írta Nikodémus
Nem tudom, hitték-e 2006-ban, a Disney-akvizíció idején a Pixar-főnökök, hogy ilyen rázós lesz a kétezer-tízes-húszas évek fordulója… A stúdió átélt egy kisebb alkotói hullámvölgyet (Verdák 2., Szörny Egyetem, Dinó tesó), majd kipattant John Lasseter zaklatási botránya, most meg azzal jönnek a rajongók, hogy túl sok a folytatás… (Verdák 3., Hihetetlen család 2., Toy Story 4.). A vezetőségnél mindenesetre vették a lapot, és bejelentették, újra eredeti ötletek nyomán fognak dolgozni egy ideig.
Ennek egyik első hírnöke volt a kiváló kritikákat kapott Coco, most pedig itt az újabb csúcstermék, melyben elfek és varázslás szövetkezik a modern világgal. A különös alaphelyzetet a nyitószekvenciában lerendezik gyorsan, aztán már fordulunk is rá Pókember és Űrlord, khm, Ian (Tom Holland) és Barley (Chris Pratt) nagy kalandjára, akik rég meghalt édesapjukat szeretnék visszakapni egy napra. Kívánságuk viszont csak félig teljesül, és ez aztán komoly bonyodalmak forrása lesz…
Dan Scanlon rendező és Kori Rae producer újra az elmúlásról mesél, amihez ezúttal a testvéri szeretet boncolgatása zárkózik fel, és a filmvégi fordulatok fényében egész jól sikerült összeházasítani a két témát. Kár, hogy az egyébként megszokottan elsőrangú látványvilágú film nyitánya erősen botladozik (talán csak a Manticore-jelenés környékén indul be, de akkor rendesen), pedig bőven megszórták a cselekményt találó ötletekkel, mulattató gegekkel. A fantasy-műfajok és a belőle kinőtt biznisz kifigurázása is élvezetes, és a tanulság is rendben van, de az élmény nem átütő. Talán nyáron (vagy ősszel) a még elborultabb alapötletű Lelki ismeretek…
Olvasd tovább →
FilmDROID 
