1

The Death of Superman (2018) / Reign of Supermen (2019)

írta Nikodémus

Halál settenkedik mostanság minden sarkon egy másik képregény-univerzumban (írtunk is róla), szóval újra divatba jött a makulátlan, halhatatlan szuperhős(öke)t megölni. Leginkább a sokk érdekében, kevéssé pedig azért, hogy elgondolkoztasson a hozzá(juk) való viszonyunkról. Amerika (és a világ) első és máig legérinthetetlenebb képregényhősével mindezt már 1992-ben eljátszották, volt is meglepődés rendesen. Superman maga volt az erkölcsi és fizikai romolhatatlanság, akinek emberi vonásairól gyakran elfeledkezünk. A Warner/SC Animation egy bő tíz évvel ezelőtti próbálkozás után most jól megadta a módját a híres történet megfilmesítésének.

Olvasd tovább

0

Top 10+2 Jézus-film

Az európai kultúrának nem csupán alapja a kereszténység: az maga az európai kultúra. Épp ezért tanulságos, ha ennek jelenkori foszladozásakor kicsit körbetekintünk, mit tudott kezdeni a kortárs művészet a Megváltó bibliai alakjával. Húsvét közeledtével tehát jöjjön tizenkét film Jézusról az evangéliumok szerint (vagy annak ellenére), a nézők (és az egyház) megelégedésére (vagy épp ellenkezésére).

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

Testvérlövészek (The Sisters Brothers, 2018)

írta Nikodémus

Lövések dördülnek a vaksötétben. Épp csak a torkolattűz parázslik fel, majd kiáltás hallatszik. Nem halálhörgés, nem is diadalüvöltés: bizonytalankodó kurjantások. Megvan? Sikerült? Hol a többi? Pár pillanatra a néző is elveszti a fonalat, aztán kiderül minden: egy éjszakai rajtaütést izgulhattunk végig. Hangzatos főcím, napszítta kopár táj vagy diadalmas filmzene helyett ilyen szokatlanul kezdődik Jacques Audiard (Halálos szívdobbanás, A próféta, Rozsda és csont, Dheepan – Egy menekült története) legújabb, Patrick DeWitt regényéből készült filmje, a március legvégén itthon is bemutatott Testvérlövészek, és a meglepetéseknek még nincs vége.

Olvasd tovább

0

Röviden: Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace, 2018)

írta Nikodémus

Sűrű erdő – burjánzó aljnövényzet, magas szálfák, vízpára és napsütés. A zöldellő lombok között feltárul egy parányi otthon: sebtében összetákolt, mégis gondoskodó törődésről árulkodó lak, amelynek minden szegletét a praktikus célszerűség uralja. És az átmenetiség: egy férfi (Ben Foster) és egy lány (Thomasin McKenzie) ül egymással szemben. Egyikük tüzet csihol, másikuk az aznapi ételt vágja fel. Szó alig hallatszik köztük, inkább takarékos mozdulatokkal és gyorsan villanó tekintetekkel kommunikálnak. Portland egyik nemzeti parkjában élnek, helyzetüket folyamatosan változtatják, s gondosan megtanultak minden nyomot eltüntetni maguk mögül. Egy apró hiba folytán azonban felfedezi őket a külvilág, s a szociális szolgálat belefog kényszer-civilizálásukba.

Debra Granik (Csontodiglan, Winter’s Bone – A hallgatás törvénye) harmadik nagyjátékfilmje az a fajta élmény, mely elsősorban képeivel és hangulatával fészkeli be magát nézőjének lelkébe: cselekménye epizodikus, forgatókönyve alig szolgál valamilyen információval, csak a kamera követi apát és lányát szelíd állhatatossággal. Az út pedig különös helyre visz: természet és civilizáció, normalitás és radikális másság, elfogadás és elutasítás határmezsgyéjére, ahol még az is nehezen eldönthető, ki az, aki valójában rászorul a másikra. A (kiváló érzékkel fel nem fedett) múltbéli démonok gyötörte apa? A kamaszodó, nyiladozó értelmű lány? A saját kényelmébe lassan belefulladó jóléti társadalom vagy minimál-koszton vegetáló számkivetettjei? A filmet megülő súlyos csend árulkodó: főszereplőinkben elsöprő erők dolgoznak mélyen eltemetve, kitérni előlük képtelenség. Apa és lánya tehát összekapaszkodik: néma imádságban hordozzák egymást – amíg lehet.

(Megjelent: A Szív, 2019. április)

Olvasd tovább

0

BSG-retró: 10 dolog, amiért érdemes újranézni a Battlestar Galacticát

Március 20-án volt kerek tíz éve, hogy véget ért a tévétörténet egyik legegyénibb, kultsikert elérő scifi-sorozata. Az elmúlt és további hetekben körbejárjuk, hogyan lett mítosz a mítosz-építő Battlestar Galacticából. Ezúttal rendhagyó módon, top10-zel buzdítunk az újranézésre.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

Hostiles / The Rider (2017)

írta Nikodémus

A western igazi főhőse a táj. Nem a pisztolyhősök, a seriffek vagy a jámbor telepesek, hanem a végtelenbe nyúló horizont, mely egyszerre nyugtat és rémiszt. Határvidék: hívogat és fenyeget. Otthonoddá válhat, de ki is vethet magából – de csak azután, hogy megküzdöttél érte. Két, a közelmúltban bemutatott westernfilm figyelemre méltó együttállásban elmélkedik az amerikai mítosz(építés) elsődleges tárgyáról: puszta és ember viszonyáról.

Olvasd tovább

0

Recseg a felszín – Alelnök (Vice)

írta Nikodémus

Sokunk riasztó felismerése, hogy egyre szatirizálódik a valóság: ékes bizonyíték erre, hogy a nyugati világ (szorosabban: Amerika) közéletére kisebb-nagyobb (most éppen nagyobb) ügybuzgalommal reflektáló Hollywoodban mind több abszurdba hajló komédia készül politikai témákban. A humor különféle fajtáit merészen keverő vígjátékairól híres Adam McKay író-rendező egy idő óta úgy érzi, súlyos világpolitikai kérdésekben is van mondanivalója: a 2008-as gazdasági válságról szóló, négy évvel ezelőtt készült A nagy dobás-ban jól találta el a vicces-ironikus és a drámai pillanatok arányát. Legújabb filmje, az Alelnök nagyszabású portré-kísérlet egy karizma nélküli, szürke bürokratáról, aki karrierje csúcsán nyolc éven át hatalmában tartotta az Amerikai Egyesült Államok elnökét.

Olvasd tovább

3

Zöld könyv / Megbocsátasz valaha?

írta Nikodémus

Tudjátok, van az a tipikus Oscar-aspiráns filmtípus, amit a díjszezonra készítenek el kiemelkedő mesteremberi hozzáértéssel, divatos témában, szívhez szóló üzenettel csak azért, hogy az Akadémia jól megszórja februárban mindenféle aranyszobrocskákkal. Aztán eltelik pár év, és már a kutya sem emlékszik rá. Weinsteinnek volt hasonló taktikája a közelmúltból (no meg vastag pénztárcája és agresszív marketingfogásai), s miután ő kikerült a képből, abban reménykedtem, további tér nyílik a szabálytalanabb filmeknek – hát, tévedtem. A Zöld könyv (a magyar utótagot hagyjuk) és a Megbocsátasz valaha? némi idő eltelte után pont ugyanúgy fog eltűnni a nagy filmes süllyesztőben, mint pl. A király beszéde. S ennek nem a tartalom-túlkínálat az oka, hanem az, hogy mindkét film tulajdonképpen felháborítóan jelentéktelen.

Olvasd tovább

0

Innen szép nyerni – Beharangozó a 91. Oscar-átadóhoz

Különös időket él manapság a globális szórakoztatóipar fellegvárának számító Hollywood: legreprezentatívabb eseményére, az idén február 24-én megtartandó Oscar-díjátadóra egyre kevesebben kíváncsiak, miközben kínos botrányok tarkítják a tavaly szeptembertől zajló díjszezont.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

1

Hidegháború / Roma (2018)

írta Nikodémus

Egészen különös, hogy a mostanság folyton a trendiséget hajszoló Amerikai Filmakadémia két, ennyire régimódi filmet futtat az Oscar-szezonban. A botrányok, a politikai korrektség-mánia és a vastag aktuálpolitizálás hisztériájában igazi felüdülés leülni a Hidegháború vagy a Roma elé, mert régimódiságuk elsősorban nem fényképezésükben, tempójukban vagy hangvételükben áll, hanem abban, hogy képekben mesélnek. Komoly bátorságra vall ilyesmit bevállalni sztoriközpontú, direkt látványra gyúró (és CGI-licitáló) világunkban, Pawel Pawlikowski (Ida) és Alfonso Cuarón (Harry Potter és az azkabani fogoly, Az ember gyermeke, Gravitáció) mégis imponáló magabiztossággal ad leckét a filmvilágnak mozimágiából (ennek fényében pláne ironikus, hogy mexikói rendezőnk a Netflixen tündököl 10 Oscar-jelöléssel). Közös az önéletrajzi ihletettség, a választott operatőri technika, a társadalmi-közéleti hangoltság és a rajongó filmszeretet, épp csak a cselekmény játszódik a Föld két ellentétes pontján.

Olvasd tovább

0

Behódolás – Két királynő / A kedvenc

írta Nikodémus

Mi lett volna, ha? – tesszük fel az elcsépelt, mégis lényegbevágó kérdést egy-egy életfordulónkra vagy a világ folyásának keresztútjára visszatekintve. Talán elégedetlenségből, talán kíváncsiságból? Esetleg az önfelmentés szándékával? Egy biztos, a történelem nem ismétli önmagát, hogy megadasson a valódi újrakezdés lehetősége. Mégis, olykor szeretünk visszahelyezkedni, beleképzelni magunkat abba a pillanatba, amikor talán másképp, másfelé fordul a nagy kerék… Különböző nézőpontból ugyan, de ezt az anakronizmust működteti buzgón két idei kosztümös történelmi filmünk, a január-február fordulóján bemutatott Két királynő és A kedvenc.

Olvasd tovább

0

Átváltozás – Eighth Grade (2018) / Edge Of Seventeen (2016)

írta Nikodémus

Rettentő nehéz őszintén beszélni a kamaszkorról. Nekünk, felnőtteknek legtöbbször nem is sikerül: többnyire ifjúkorunkban megszilárdult jellemünk biztonságából tekintünk vissza a tini-lét egymásnak is ellentmondó, mégis elementáris igazságaira, gyakran nosztalgiával párásítva szemünket. Mintha egy sorsdöntő sportmérkőzés izgalmait próbálnánk felidézni a kiábrándító végeredmény tudatában. Bo Burnham és Kelly Fremon Craig író-rendező szerencsére nem félt belevetni magát a kamaszkor örvényébe, sőt, filmjeik jó eséllyel minket is berántanak – érdemes a merülés.

Olvasd tovább