Elemelt szimbolizmus és húsbavágó konkrétság különös keveréke rajzolja ki Paolo Genovese olasz író-rendező szellemi portréját, aki filmjeiben mindvégig úgy próbál beszélni spiritualitásról a jelenkor emberének, hogy kerüli a vallási közhelyeket.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Habár jelentősége manapság már csökken, az elmúlt félévszázad szórakoztatóiparát kétségtelenül a tévé uralta. A “doboz”, amely generációkat csábított el a könyvek mellől, megreformálta az oktatást és újrafogalmazta a látványhoz való viszonyunkat, mára kifutó termékké vált, hatása azonban mit sem kopik. Talán a klasszicizálódás jele, hogy épp mostanság készülnek el az első hollywoodi mozik a tévé aranykoráról – immár megszépítő, nosztalgikus köntösben. A Tammy Faye szemei (The Eyes of Tammy Faye) és Az élet Ricardóéknál (Being the Ricardos) álomgyári Oscar-termékként rendre úgy mutatja be a tévézés világát, hogy csupán finom kritikát gyakorol – talán túlságosan finomat.
írta Nikodémus
Hiánypótló alkotás készült a magyar történelem egyik kevéssé közismert, szomorú fejezetéből: a magyarországi szerzetesrendek erőszakos feloszlatásáról és internálásáról. A Magyar Passió címen november 4-én bemutatott egészestés játékfilm a történelmi események bemutatásán túl feltárja az áldozatok megpróbáltatásait és a kommunizmus ördögi természetét is.
A fantasy műfaj két legsikeresebb szerzője, J. R. R. Tolkien és C. S. Lewis negyven éven át voltak közeli barátok. Az Oxfordi Egyetem két fiatal oktatóját a középkori irodalom és az észak-európai mitológia szeretete hozta össze. A kezdetben ateista Lewis megtérésében (és többek között a Narnia krónikái című fantasy-mese-sorozatának megszületésében) nagy szerepet játszottak a katolikus Tolkiennal folytatott rendszeres beszélgetések, felolvasások, míg Lewis támogatása és biztatása nélkül sosem született volna meg Tolkien tollából az évszázad fantasy-trilógiája, A Gyűrűk Ura. Colin Duriez szerző a két író barátságának elbeszélésével kíséri végig intellektuális és hitbeli fejlődésüket és sorsuk alakulását. (Forrás)
Colin Duriez: Tolkien és C.S. Lewis – Egy híres barátság története, Harmat Kiadó, 288 oldal, 2016, 3500 Ft
írta Nikodémus
Jezsuita misszió egy távoli, vad vidéken? Izgalmas alaphelyzet, melyből bizsergető kalandfilmet, erkölcsi példabeszédet és komor drámát is ki lehet hozni, sőt, mindhármat egyszerre. Hollywood időről időre belefog kereszténység és egzotikum sajátos viszonyának tárgyalásába, ám az eredmény, talán részben akaratlanul is a megtérés valódi indítéka felőli faggatózássá alakul. A mély személyességgel ugyanakkor kevéssé fér össze a mozis kasszasiker, így filmjeink, A misszió (1986), A fekete köpeny (1991) és a Némaság (2016) inkább csendesen megbújnak az álomgyár perifériáján.
Az írás két korábbi kritika alapján készült: A misszió / Fekete köpeny, Némaság.
írta Nikodémus
Mindig van lejjebb. A vállalás, amit egykor tettél, a döntés amit egykor hoztál, egyre halványul az idővel, és a hétköznapi apró kompromisszumok lassan-lassan teljesen megölik. Egy kis “buli”, némi “ez most megérdemlem”, és lassan már ki sem látsz megalkuvásaid hálójából. Legyenek szóra sem érdemes hibák vagy szépen háziasított bűnöcskék, szürkül az eszmény: a mennyiség előbb-utóbb győz. S ha jön valaki, aki emlékeztet erre? Nincs annál pocsékabb érzés. A tudat, hogy jó voltam, de a másik fölém nőtt, megnyitja a szégyen és a düh legsötétebb kapuit. Nagyjából erről szól Jan Komasa még tavaly elkészült, ám idén, koronavírus idején robbanó filmje, a Corpus Christi. És persze szálkáról meg gerendáról, Isten- avagy egyházképről és a kereszténység válságáról, képmutatásról és bűnbánatról.
írta Nikodémus
Kezelhetetlen gyerekek, arrogáns szülők és mind jobban panaszkodó tanárok jelzik, hogy a gyermeknevelési szokásokat illetően súlyos, mélyreható változások zajlanak a nyugat-európai társadalmakban. Dietrich Brüggemann Keresztút (Kreuzweg) című, megrázó erejű filmje azonban – miközben vizsgálódásának fókuszát extrémközelire állítja – elvont bölcselkedés vagy moralizáló ítélkezés helyett felfed és kérdez.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy megfeledkezne a tágabb összefüggésekről, ám elsődleges szándéka szerint egy család életét mutatja be. Egy súlyosan diszfunkcionális családét, melynek – bár a rendező sosem mulasztja el kihangsúlyozni – nem az a legfőbb jellemzője, hogy egy antimodernista katolikus kisközösség elvei hatják át. A kulcs a rideg szeretetlenség, melyet a kiskamasz Maria (Lea van Acken) nem képes elviselni. Legkisebb testvére négy éves kora ellenére nem beszél, nővére pedig elhatározza, hogy felajánlja érte életét Krisztusnak. Döntését nem jelenti be sem rokonainak, sem nézőjének, az fokozatosan derül ki a tizennégy egymást követő, vágás nélküli jelenet során.
Mit tegyünk, ha keresztény létünkre imádjuk a Star Wars-filmeket? Tartsunk tán bűnbánatot? Vagy inkább keressünk kapcsolódási pontokat a legendás „űropera” és hitünk között? Béri László Renátó kármelita szerzetes az utóbbit javasolja – szerinte a keresztény hit és tanítás, illetve a Star Wars világa sok szempontból nagyon is hasonlítanak egymásra.
– Renátó atya több helyen is beszélt már a Star Wars-filmek – vagy mondjuk inkább úgy, a Star Wars „világa” – iránti szeretetéről, ennek ellenére, úgy tippelem, ez a vonzalma még mindig sokakban kelthet némi zavart… „Egy SW-rajongó kármelita atya, hát hogy is van ez?”
– A SW világa és a keresztény hit, úgy gondolom, leginkább a misztika és a mély spiritualitás közös halmazában találkozik. Olyan emberi és isteni ősképeket látunk ezekben a filmekben, amelyek egyetemesen ott élnek mindnyájuk benső világában. Talán a legfontosabb ezek közül a fény és a sötétség viszonya. Mindnyájunknak van egy világos és egy sötét oldala, ez a kettősség bennünk él. A SW-filmek egyik fő témája a világos és sötét oldal közötti egyensúly-keresés: ha csak a „világosság” marad, s a sötét oldalt nem vesszük figyelembe, elbagatellizáljuk az erejét, akkor az a gőg bűnéhez, és ebből fakadóan a végső pusztuláshoz vezet. Az egyensúly a világos és a sötét oldal együttes elfogadásában áll.
írta Nikodémus
Minden művészet annyit ér, amennyit mozdítani tud egy határhelyzetbe került lelken. Kegyetlen mérce, de sokan vallják igazságát. Persze nem mindegy, milyen irányba lök az adott mű adott pillanatban, s itt mutatkozik meg a művészet – és ezen belül is talán a legtestetlenebb ág, a zene – misztériummal felérő hatalma: felemelhet vagy letaszíthat. Sokan már ennyivel is beérnék a popkultúra csömört okozó áradásában: mindegy, mi ér, csak legyen hozzá közöm. Marcel Duchamp műtárgyként kiállított vécécsészéje óta provokációnak nevezzük az ilyesmit, s számosan akadnak, akik így tekintenek a rock különböző válfajaira, azokon belül pedig különösen is a metálzenére. Gyors egymásutánban három film is kijött a közelmúltban, mely ennek a különös szubkultúrának a viszonyaival foglalkozik – hol botrányos, hol kedélyes, hol drámai hangnemben, ám rendre kizárólag a felnőtt nézőket megszólítva.
írta Nikodémus
Popkulturális divatja ugyan már rég lecsengett, ám Írország még mindig a világ egyik legkülönlegesebb szeglete: gyönyörű zöld tájak, titokzatos kelta múlt és öntudatos (gyakran politikailag is értelmezhető) katolicizmus keveredik ennek az elnyomással és megfogyatkozással bőven megvert kis népnek a történetében, akik mostanság talán épp azért olyan nyugisak, mert mindent átéltek már. Néplélek-boncolgatásra vállalkozni persze túlzás lenne Tomm Moore és Nora Twomey sokszoros díjnyertes animációs filmjének kapcsán, de mégsem teljesen alaptalan: az épp tíz éve bemutatott Kells titka ugyanis az írek nemzeti kincse, a jelenleg Dublinban őrzött Kellsi kódex köré építi történetét.
írta Nikodémus
„Ami igazán érdekel, az az elvilágiasodás kérdése. Ugyan miért taszítanánk el magunktól azt, amitől gazdagabbá válhatna az életünk? Ez számomra ezeknek a lelki, természetfölötti folyamatoknak egyfajta megbecsülése, illetve keresése. A Némaságban is ez vonzott. A megszállottjává váltam, meg kellett csinálnom.” (Martin Scorsese)
Két előzményről itt esett szó.
Mit lehet írni egy olyan filmről, melynek legendás alkotója csaknem három évtizede tervezgeti azt? Egy filmről, mely mind témájában, mind történetében totálisan szembemegy a trendekkel? Egy olyan filmről, mely a gyorsfogyasztásra készült plázatermékek korában majd’ három órás játékidejével teszi próbára az embert? Martin Scorsese legújabb filmje, az idén márciusban végül itthon is bemutatott Némaság kapcsán egyre sorakoznak a kérdések – a híreket hallva eleinte felszínesek, majd a kész művet megtekintve sokkal lényegbevágóbbak. Válasz pedig nincs – csendes kritika az év legcsendesebb napján.
írta Nikodémus
“Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15)
Fekete-fehér, 4:3-as képarányú film, melynek játékideje még a 90 percet sem teszi ki. Végigtarolja az európai fesztiválokat, s végül Oscart nyer. E két momentum közti (látszólagos) ellentmondás kikényszeríti, hogy szóljunk az Ida című filmről, mely minden tekintetben szembemegy a jelenkori látványpékség-elvárásokkal, mégis, a kritikusok hozsannázásán túl közönségsikere is kétségtelen. Pedig – ahogy errefelé, Közép-Európában fogalmazni szoktak – “problémafilm”, sőt, traumafilm.
FilmDROID