írta Nikodémus
Pankráció, sikeréhség, családtörténet és egy jó adagnyi tragédia sűrűsödik össze Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene, The Nest) harmadik nagyjátékfilmjében, mely ezúttal egy valós alapokon nyugvó történetet mesél el. Az Erdély Mátyás operatőr fényképezésével készült, s a hazai mozikban már március 21-től megtekinthető Vaskarom (The Iron Claw) megrázó dráma a vérségi kötelék erejéről, a mérgező családi mintáról és az átok mibenlétéről.
írta Nikodémus
Habár jelentősége manapság már csökken, az elmúlt félévszázad szórakoztatóiparát kétségtelenül a tévé uralta. A “doboz”, amely generációkat csábított el a könyvek mellől, megreformálta az oktatást és újrafogalmazta a látványhoz való viszonyunkat, mára kifutó termékké vált, hatása azonban mit sem kopik. Talán a klasszicizálódás jele, hogy épp mostanság készülnek el az első hollywoodi mozik a tévé aranykoráról – immár megszépítő, nosztalgikus köntösben. A Tammy Faye szemei (The Eyes of Tammy Faye) és Az élet Ricardóéknál (Being the Ricardos) álomgyári Oscar-termékként rendre úgy mutatja be a tévézés világát, hogy csupán finom kritikát gyakorol – talán túlságosan finomat.
írta Nikodémus
A teodicea alapkérdése, hogy ha Isten jó, miképp történhet meg a rossz a világban. Jó keresztényként érvelhetünk a teremtéstörténet édenkert-jelenetével vagy az ószövetségi „büntető Isten” évszázadokig bevett képével, ha ártatlan életekről van szó, különösen kínzó a magyarázat hiánya. Éppúgy, mint 12 iskolás srác esetében, akik fociedzőjükkel együtt négy éve egy monszun áztatta thaiföldi hegy gyomrában rekedtek. A világ lélegzetvisszafojtva figyelte az akkoriban zajló mentési munkálatokat, s az eseményekre menetrendszerűen érkező dokumentumfilm után most hazánkba is elért a történéseket feldolgozó játékfilm. Ron Howard rendezése, A tizenhármak (Thirteen Lives) karnyújtásnyira volt az itthoni mozipremiertől, az érdeklődők most az Amazon Prime streaming-csatornáján érhetik el az év talán legfeszültebb filmjét.
írta Nikodémus
Oly kényelmes hinni, hogy ha egy jó ügy mellé állunk, egyből jó emberek is leszünk. Vagy legalábbis annak fogunk tűnni, hiszen a nemes elköteleződés jótékonyan eltakarja kitartóan dédelgetett magánbűneinket. Hogy mégis miképp lehet ezt véghezvinni egy világégés közepén, arról a nemrég bemutatott A Vagdalthús-hadművelet (Operation Mincemeat) igyekszik minket meggyőzni. Az igaz történeten alapuló, a HBO Max-on már elérhető film a II. világháború brit titkosszolgálatának rejtélyes világába vezet minket.
írta Nikodémus
Lehetséges-e egyetlen csepp vérből pillanatok alatt teljeskörűen megismernünk egészségi állapotunkat? Aki egy kicsit ismeri a gyógyászat világát, s látott már közelről kórházat, az gyanakvóan ráncolja homlokát, ám a felvetés – ismerve sok embertársunk tűiszonyát és egészségügyi közállapotainkat – meglehetősen csábító. Túlságosan is: egy szilícium-völgyi startup-cég néhány éve már beígérte mindezt, a vége azonban csúfos bukás lett. Hogy csupán jót akartak-e vagy szándékosan tévesztették meg a világot, kiderül a valós történetet feldolgozó A kibukott (The Dropout) című nyolcrészes minisorozatból, mely már elérhető a Disney+ streaming-szolgáltatón.
írta Nikodémus
A millenniumi (vagy Z-)generáció alapélménye a szorongás. Harag helyett különös, sértődékeny viszonyban állnak a világgal: egyik pillanatban behabzsolnák az egészet, a következőben még a megismerésétől is elrettennek. E türelmetlenséggel vegyes félelmet elemi bizonytalanságuk táplálja, melyet sok-sok film (köztük legutóbb A világ legrosszabb embere) is megénekelt már, de hogy a legódivatúbb műfaj, egy musical formájában dolgozzák fel a témát, az csakis Lin-Manuel Mirandának, a kortárs Broadway talán legnagyobb rendezősztárjának ötlete lehetett. Első filmrendezése, a Jonathan Larson musicalszerző fájdalmasan rövid életéről szóló tick, tick… Boom! úgy bújik meg a Netflix kínálatában, mint egy igazi gyöngyszem – utána kell járni, fel kell fedezni.
írta Nikodémus
Pam & Tommy (minisorozat) – Nagy felhajtással érkezett, ám a kezdeti lendület a végére elfogyott: így összegezhetnénk a Pamela Anderson (Baywatch, Barb Wire, V.I.P.) és Tommy Lee (egyszerűen csak Mötley Crüe) viharos házasságának friss Hulu-s megfilmesítését, amely ígért mindent: zabolátlanságot, botrányt, szexet, aztán szép csendben elvékonyodik – szinte minden értelemben. Pedig Robert Siegel nagyon ért a nosztalgiára építő, azt kifigurázó, kicsit vad hangvételhez, és ez az első négy epizódban működik is. Jó messziről kezdünk: Randy, az ács (Seth Rogen) magában morgolódik, mert a kivagyi rocksztár (Sebastian Stan) állandóan újragondolja, hol legyen a franciaágy, aztán meg jól elküldi melegebb éghajlatra, amikor emberünk azzal áll elő, hogy valami előleg is kéne. Hirtelen felindulásból (karmát emlegetve) egyik éjjel ellopja a garázsban tartott széfet, és az ölébe pottyan az édes bosszú lehetősége. A széfben talált videókazetta meglehetős explicitással mutatja be Lee és Anderson nászutas hancúrozását egy hajón, kisemberünk pedig arra jut, hogy a betárcsázós internet hajnalán kihasználja ezt a fura dolgot, amit többen world wide webnek becéznek. A sorozat a maximumon pörgeti a botrányfaktort (van itt minden, amiért a bulvársajtó anno megőrült a sztárpárért), alaposan belemerül a ’90-es évek-nosztalgiában (két percenként felcsendül egy akkori sláger), Lily James és Sebastian Stan átalakulása pedig döbbenetes (és nem csupán sminkben: tényleg minden stimmel). Szikrázik köztük a levegő, nagykanállal habzsolják az életet, de alig derül ki, hogy a harsogó felszín alatt valójában milyen emberek. Persze lehet, hogy épp semmilyenek, és akkor helytálló ez a portré, de az alkotók a sorozat második felében megpróbálnak együttérzést csiholni irántuk a nézőben. Mindkét színész remekül eljátssza, hogyan érinti őket privát videójuk közhírré tétele, de dramaturgiai szempontból ekkor már alig tudunk hinni nekik (ráadásul még itt ez a fránya korszellem-vadászat is…). Andersont végül utoléri a hollywoodi kudarc (Barb Wire), Lee-t (és zenekarát) a grunge, Randy-t pedig a maffia, s mondhatnám erre, hogy karma, de a nagy csinnadratta annyira elgyengül az utolsó két részre, hogy csak halkan pukkan egyet.
írta Nikodémus
Az életmű legfrissebb darabjának alkalmából pótoltunk két korábbi filmet.
Clint Eastwood egy genetikai csoda: nem elég, hogy az ötvenes évek óta tolja az ipart, mindjárt egyszerre három karriert épít: önmaga cowboy-mitológiáját (John Wayne után szabadon), ennek módszeres árnyalását, illetve a kortárs Amerika társadalmi problémáinak kommentálását. Persze nem feltétlenül mindet egyszerre, inkább finom párhuzamossággal: ahogy az idejébe belefér. S lám, a jó öreg Clint idejébe sok minden belefér (nem egyszer évente két film!), s bár az életmű csúcsai már kétségtelenül megszülettek, nem volna bölcs dolog kihagyni a mester legújabb termését, mely az egy sima, egy fordított sémát követi.
írta Nikodémus
A múlt sok mindenre jó, többek között elmerülni benne, vágyakozni rá, és pajzsként használni a gyakran szörnyűnek érzett jelen ellen. Nevezhetjük nosztalgiának vagy eszképizmusnak, a filmvilág gyakran él ezzel a trükkel, főként olyan időkben, amikor a kortárs társadalmi-kulturális viszonyok nem éppen a legideálisabbak. Feltehetnénk a kérdést persze, hogy ezek egyáltalán mikor voltak “ideálisak”, két filmünk azonban nem megy ilyen mélyre: az Ásatás (The Dig) és A kapitány küldetése (News of the World) nagyrészt megelégszik a felidézett kor feletti merengéssel, enyhe kultúrkesergés kíséretében.
írta Nikodémus
A Romlott oktatásról itt is írtunk.
Kevés nehezebb, s egyúttal letaglózóbb filmes műfaj létezik a politikai thrillernél. Legyen bármilyen szövevényes a történet vagy kimódolt az allegória, elképzelt fantázialények helyett mégiscsak élő-lélegző emberekkel érzünk együtt – szívünk pedig velük dobban az igazságért. A hamis hírek és álelméletek korában viszont megroppan a zsáner valóságreferenciája; tán ezért is üdvözölhető utolsó mohikánként az HBO két, idén tavasztól itthon is elérhető filmje. A Romlott oktatás fikciós, a Colectiv dokumentumfilmes keretek között tesz hitet az igazság létezése mellett – és rendre utána ered, nyugtalanítóan aktuális áthallásokkal.
írta Minime
Nahát, nahát, milyen kis gyöngyszemekre bukkanhat az ember, ha néha belenéz a mainstream kínálaton kívüli alkotások némelyikébe. Cory Finley rendező Mike Makowsky forgatókönyvéből készült alkotásában az Amerikai Egyesült Államok történetének legnagyobb máig felderített sikkasztási botrányáról tudósít. A filmet ugyan már tavaly bemutatták a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF), de a szélesebb közönség elé csak idén juthatott el az HBO jóvoltából.
2002-ben járunk, Dr. Frank Tassone (Hugh Jackman) tankerületi felügyelő, a Boslyn Gimnázium kimagaslóan tehetséges, hiú és nem mellesleg meleg munkatársa igyekszik iskoláját az egyetemi felvételi rangsorok élére tornázni. Ebben segíti megnyerő modora, mindenki felé kinyújtott segítő keze és munkatársa, Pam Gluckin (Allison Janney), akivel évtizedes barátságot ápolnak, és közösen fejik ki a közpénzt a tankerület kasszájából olyan banális dolgokra, amikre általában csak a sznobok képesek. Minden tökéletesen működik, egészen addig, amíg figyelmetlenségből, talán lekezelésből egy elsőéves hallgató, Rachel Bhargava (Geraldine Viswanathan) iskolai újságba szánt cikkének kutatásához túlzottan szabad kezet nem adnak a lánynak, aki akarva-akaratlanul fényt derít a kétes ügyletekre. Időközben pedig Pam nem túl okos családtagjai is gondoskodnak arról, hogy még inkább szoruljon a saját nyakukon a hurok.
írta Nikodémus
Rövid időn belül már másodszor érkezik olyan film a mozikba, melynek kulcsjelenetében énekel a főhős. A Házassági történet spontán karaoke-ja egy válófélben lévő férj bánatát sűrítette megrendítő pillanattá, ezúttal a keserű megbánás van soron: Tommaso Buscetta (Pierfrancesco Favino) élete egyetlen döntés nyomán fenekestül felfordul, s azóta nincs nyugta. Ő ugyanis Az első áruló, aki felfedte a szicíliai maffia titkait. Ez a címe Marco Bellocchio nagyszabású, itthon március közepén bemutatott filmjének is, amely évtizedeken, óceánon és számtalan bírósági tárgyaláson keresztül kísér végig egy olyan embert, aki övéi ellen fordult.
FilmDROID