Moralitásdrámák a 21. századból

Paolo Genovese filmjei önmagunk határaira figyelmeztetnek

Elemelt szimbolizmus és húsbavágó konkrétság különös keveréke rajzolja ki Paolo Genovese olasz író-rendező szellemi portréját, aki filmjeiben mindvégig úgy próbál beszélni spiritualitásról a jelenkor emberének, hogy kerüli a vallási közhelyeket.

írta Nikodémus

Feljegyeztetnek-e legbensőbb titkaink valahol? S lelepleződnek-e valaha? Lehet-e alkut kötni a könyörtelennek tűnő sorssal? Hol húzódik bennünk az önzés és az áldozathozatal határvonala? Van-e bármilyen létezés a halálon túl? Paolo Genovese reklámfilmes, majd vígjátéki indulását követően ezekre a kérdésekre keresi a választ filmjeiben, örök érvényű erkölcsi dilemmákat hozva közel nézőihez. Figurái rendre mélyen emberi alakok, ugyanakkor szinte mindig akad egy rejtélyes – angyali vagy ördögi – karakter, aki olyan világból érkezik, amely a hétköznapi rögvalóság felől értelmezhetetlen. Materiális és természetfeletti ilyesféle együtt-létezése a középkori moralitásjátékok alapfelállását idézi, ahol sajátos modellhelyzetekben küzd egymással jó és rossz megtestesült princípiuma „akárki”, vagyis a hétköznapi ember lelkéért. Genovese legújabb filmje, a hazánkban nemrég bemutatott Hátralévő életem első napja (Il primo giorno della mia vita) talán a legtisztább formában követi az életműből ezt a dramaturgiát.

*

Az íróként még jóval a direktori szék elfoglalása előtt debütáló Genovese az olasz neorealizmus hagyományai és a középkori katolikus irodalom tanulmányozása mellett alaposan kitanulta a hollywoodi filmkészítés szabályait is. Első nagy sikere, a Teljesen idegenek (2016) ugyanis határozottan magán viseli az iménti hatásokat: pofonegyszerű „high concept”-alaphelyzetével egyből megragadja a néző figyelmét. Nyolc jóbarát ül le egy könnyed esti vacsorára, s az elején eldöntik, hogy okostelefonjaikat mindannyian kiteszik az asztalra: bármilyen érkező hívást kihangosítanak, így feltárva magánéletüket a többiek előtt. A kísérlet túl jól sikerül: a kezdeti nevetgélés után mind drámaibb megtapasztalásokkal jár a kölcsönös lemeztelenedés. Féltve rejtegetett titkokra, szégyellt vágyakra és kínos élethazugságokra derül fény a remek tempóérzékkel levezényelt kamaradráma során, majd a finálé fordulata hirtelen idézőjelbe teszi az addigiakat, izgalmas fricskát adva nézői elvárásainknak. A film aktuális témájával remekül megragadta a korszellemet: a sikert jelzi, hogy csaknem harminc remake készült különféle európai (köztük magyar), amerikai és keleti koprodukciókban.

Genovese nem sokat várt következő munkájával: még tartott előző filmjének fesztiválkörútja, amikor már forgatta A hely című alkotását. Baráti vendégség helyett rendezőnk ezúttal egy álmos kávézóba kalauzol minket, ahol egy különös, megfáradt tekintetű férfi fogadja a legkülönfélébb sorsú embereket. Az esti beszélgetések mindig egy-egy sorsfordító kívánságról szólnak: ki imádott partnerét, ki elhunyt gyermekét szeretné visszakapni, más gazdagságra, esetleg hírnévre vágyik. A férfi a teljesülés érdekében súlyos árat szab, gyakran teljesíthetetlennek tűnőt. A reakciók sokfélék, emberünk azonban látványos közönnyel szemléli ügyfeleinek küzdelmét, mely a társas kapcsolatok helyett legfőképpen a lelkek belső színpadán zajlik.

Részben más hangvétellel, de szintén önnön terheink cipelésének képességét feszegeti a 2021-es Szuperhősök, egy értelmiségi házaspárt középpontba állítva. A férfi fizikatanár, a nő képregény-rajzoló. Egyikük precíz, sarkos, másikuk spontán, impulzív: mágnesként vonzzák egymást, ám tíz évnyi tartós kapcsolat után megmarad-e még a szerelem lángja? Genovese időbontásos szerkezettel tárja fel a házaspár közös történetét, arra keresve a választ, meddig képesek a felek szeretet-áldozatot hozni a másikért. Allegorikus alak ezúttal nem bukkan fel, maga a készülő képregény a mindent átértelmező szimbólum: egy végigküzdött élet művészi párlata.

Genovese legfrissebb alkotásában újabb erkölcsi határterületre merészkedik: az öngyilkosság okait és következményeit kutatja. Az esti Róma utcáit járó autóban ülünk: egy nő, egy férfi, egy kamaszlány és egy kisfiú társaságában utazik egy névtelen idős úr (Toni Servillo), aki egy különös szállodába invitálja a csapatot. Folyóvíz nincs, fűtés alig, s vacsorát se kapnak a vendégek: nem csoda, hiszen nemrég öngyilkosságot elkövetett emberekről van szó, akik egy élet és halál közti, különös mezsgyére kerültek, s vezetőjük révén egy hétig megtapasztalhatják, milyen az élet nélkülük, s milyen jövőt indít el önkezükkel véghezvitt haláluk. A huncut mosolyú, olykor együttérző, máskor kegyetlen úr sorsfordító választást kínál meggyötört hőseinknek, ugyanakkor mindvégig teret enged szabad akaratuk érvényesülésének. Közülük a legizgalmasabb karakter az egykor önsegítő coach-ként dolgozó középkorú férfi (Valerio Mastandrea), aki jól tudja, mennyire hamis, amit életében tömegeknek árult, még sincs bátorsága szembenézni élethazugságával. Vagy mégis?

Az élet határhelyzeteiben szokatlanul kiélesedik a lelkiismeret, s fénye gyakran kellemetlenül perzseli belső világunkat. Genovese nem egyértelműsít, nem foglal állást. Miközben filmjeiben kifejezetten spirituális kérdésekkel foglalkozik, mindig nyitva hagyja az agnosztikus (netán ateista) olvasat lehetőségét, s ahogy legfrissebb mozijának kulcsfigurája, maga is hangsúlyozza a szabad akarat fontosságát. Ez a keresztény gyökérzetből sarjadó mély humanizmus az, amely filmjeit sajátos, a jelenkor emberének szóló moralitásdrámákká avatja.

(Megjelent: A Szív, 2024. május)