0

Vaskarom (The Iron Claw)

írta Nikodémus

Pankráció, sikeréhség, családtörténet és egy jó adagnyi tragédia sűrűsödik össze Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene, The Nest) harmadik nagyjátékfilmjében, mely ezúttal egy valós alapokon nyugvó történetet mesél el. Az Erdély Mátyás operatőr fényképezésével készült, s a hazai mozikban már március 21-től megtekinthető Vaskarom (The Iron Claw) megrázó dráma a vérségi kötelék erejéről, a mérgező családi mintáról és az átok mibenlétéről.

A pankráció egészen különös sport: jellegzetesen amerikai találmányként legalább annyira szól a közönség szórakoztatásáról, mint a testi-mentális kiválóság bemutatásáról. Emberfeletti méretűre kigyúrt hősök mulatságos hacukákba öltözve mutatnak be egymáson hihetetlen kunsztokat, miközben a meccsek kimenetelét előre megbeszélik. Fontos szerepet kap a körítés, a sportolók látszólag alig sérülnek, ám az eljátszott esések mögött valódi fájdalom húzódik. Kiválóan alkalmas ez az ellentmondásos sport arra is, hogy rajta keresztül elgondolkozzunk látszat és valóság feszültségéről. Sean Durkin sem tett másképp, amikor legújabb filmje témájául – a filmvilágban egyébként nem minden előzmény nélkül – a pankráció világát választotta. Igaz történet alapján megírt forgatókönyve ezen a nyomvonalon indul el, hogy később elvárásainkat kicselezve egészen másfelé kanyarodjon.

Az álomgyárban mostanság divatos rögrealizmus ugyanakkor már a nyitójelenetben kap egy alapos fricskát: az apa, Fritz Von Erich (Holt McCallany) egy győztes mérkőzés után méregdrága új kocsival lepi meg feleségét (Maura Tierney) és fiait. A kérdésre pedig, hogy mindez miből telik, azt válaszolja, hogy célját hamarosan eléri, s gazdaggá (egyúttal boldoggá) teszi szeretteit. Mindez a noir baljós fekete-fehérjében zajlik. A klasszikus amerikai álom ma már nem mutatható be idézőjelek nélkül, Durkin azonban a folytatásban megfontolt léptekkel ugyan, de még sokkal messzebbre jut. A nyolcvanas évek giccses neonfényénél rendezőnk eleinte egy teljesen konvencionális sport-életrajzi mozi bójáit helyezi ki: négy sportoló testvér, szigorúan jutalmazó apa, csöndes feleség, a fizikai teljesítmény mindenek feletti hajhászása – mindez korabeli slágerek dallamára, lendületes életképekben elmesélve. Milliószor láttunk már ilyet Hollywoodtól, legyen szó például tenisz- vagy kosárlegendák felnövés-történetéről.

A sors azonban szinte észrevétlenül kúszik be a négy fiútestvér karrierjét követő cselekménybe: először csak a fiúk ringen kívüli, társas kapcsolatokban mutatott sutasága tűnik fel, majd elkezdjük megkérdőjelezni a pátriárkaként viselkedő apa nevelési módszereit, végül megérkezik az elkerülhetetlen. Utólag már egyértelmű, hogy a Von Erich család életében az utolsó önfeledt, boldog pillanat Kevin (Zac Efron) esküvője lehetett. Innentől kezdve minden önmaga ellentétébe fordul: a siker kudarccá, az áldás átokká, a boldogság tragédiává válik. Hiába a látványos sportfilmes külsőségek, az adrenalin-pumpáló meccs-narratíva fokozatosan elhalványul, hiszen az igazi küzdelem immár a szorítón kívül zajlik. A közösen hajszolt apai cél elérhetetlenségébe egymás után, szó szerint belerokkannak a testvérek, s csakhamar a többieknél szorosabban követett Kevin válik egyfajta Jób-figurává. Nem kérdez fennhangon, nem átkozódik kiáltozva, tekintetében mégis mélységes-mély kétséget látunk: mivégre ez az egész? A romboló családi minta? Az ifjonti hév önpusztító túlzása? A kiprovokált, gyilkos versengés? Vagy tényleg egy kifürkészhetetlen – s megtörhetetlen – átok az oka mindennek? A válasz elmarad, ő pedig egyre kevésbé tud kapaszkodni apja szikár makacsságába és anyja zárkózott vallásosságába.

A játékidő derekára a Vaskarom klasszikus műfaji ismérvei teljesen feloldódnak a veszteségkrónika komor sötétjében. Durkin több esetben megkímél minket már attól is, hogy a maga nyersességében mutassa meg a mozivásznon az épp aktuális sorscsapást: előzményeket és következményeket kapunk csupán, gyakran elégikus hangulati tálalásban. Ha fikcióról lenne szó, el sem hinnénk a példátlan szerencsétlenség-sorozatot, pedig nincs tévedés, a valóság (adaptációs okok miatt ráadásul könnyített!) tükrét látjuk. Egy olyan rémisztő képet, ahol a tekintet lelkesedés helyett fájdalomtól csillog, a stabilnak tűnő láb meginog, s az építő kéz valójában rombol.

Főszereplőink közül egyedül Kevinnek van ereje arra, hogy muszklijai helyett a szívét használva emelkedjen felül apja bénító örökségén: miközben bátyjai egy megrendítő elíziumi jelenet során találnak újra egymásra, ő ideát teremti újra saját családjával az addigi életéből fájóan hiányzó idillt. S lassan beletanul a feltétel nélküli szeretésbe – amit végül vasakaraton, sikeren, kudarcon, dühön, bosszúvágyon és apátián túl talált meg.

(Megjelent: A Szív, 2024. április)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *