0

Egy évem Salingerrel (My Salinger Year, 2020)

írta Nikodémus

A rendező egyik korábbi filmjéről itt írtunk.

Meleg színek, kellemes háttérzene, bögrényi illatos kávé és egy jó könyv – mi sem kell több egy csöndes elmélyültségben töltött estéhez. S ugyanennyi elég Philippe Falardeu Joanna Rakoff könnyed önéletrajzi lektűrjéből készült új filmjéhez is, amely értelmünk helyett beleérzésünkre próbál támaszkodni – talán túlságosan is, ám ha betekinthetünk egy menő New York-i irodalmi ügynökség kulisszái mögé, megcsodálhatjuk két kiváló színésznő finom összjátékát, és integethetünk J. D. Salingernek (persze szigorúan csak távolról), egyáltalán nem bánjuk a könnyen csúszó nyári filmélményt.

Olvasd tovább

0

Ígéretes fiatal nő – A kulisszák mögött

„Édes a bosszú, de gyorsan megronthatja a lelket. Azt kérem, hogy senki ne kövesse Cassie példáját.” Emerald Fennell valósággal berobbant a filmszakma élvonalába Megszállottak viadala (Killing Eve) című sorozatával (executive producerként jegyezte a szériát), most pedig a bosszú új aspektusait veszi górcső alá.

Mindenki úgy vélte, hogy Cassie (Carey Mulligan) ígéretes fiatal nő, ám egy váratlan esemény hirtelen új irányt szabott a pályafutásának. Ám Cassie-t nem olyan fából faragták, hogy feladta volna a harcot: iszonyúan okos, sőt veszedelmesen agyafúrt, és éjszakánként titokban egy másik karakter bőrébe bújik. A filmben egy váratlan találkozás megadja számára a lehetőséget, hogy begyógyítsa a múlt sebeit ebben az izgalmas és szórakoztató történetben. Miután hirtelen otthagyta az orvosi egyetemet, nem érdekli, hogy karriert fusson egy nagy cégnél, vagy hogy megtalálja az Igazit. Megelégszik azzal, hogy tejeskávét készít egy kávézóban kolléganője, Gail (Laverne Cox) oldalán. Emiatt szülei (Jennifer Coolidge, Clancy Brown) mélyen csalódottak és aggódnak. Minden vágyuk, hogy majdnem 30 éves lányuk többre vigye az életben, és kiköltözzön házukból.

Olvasd tovább

0

Hallgat róluk az evangélium – Apasorsok a filmvásznon

írta Nikodémus

„Daddy issue” – mondja az angol kissé lazáskodva, de mindenképp találóan. Igen, mindannyiunknak van „apa-ügye”, legyen az a viszony rendezett vagy rendezetlen, erős vagy szakadozó, nyomasztó vagy fölszabadító. Woody Allentől George Lucason, Steven Spielbergen át Christopher Nolanig filmrendezők sokasága gondolkozott már saját apjához – vagy apaként gyermekeihez – fűződő viszonyán, Hollywoodban azonban mégis csupán az utóbbi évtized szült kifejezetten apa-gyermek viszonyt tematizáló filmeket.

Fakuló idill

Az amerikai mozgókép társadalomképét oly sokáig mélyen átitató (neo)protestáns etika sokáig érvényesült a szülő-gyerek kapcsolatokat ábrázoló filmekben is, melyek jórészt a klasszikus családmodellt állították a néző elé követendő példának. Úgymint: az apa keresi a kenyérre valót a munkahelyen, az anya pedig otthon neveli a gyerekeket. A fárasztó hétköznapok után a vacsoraasztal körül, hétvégén pedig kalandos kirándulás vagy házkörüli foglalatosság révén egyesül boldog harmóniában a család. A korabeli film többnyire a magányos hősként bemutatott férfi dilemmáit emelte ki, illetve akkor beszélt a családról, ha az imént lefestett idillt valami fenyegette; legyen az egzisztenciális (állásvesztés, jelzálog-kölcsön) vagy erkölcsi veszély (csábító harmadik személy, lelketlen hivatalnok-állam).

Olvasd tovább

0

Staten Island királya – A kulisszák mögött

Judd Apatow sikerekben gazdag pályafutása során sok ígéretes tehetséget juttatott élete első főszerepéhez, ebben a szerencsében részesült például Steve Carell, Seth Rogen, Jonah Hill, Jason Segel, Kristen Wiig, Amy Schumer és Kumail Nanjiani. Apatow most a Saturday Nigh Live sztárját, Pete Davidsont rendezte egy olyan magával ragadó vígjátékban, amely a szerelemről, a veszteségről és a mindent gyógyító humorról szól, a történet ráadásul New York egyik legendás kerületében, Staten Islanden játszódik.

Scott Carlin (Davidson) teljesen le van fagyva, amióta hétéves korában meghalt tűzoltó édesapja. Most huszonévesen szeretne tetoválóművész lenni, de úgy tűnik, a vágyai és a valóság eléggé messze esnek egymástól. Scott ambíciózus húga, Claire (Maude Apatow) egyetemre készül, de a srác még mindig teljesen lestrapált ápolónővér édesanyjával, Margie-val él együtt (az Oscar-jelölt Marisa Tomei). Füvezik és egész nap a haverjaival lóg, miközben titokban gyermekkori barátnőjével, Kelsey-vel kavar (Bel Powley). Amikor Scott édesanyja viszonyba kezd egy szabadszájú tűzoltóval, Rayjel (Bill Burr), új fordulatot vesznek az események, mert a srácnak szembe kell néznie a gyásszal, és ki kell találnia, mihez kezdjen magával az életben.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Peanut Butter Falcon (2019)

írta Nikodémus

Zac (Zack Gottsagen) szökni akar. Elege van eddigi életéből, és elszánja magát régi álmának beteljesítésére: hogy pankrátor legyen. Ismerősei megmosolyogják az alacsony, köpcös fiút mindaddig, míg egy éjjel csakugyan világgá megy. S másnap, sőt, harmadnap sem kerül elő, így csakhamar kétségbeesett keresés veszi kezdetét. Ebben élen jár Eleanor (Dakota Johnson) szociális gondozó – Zac ugyanis Down-szindrómás, akit jobb híján a helyi nyugdíjas otthonban helyeztek el, mivel családja lemondott róla. Útja során összeakad egy meglehetősen érdes modorú halásszal, Tylerrel (Shia LaBeouf), és az igazi kalandok ekkor kezdődnek.

Tyler Nilson és Michael Schwartz rendezők igazi tündérmesét vittek vászonra. No nem giccsesen banálisat vagy elidegenítően didaktikusat – ettől szerencsére megkímélik a nézőt. Inkább keresetlen egyszerűséggel, jóleső egyértelműséggel mesélik el három gyermeklelkű felnőtt közös történetét. Zac-et nem különösebben zavarja, hogy álmát környezete irreálisnak látja, ám jónéven veszi, ha társai fogyatékos, beteg ember helyett egyenrangú társnak tekintik. Tyler Zac barátsága által kap lehetőséget arra, hogy végleg elengedje zűrös múltját, Eleanor pedig a kaland hatására kezdi el újragondolni életét.

Közben botcsinálta családként mogyoróvajas halat esznek, tutajt eszkábálnak, különös keresztelési szertartásba csöppennek, és arasszal mérik a távolságot – szárnyalnak.

(Megjelent: A Szív, 2020. április)

Olvasd tovább

0

Botrány / Kisasszonyok (2019)

írta Nikodémus

Konjunktúrája van manapság a #MeToo-filmeknek, de a mindenképp becsülendő őszinte tisztázás szándéka mellett érzek ebben az egészben valami kapkodós túlkompenzálást is. Meg persze trendi most a téma, díjvadász filmeket biztosan megéri forgatni belőle… Ilyesféle babérokra tör két frissen bemutatott film is: bevallottan az Oscar-mezőnyben indultak, ám nyilvánvaló különbözőségeik ellenére több dolog fűzi össze őket, mint várnánk. A Botrány (Bombshell) és a Kisasszonyok (Little Women) a nők súlyos kiszolgáltatottságáról szól, noha különböző korban játszódik, s különböző színekkel festi meg drámáját.

Olvasd tovább

1

Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are, 2009)

írta Nikodémus

A világ kegyetlen. Szembejön, beléd rúg, vérig sért, és még csak ott se hagy: mindig veled marad, az elviselhetetlenségig. Nem tudsz mást tenni, mint visszaadod neki, ami jár: jön a frusztráció, a düh, az ordítozás. Mind menekülés, hogy lerázhasd magadról azt a terhet, amit az élet jelent. Sírni, örülni, feloldódni, elkülönülni – a tiszta érzelmek lehengerlő intenzitását nem lehet egy egész életen át bírni. Tán épp ezért növünk fel. A gyerekkor mélységes érzelmi rémületességéről nem sokan mernek beszélni, hát még filmet forgatni, ráadásul úgy, hogy Amerika egyik legkedveltebb mesekönyvét veszik hozzá alapul. Tízéves Spike Jonze éjsötét drámája, ami gyerekmozinak álcázza magát.

Olvasd tovább

0

Jó srácok – A kulisszák mögött

Ha egy nap rosszul indul, később még inkább minden balul üthet ki. Ezt bizonyítják a Superbad – avagy miért ciki a szex?, az Ananász expressz és a Virsliparti alkotói legújabb filmjükben, amely a hatodikosok eszelős kalandjai miatt szintén sok helyen kiverheti majd a biztosítékot. A 12 éves Maxot meghívják élete első smárolós bulijába, ő pedig pánikol, mivel nem tudja, hogyan kell smárolni. Útmutatásra vágyik, ezért legjobb barátaival, Thorral és Lucassal igénybe veszik Lucas apjának drónját – amihez egyébként egy ujjal sem nyúlhatnának hozzá –, hogy titokban megfigyeljenek egy smároló kamaszpárt. Aztán kicsúszik a kezükből az irányítás, és a drón megsemmisül. Kétségbeesetten helyre akarják hozni a katasztrófát, mielőtt Max apja hazatér, ami további súlyos zűrökhöz vezet. A jó srácok a cél érdekében hanyagolják az iskolát, és ámokfutásuk során önhibájukon kívül kábítószert lopnak, egyetemisták paintball-csatájába keverednek, miközben egyszerre menekülnek a zsaruk és két szédült kamaszcsaj, Hannah és Lily elől.

Olvasd tovább

0

Toy Story 4

írta Nikodémus

Van egy olyan érzésem, hogy a Toy Story-filmek nem csupán a gyártó Pixar stúdió vagy úgy általában véve az animációs film sorsára reflektálnak, hanem személyesen a két alapító, John Lasseter és Ed Catmull közös történetét örökítik meg. Mindez az egyébként szépen lezárt trilógia után szkepszissel várt, de pozitív meglepetést okozó 4. rész erősítette meg bennem: Woody és Buzz sztorija furcsa módon épp afelé kanyarog, ahogy hőseink, a 3D-animációt feltaláló, azzal kasszát robbantó, majd a Disney kebelére megtérő filmguruké. Nincs ezzel semmi gond, hisz a Pixartól (épp a kezdő Toy Story nyomán) rétegzett, többértelmű fabulát várunk immár évtizedek óta, és legújabb filmjük tökéletesen meg is felel ennek az elvárásnak. Talán túl tökéletesen is.

Olvasd tovább

0

Családi bunyó / A férfi mögött

írta Nikodémus

Olyasmi történik manapság a szórakoztatóiparban, amiről a századelő szüfrazsettjei vagy a hatvanas évek nőjogi mozgalmai legfeljebb csak álmodhattak: a női nézőpont betört a fősodorba. Magazincikkek ezrei, inspirációs előadások sokasága és bestseller-kötetek tucatjai hangsúlyozzák a női értékek fontosságát, s a hullám a filmipart sem kerülte el. Két éve szinte világforradalomként ünnepelte Hollywood, hogy végre sikeres szuperhősmozi készült női főhőssel (Wonder Woman), és a rivális képregénystúdiótól az idei évre is jutott egy hasonló témájú film (Marvel Kapitány). A minőség persze hagy némi kívánnivalót maga után (főként a leegyszerűsített karakterábrázolás és az otrombán megfogalmazott üzenet miatt), ám szerencsére nem kell latexruhás szuperemberekkel bajlódnunk, ha izgalmas történeteket akarunk látni nőkkel a főszerepben.

Olvasd tovább

0

Átváltozás – Eighth Grade (2018) / Edge Of Seventeen (2016)

írta Nikodémus

Rettentő nehéz őszintén beszélni a kamaszkorról. Nekünk, felnőtteknek legtöbbször nem is sikerül: többnyire ifjúkorunkban megszilárdult jellemünk biztonságából tekintünk vissza a tini-lét egymásnak is ellentmondó, mégis elementáris igazságaira, gyakran nosztalgiával párásítva szemünket. Mintha egy sorsdöntő sportmérkőzés izgalmait próbálnánk felidézni a kiábrándító végeredmény tudatában. Bo Burnham és Kelly Fremon Craig író-rendező szerencsére nem félt belevetni magát a kamaszkor örvényébe, sőt, filmjeik jó eséllyel minket is berántanak – érdemes a merülés.

Olvasd tovább

1

Pókember: Irány a Pókverzum (Spider-Man: Into the Spider-Verse)

írta Nikodémus

Tudom, kicsit megkésett ez az írás, mert a film, amiről szól, jórészt már kikopott a hazai mozikból (azért ha megtalálod még, ne hagyd ki), mégis érdemes pár sort szentelni egy olyan mozinak, amely kábé a semmiből érkezve akkora meglepetéssel csap arcon, hogy a fal adja a másikat. S ez a gigafranchise-ok és a személyre szabott tartalmak Hollywoodjától igen nagy ritkaság. A Pókember: Irány a Pókverzumnak amilyen hülye a címe, olyan kreatív az alapkoncepciója és a kivitelezése, ráadásul mindezt túlcsorduló ötlet-áradattal, száguldó tempóban adja. Nehéz ellenállni neki.

Olvasd tovább