédiákkal érzékelteti a film, és a poénkodás is egyszólamúbb (akciószitu közben megállnak a szereplők egymással civakodni azon, hogy ki mit és hogyan mondott az imént – ez legalább előfordul négyszer). Alaposan kijátssza az érzelmeket Gunn, de megérdemelten, hisz itt a búcsú ideje: jó időre elköszönünk a magányát menősködéssel kompenzáló Űrlordtól (Chris Pratt), a beteljesítetlen bosszúért (már nem) lihegő Draxtól (Dave Bautista), a morcos gépezetből anyafigurává váló Nebulától (Karen Gillan), az önálló karakterré nemesedő Mantistól (Pom Klementieff), a helyét alig találó új-Gamorától (Zoe Saldana), a beszélő fától (Vin Diesel) és a többiektől. Szép menet volt!
írta Nikodémus
A mandalóri (The Mandalorian) – 3. évad – Mivel az újabb SW-mozifilmek elég nehezen akarnak megszületni (nem csoda), a Disney úgy tűnik, felszállt a sorozatos vonalra, melynek eleje határozottan biztató volt, s a mundér becsületét megmenteni hivatott vezérszéria immár a 3. évadnál tart. Legalábbis epizódszámban, mert cselekményben egyre teszetoszább a láthatóan matinésra vett hangvételű A mandalóri. Rejtély helyett régről ismerős helyszínek, kaland helyett elérendő plot-pointok, élő-lélegző figurák helyett üresen kongó beskar-páncélok szegélyezik az utat, amit bejár sorozatunk. A első néhány rész kifejezetten kínos: miután (egy megkérdőjelezhető döntéssel) Grogu visszakerül Din Djarin (Pedro Pascal) társaságába, páncélosunk a mellékküldetés mellékküldetésével pepecsel epizódokon át (nem vicc!), feledve, hogy volna itt egy nagyobb tét is. Bo-Katan (Katee Sackhoff) belépésével azért részben felpörögnek az események, és a frissen verbuvált mando-különítmény nagy feladata szülőbolygójuk visszahódítása lesz. Ide teszünk néhány kirándulást (többek között egy szörnnyel fűszerezve – már megint), közben pedig Moff Gideon (Giancarlo Esposito) sem tétlenkedik. A végső összecsapás tulajdonképpen élvezetes, bár nem túl okosan megírt, és sajnos itt is befigyel a matiné-jelleg: egyszerűen egyetlen fontosabb szereplő sem áldozható fel a csatában, drámai súlyt adva az eseményeknek… Az évad végül a jól ismert western-klisével zárul (nem a naplementébe ellovaglóssal, a másikkal), de nem tudom, merre lehet érdemben továbbmenni ezután.
FilmDROID