0

Röviden: The Nest / The Good Liar / Wild Mountain Thyme

írta Nikodémus

The Nest – Verőfényes családi ház, elegáns fényképezés, ígéretes főcím… az ablak mögött egy sikeres üzletember telefonál, láthatóan feldobódva. Minden adott egy remek családi sztorihoz, az egyetlen zavaró tényező hősünk nyugtalanító nevetése – pontosabban vihogása. Jude Law mestere ennek a sármos, ugyanakkor felkavaró vihogásnak, s ez meg is adja az alaphangot filmünkhöz. Rory (Law) mindennap intim(nek szánt) gesztusok kíséretében kelti fel feleségét, Allisont (Carrie Coon), s egyik nap azzal hozakodik elő, hogy költözzenek vissza Angliába, mert ott hatalmas szerencse fog rájuk mosolyogni. A nő kicsit hezitál: nehezen hagyná ott bevált és szeretett hivatását, a lovakkal való foglalkozást, de párja megígéri, magával hozhatja szeretett elfoglaltságát. Az átcuccolás megtörténik, mi pedig elhűlve figyeljük az ódon, rideg, vaksötét kastélyt: ez volna az új otthon. Sem a szülők, sem a két gyerek nem találja a helyét, az iskolában nem úgy mennek a dolgok, és a férfi új munkahelyén sem. A bizalom lassan elapad, és helyébe lép az acsarkodás, melyet kitűnő érzékkel ábrázol Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene): a kezdeti idillről fokról fokra derül ki, hogy csupán illúzió volt, s szinte minden beállításban találunk valami enyhén fenyegetőt. Szerencsére semmi sem ugrik elő a sötét sarkokból (rendezőnk okosan kerüli a horrort), és nincs részünk teátrális nagyjelenetekben sem (semmi olcsó Oscar-vadászat), helyette filmünk a lélektani folyamatokra koncentrál: milyen az, amikor eleve ingatag alapra épül egy család, melynek széthullásához elég néhány nem túl erős, de jól irányzott külső behatás. Az a vihogás… az pedig még bőven a stáblista után is kísért.

The Good Liar (2019) – Bántóan hiányzik viszont a feszültség izgalma Bill Condon (Dreamgirls, The Fifth Estate, Mr. Holmes) legújabb munkájából, pedig népszerű alapregény (Nicholas Searle) és kitűnő színészgárda (Helen Mirren, Ian McKellen) sorakozik fel a produkció sikeréért. Roy (McKellen) derűs öregúrként mutatkozik be Bettynek (Mirren), a decens úrihölgynek, hogy életük delelőjén túljutva különösebb elvárások nélküli, plátói kapcsolatot kezdjenek. Az ízlés kifinomult, a humor évődő, a hangulat kitűnő – csakhamar egymásba habarodnak a felek. Egyvalaki rosszallja az időskori románcot, mégpedig Betty fia (Russell Tovey) – s mint idővel kiderül, nem minden ok nélkül. Roy ugyanis ravasz szélhámos, aki tehetős hölgyek pénzére hajt, és a nagy gesztusokkal eljátszott udvarlás már épp célt érne (bankszámla-utalás ugyebár), amikor hiba csúszik a mestertervbe, és jókora fordulat lepi meg – leginkább férfi főszereplőnket, a nézőnek ugyanis szinte már az elejétől bűzlik az egész fedősztori. De az is, amit utána kapunk, egy jól-rosszul összevart összeesküvés-elmélet keretében. Mirren és McKellen párosa alapvetően jól működik, de a látványos forgatókönyvi és tempóbeli hiányosságukat ők sem tudják leplezni: Condon ezúttal csupán egy langyos tucatthrillerig bírt nagy verítékezéssel felkapaszkodni a műfajfilmes ranglétrán.

Wild Mountain Thyme – Sajátos hangulat szükségeltetik ellenben John Patrick Shanley (Joe és a vulkán, Kétely) aktuális filmjéhez, mely teljesen sima romkomként indul (némi ír fűszerrel), hogy aztán sajátos kanyarokat vegyen a hangvétel. No azért annyira nem hogy elfeledjük: tulajdonképpen egy könnyed limonádét látunk (a viszonylag ízletesebb fajtából), de az biztos, hogy érdekes fricska Emily Bluntot trampli vidéki csajként, Jamie Dornant pedig pipogya gazdálkodóként bemutatni. Márpedig erről van szó, és a vastag irónia jó ideig elég szórakoztató ahhoz, hogy elvigye az amúgy meglehetősen ráérősen cammogó cselekményt. A táj persze gyönyörű (naná, a Zöld Szigeten vagyunk), a blazírt megjegyzések (beszólások) élvezetesek, és a mellékszereplők is aranyosak, a kedvesen morgolódó Christoper Walkennel az élen. A jelenetezés azonban gyorsan egysíkúvá válik (nem véletlen: színpadi darab adaptációjáról van szó), s bár néhány pillanatra mintha felvillanna, hogy ezt ugyanaz az ember rendezte, mint a Kétely remek suspense-drámáját, de egy sörrel fűszerezett hosszú párbeszéd végén végképp kipukkad a film lufija. Innen már nincs más hátra, mint a csók, boldogság, főcímdal, satöbbi. És a mielőbbi feledés.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *