1

Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are, 2009)

írta Nikodémus

A világ kegyetlen. Szembejön, beléd rúg, vérig sért, és még csak ott se hagy: mindig veled marad, az elviselhetetlenségig. Nem tudsz mást tenni, mint visszaadod neki, ami jár: jön a frusztráció, a düh, az ordítozás. Mind menekülés, hogy lerázhasd magadról azt a terhet, amit az élet jelent. Sírni, örülni, feloldódni, elkülönülni – a tiszta érzelmek lehengerlő intenzitását nem lehet egy egész életen át bírni. Tán épp ezért növünk fel. A gyerekkor mélységes érzelmi rémületességéről nem sokan mernek beszélni, hát még filmet forgatni, ráadásul úgy, hogy Amerika egyik legkedveltebb mesekönyvét veszik hozzá alapul. Tízéves Spike Jonze éjsötét drámája, ami gyerekmozinak álcázza magát.

Olvasd tovább

0

A hely / A vendégek (2017)

írta Nikodémus

Vendégség? Izgatott készülődés, majd könnyedén szaladó idő, önfeledt hangulat és nagy, világmegváltó beszélgetések jutnak eszünkbe. Ám mi a helyzet akkor, ha a gondosan előkészített ünnepi alkalom valamilyen okból félresiklik? Drámára, sőt, filmre kínálkozó téma, ám a megannyi remek kamaradarab közül is kiragyog két közelmúltban elkészült alkotás: A hely és A vendégek csípősebb, mint várnánk, s mélyebbre hatol, mint szeretnénk.

Olvasd tovább

0

Top 10: Tíz sztár, aki ellenáll(t) a szuperhősfilmeknek

A héten újra debütál a mozikban a képregény-univerzum legikonikusabb gonosztevője, Joker. Todd Phillips Martin Scorsese által felügyelt alkotása ezúttal kizárólag főszereplőjére koncentrál, és az előzetes hírek szerint egészen egyedi alakítást láthatunk a főszereplő Joaquin Phoenixtől. A különc viselkedéséről és gondos szerepválogatásáról ismert színész most csábult el először a szuperhősfilmek világába, merész (és úgy tűnik, díjakban is gyümölcsöző) vállalkozásának ürügyén nézzük azokat a hollywoodi sztárokat, akik eddig következetesen távol tartották magukat mindenféle köpenyes hőstől!

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

Újraélesztés – Lélegzés (Atmen, 2011)

írta Nikodémus

A 22. Faludi Nemzetközi Filmszemlét 2019. november 27. és 30. között rendezik Budapesten, a Premier Kultcafé és Moziban. Az idei mottó a Hívás. A témához kapcsolódó filmmel vagy fotóval, október 18-ig bárki pályázhat.

Mi egy élet értéke? Megítélhetjük-e azt, amikor épp zajlik? Készek vagyunk rá, hogy a legvégső határokig vessük magunkat? Karl Markovics, az idei Faludi Nemzetközi Filmszemle és Fotópályázat filmes zsűrijének elnöke bátran átlépte saját komfortzónáját, amikor a Rex felügyelő-sorozat és számtalan mozifilm karakterszínészeként megrendezte első nagyjátékfilmjét.

Olvasd tovább

1

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra)

írta Nikodémus

Nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott. A lényegre koncentrálok, minden mást kizárok – így beszél Roy McBride (Brad Pitt) az apró mikrofonba, s végzi a rendre esedékes pszichológiai tesztet, amelyen többnyire meg is felel. A SpaceCom veterán űrhajósaként felettesei épp azért szeretik, mert nem felesel, nem gondolkodik, az utasításokat pontosan végrehajtja. S ha váratlan vészhelyzet áll elő, nem megy nyolcvan fölé a pulzusa. Kívülről úgy tűnik, igazából sosem izgatta magát különösebben semmiért, a feleség (Liv Tyler) talán épp ezért hagyja a lakáskulcsot az asztalon. A férfi egy űrig érő antenna-állomáson dolgozik épp, amikor rejtélyes mágneses vihar söpör végig a Földön, s miután túléli, behívják. A meghallgatáson aztán őt éri a legnagyobb meglepetés: halottnak hitt apja (Tommy Lee Jones) után kellene erednie, aki immár három évtizede nem hallatott magáról a Neptunusz mellől. Az út pedig – amint az menet közben kiderül – nem a külső, hanem a belső űr miatt kockázatos.

Olvasd tovább

1

30 éves a Baywatch sorozat

Napfényes strand és kisportolt testek, vörös fürdőruci és bombanők, nyári forróság és krimi – ha azt mondom, Baywatch, sokunknak ez jut eszébe Mitch Buchannon (David Hasselhoff) és csinos vízimentő-társainak kalandjairól. Az idén 30 éves, világszinten is az egyik legsikeresebb tévésorozat indulása nem volt éppen diadalmenet. Alább elmeséljük a legendás (és pikáns) sorozat megszületésének történetét, kitérünk az azt kísérő ellentmondásokra, botrányokra, és vetünk egy pillantást az örökségére is. Csobbanjunk!

írta Nikodémus

A kezdetek

Gregory J. Bonann tizenéves kamaszként, könnyű nyári munka reményében csatlakozott 1970-ben a Los Angeles-i partiőrség vízimentő-csapatához. Már az első nap komoly sokk érte: egy férfit és egy nőt kellett kimentenie a vízből, miközben szeretteik a móló szélén jajveszékeltek. Bonannt azonnal megfogta a vízimentő-élet izgalma, és eszébe jutott, milyen remek tévésorozat lehetne ebből.

Olvasd tovább

1

Bűnből faragott hármasoltár – A törvény nevében (True Detective) – 1-3. évad

írta Nikodémus

Az igazán jó krimi tulajdonképpen dráma: a klasszikus tragédia alapvonalait őrzi, amennyiben a bűnügy rejtvény-logikája helyett a bűn sajátos természetére koncentrál. A bűn ugyanis nem társadalmi probléma vagy erkölcsi megingás, hanem egzisztenciális esemény. A bűnt megtapasztalván a nyomozó (s vele a néző) megrendül, hiszen érzi, hogy maga a lét sérült – a társadalmi igazságosság érvényesítése kevés a gyógyításhoz. Emiatt hazug Columbo, Petrocelli, Don Matteo és a többi, epizódonként kerekre formált sorozat, ahol a főhős szinte játszi könnyedséggel oldja meg az aktuális esetet, hogy a játékidő végére mindig helyreálljon a világ rendje. Az efféle posztmodern krimik (vagy akár a Dr. Csont és a Helyszínelők) áradatában igazi felüdülés volt az HBO A törvény nevében (True Detective) sorozata, melynek három, külön-külön történetet felvázoló évada szokatlan, ám megérdemelt sikert aratott. A sugárzással egyidőben születő hosszas elemzések és rajongói teóriák alaposan körüljárták a 2014-ben indult, idén befejeződött sorozat világát, egyvalami azonban kimaradt az értelmezésekből: az író-kreátor Nic Pizzolato hősein keresztül az isteni erényekről, pontosabban azok dermesztő hiányáról gondolkodik.

Olvasd tovább

0

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018)

írta Nikodémus

Sok művész nagy, szinte egyetlen vágya, hogy megragadhassa a korszellemet. Egész életművek telnek el a siker legkisebb jele nélkül, gyakran fájó hibázásokkal. Schwechtje Mihálynak összejött a páratlan bravúr: mindjárt legelső nagyjátékfilmjével sikerült a korszellem szíve közepébe találnia.

Eszter (Herr Szilvia) visszahúzódó tini, aki a mangák világában talál menedéket. Angoltanára (Polgár Csaba) az egyetlen, aki megértéssel közeledik hozzá, ezért a lányt alaposan megviseli, amikor a fiatal férfi bejelenti, itt hagyja az iskolát, és más városba költözik. Eszter messengerén azonban hamarosan bejelentkezik valaki, és egy igen különös, baljós kapcsolat veszi kezdetét. Szégyen és vágyakozás, bájos kamasz-szerelem és felnőttes felelősségérzet ütközik Eszter lelkében, s a néző gyakran úgy érzi, ezek az ütközések bizony egyúttal keveredések is – hiszen a határok egyre inkább elmosódnak.

Olvasd tovább

0

Durrellék – 4. évad

írta Nikodémus

Nagyjából egy évvel ezelőtt kellemesen meglepett egy napfényes, jókedvű sorozat, ami Gerald Durrell korfui gyerekkorának sokadik megfilmesítéseként végre eltalálta az arányokat. A Durrellék (The Durrells In Corfu) persze nem sikerült tökéletesre, ám a csodálatos környezet, a jellegzetesen angol humor és az enyhén szappanoperás jelleg épp megfelelő volt egy könnyed nyári sorozatélményhez. Azóta becsorgott a negyedik, záróévad is, mely nem újít (miért is tenné?), hanem biztos léptekkel halad tovább az eddig kitaposott ösvényen.

Olvasd tovább

0

A vászon felhasad – Csontváry (1980)

írta Nikodémus

 

Festő, színész, filmrendező – három ember sorsa fonódik össze eltéphetetlenül az 1980-as Csontváry-moziban, mely miközben címadója művészetének titkát próbálja megfejteni, számot ad a főszerepre eredetileg szánt Latinovits Zoltán és rendezője, Huszárik Zoltán tragikus sorsáról is.

1919 Magyarországának vészterhes koranyarán egy krisztinavárosi lakásból érkezik különös beteg a Szent János-kórházba. Csont és bőr, mozdulni alig tud, csak a tekintete lángol különös fénnyel. A folyosó betegei különc művészemberről suttognak, s gúnnyal, kuncogva osztják meg a pletykát: az iglói patikus élete derekán egyszerre piktornak képzelte magát, beutazta a világot, hatalmas vásznakat festett tele furcsa vízióival, ám végül mindene odalett – bizonyára a józan esze is. Az orvos vészes kiszáradást állapít meg. Rokon vagy ismerős nincs, ki hallgatná a diagnózist, a beteg viszont, mielőtt távozna az árnyékvilágról, lassú, szaggatott zihálással elkezdi mesélni élete történetét.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Boy Called Sailboat (2018)

Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy kisfiú, akit Vitorlásnak hívtak. Senki sem tudja, szülei miért így nevezték el, barátai, ismerősei értetlenkedtek egy kicsit, aztán elfogadták – mert a kisfiú kedves volt, de leginkább csöndes. Kimaradt a nagy iskolai bunyókból, a tanulás után mindig engedelmesen hazament, hogy a fociőrült szomszéd sráccal múlassa az időt, s figyelje az otthonukat támasztó gerendát. Mert ez a gerenda bizony fontos volt, még az életnél is fontosabb: ha elmozdul, aprócska otthonuk azonmód ripityára törik. Ezt pedig a melós apa és a háziasszony anya nem engedheti meg magának. Mikor már öt rózsafüzér és nyolc segítő szent képe vigyázza a gerendát, a fiú úgy gondolja, új életcélt keres magának: beszerez egy ukulelét, hogy dalt írjon a városi kórházban haldokló nagyinak. Igen ám, de az ének olyan jól sikerül, hogy a fiú mindenkit lenyűgöz vele a tornatanártól az iskolatársakon át a buszvezetőig. Délutáni muzsikálása helyi látványossággá avanzsál, a világ felfordul körülötte, de őt egyre csak az hajtja, hogy örömet szerezhessen a beteg nagyinak.

Cameron Nugent ausztrál gyerekszínészből lett író-rendező debütáló nagyjátékfilmje lehetne akár a szokásos súlytalan tündérmese-sztori is, ám alkotónk saját útját rajzolja meg a nehéz sorsú, tehetségével mindenkit elkápráztató fiúban, aki éppoly természetességgel veszi a (zenei) csoda bekövetkeztét, mint egy-egy tragikusabb életfordulatot. A kopár táj megszomjasít, a bájosan elrajzolt mellékkarakterek mosolyogtatnak, a történet finom szimbolizmusa pedig a stáblista után kezd el működni bennünk. Mivégre hát a boldogság? El tudjuk-e fogadni, hogy mindenkihez másképp kopogtat be? A dal pedig, ami tündérmesénkben annyi örömöt okoz oly sokaknak, a néző számára néma marad: a boldogság titka megfejthetetlen.

(Megjelent: A Szív, 2019. július-augusztus)

Olvasd tovább

0

De profundis – The Dirt / Heavy túra / A sötétség gyermekei (2018)

írta Nikodémus

Minden művészet annyit ér, amennyit mozdítani tud egy határhelyzetbe került lelken. Kegyetlen mérce, de sokan vallják igazságát. Persze nem mindegy, milyen irányba lök az adott mű adott pillanatban, s itt mutatkozik meg a művészet – és ezen belül is talán a legtestetlenebb ág, a zene – misztériummal felérő hatalma: felemelhet vagy letaszíthat. Sokan már ennyivel is beérnék a popkultúra csömört okozó áradásában: mindegy, mi ér, csak legyen hozzá közöm. Marcel Duchamp műtárgyként kiállított vécécsészéje óta provokációnak nevezzük az ilyesmit, s számosan akadnak, akik így tekintenek a rock különböző válfajaira, azokon belül pedig különösen is a metálzenére. Gyors egymásutánban három film is kijött a közelmúltban, mely ennek a különös szubkultúrának a viszonyaival foglalkozik – hol botrányos, hol kedélyes, hol drámai hangnemben, ám rendre kizárólag a felnőtt nézőket megszólítva.

Olvasd tovább