FilmDROID
írta Nikodémus
Ritkán ünnepel Hollywood egy jellegzetesen magyar sorsról készült filmet, ám Brady Corbet alkotása, A brutalista a menet közben begyűjtött díjaktól – köztük három Oscartól – függetlenül is izgalmas. Herkulesi ambíciói, maratoni játékideje és művészi fogalmazásmódja egyaránt a filmtörténeti kánonba predesztinálják, de adódik a kérdés: végső soron megérdemelt-e a siker? A válasz nehezebb, mint hinnénk, ám nem azért, mintha filmünk rossz lenne, sőt.
írta Nikodémus
Aki alkot, az remél. Számot vet az idővel, s művét a jövőre bízza, tűnjön az bármilyen ködösnek innen, a jelenből nézve. José Arcadio Buendía, Macondo megalapítója (Diego Vásquez) ugyanígy gondolkodik: szerelmével, Úrsulával (Jackie Quinones) nem csupán települést, hanem dinasztiát is alapítanak Gabriel García Márquez kultikus regényében, melyet hosszú, gondos előkészületek után a Netflix vitt filmre kétszer nyolcrészes sorozat formájában. A tét legalább akkora, mint amekkorát a regény merész főhőse vállalt. S az eredmény bizony egészen különlegesre sikerült.
Vérfertőző rokonszerelem kavarja fel egy kis falu nyugodt életét, amely gyilkosságba torkollik. S mivel az átmetszett torkú halott éjszakánként rendre visszajár (legalábbis az elkövetőknek biztosan), el kell indulni az ismeretlen határvidék felé. José Arcadio és Úrsula nem hezitál, egyből a távoli óceánpartot tűzi ki úticélként. Hogy a nagy víz végül felbukkan-e a láthatáron, az az elbeszélés (pontosabban egy gőzölgő láp) ködébe vész, ám új paradicsomként mégiscsak felépül egy falucska. Az édeni település úgy tűnik, az időn kívül létezik: a boldog családba egymás után érkeznek a gyerekek, de az egykor elkövetett ősbűn mindvégig ott lebeg a gyorsan gyarapodó Buendía família fölött. Egy napon vándorcigányok bűvölik el s avatják be a családfőt az alkímia rejtelmeibe, a kamaszodó fiúk nem bírnak vágyaikkal, az újszülöttek levitálnak, a zsákba csomagolt csontok zörögnek, Isten árnyát pedig kezdetleges dagerrotípiákról szeretnék főhőseink leolvasni.
írta Nikodémus
Zeneszerző, aki megsüketül; festő, aki megvakul; szobrász, aki lebénul; író, aki megtébolyodik – a 19. századi zsenikultusz tipikus művész-sorsai. Átélve tragikusak, elmesélve azonban – talán kortárs cinizmusunk miatt? – könnyen sekélyes közhelyekbe fúlhatnak. De mégis, mit tehet a művész, ha legfőbb munkaeszközétől megfosztatik? Ez a dilemmája Pablo Larraín legújabb, Maria Callas utolsó időszakáról szóló filmjének, s a vásznon egyszerre hármas küzdelmet figyelhetünk: a főszereplőét, az őt alakító színészét és a csodált életmű titkát megragadni vágyó rendezőét.
Pedig a nyitójelenet nem is lehetne banálisabb: egy párizsi lakás pazar (ám kissé ódivatú) ízléssel berendezett nappaliját látjuk, amint a komornyik és a szolgálólány halkan szót vált egymással, majd hivatalos szervek szürke figurái vonulnak föl a szőnyegen. Nem kétséges, valami szokatlan történt, de hogy pontosan micsoda, az majd csak a fináléban derül ki. Addig meg kell elégednünk – legalábbis eleinte – a hétköznapi rutincselekvések egyhangúságával. A díva (Angelina Jolie) felkel, elrendezi toalettjét, bekap pár gyógyszert, és kinn, a konyhában énekel egyet a rántottát sütő szobalánynak. Leírva mindez végtelenül banálisnak hat, Larraín mégis képes költészetet varázsolni belőle, valamint apró utalásokkal felépíteni hősnője összetett, mélyen ellentmondásos jellemét.
írta Nikodémus
Van valami megfoghatatlan a kamaszkorban. Egyéni életünkben képtelenek vagyunk kijelölni a kezdőpontját, arra viszont határozottan emlékszünk, mi minden változott körülöttünk és bennünk. Felsorolni persze alig tudnánk; többek között ezért is tűnik félelmetesnek életünk ezen szakasza. Zseniálisan ragadja meg ezt a lelki-mentális káoszt két, nemrég elkészült film: az Agymanók 2. a műfajban már rutinos Pixar, A vad robot pedig a Dreamworks animációs stúdió büszkesége.
írta Nikodémus
A Forma-1 rohamosan növekvő népszerűségének köszönhetően egyre több motorsport-témájú fikciós vagy dokumentum-alkotás készül. A legújabb versenyző a Drive to Survive-val és a Schumacher-dokuval már sikert arató Netflixen tűnt fel, éppen hőse halálának harmincadik évfordulójához igazítva. Az Ayrton Sennáról szóló hatrészes minisorozat szinte minden szempontból a teljességre törekszik, de sikerül-e beelőznie Asif Kapadia máig mércének tekintett 2010-es dokumentumfilmjét?
Terjedelemben biztosan: az összesen hatórányi játékidő első pillantásra bőségesnek tűnik, olyannyira, hogy egy rövid bevezető után egyből Senna gyerekkorába repít minket a forgatókönyv. A brazil-angol koprodukcióban készült sorozat nem spórol a részletekkel: bekukkanthatunk az apuka családi vállalkozásába, nyomon követhetjük az elszánt fiú első gokartos próbálkozásait, és természetesen szóba kerül a nagy dilemma is: maradni Brazíliában, vagy elköltözni Angliába, a Forma-1 (akkori) centrumába? Az eleinte lassú tempóban, majd a verseny-jelenetek érkezésével egyre gyorsuló ritmusban pergő epizódok különleges hangulatot teremtenek, s a korai forma-autós éveket bemutató rész az egyik legnagyobb értéke a sorozatnak. Hisz mindig izgalmas bemutatni egy olyan hőst, aki láthatóan még csak útja elején jár, miközben mi már a későbbi világhódítás tudatában figyeljük őt.
írta Nikodémus
Brawn: A lehetetlen Formula 1 sztori (Brawn: The Impossible Formula 1 Story) – Valahogy így kell magas színvonalú forma-1-es dokut csinálni. Ütős sztori, különleges képsorok, izgalmas megszólalások, alaposan átgondolt dramaturgia, minden részletre kiterjedő figyelem. És egy sztár, aki rajong a sportágért (és ezt eddig nem tudtuk róla), bár Keanu Reeves szerencsére tényleg epizódszereplő (vagy okosan kivágatta magát a filmből, hogy ne róla szóljon), egyetlen kivétellel (az a bizonyos “what th f*ck”, nagyjából négyszer). És ez nagyonis rendben van, mert a történet főszereplői – Ross Brawn, Nick Fry, Jenson Button, Rubens Barichello – úgyis eladják nekünk az egészet. Egy olyan tündérmesét, ami tulajdonképpen nem is tündérmese. Mert egy rendkívül bonyolult technikai sportban egyszerűen nem létezik olyan, hogy a haldokló gyári csapatot annak vezetője 1 fontért megveszi a kivonuló tulajtól, majd szempillantás alatt világverő alakulattá teszi. Itt sem egészen ez történt, ahogy arra a kulcsszemélyek utalnak is – szerencsére nem kell tehát csillámporos Disney-megváltástörténetet figyelnünk. Persze azért itt is van (sport)politika, szűkülő keretek, izgalom a pályán (és a tabellán), Daryl Goodrich rendező összességében mesterien hozza közel az egyetlen szezont megért, s egyből világbajnokká lett csapat inspiráló tündérmeséjét – ami akkor is lelkesítő, ha voltaképpen nem is volt tündérmese.
írta Nikodémus
Edward Berger legújabb filmje, a Konklávé egy példás ütemérzékkel leforgatott (egyház)politikai thriller, melynek főszereplői bíborosi ruhában ármánykodnak. Az igazi kérdés azonban az, hogy annyi érdek és ellenérdek között tetten érhető-e a Lélek munkálkodása? Azé a Szentléleké, amely hitünk szerint ilyenkor ott köröz minden pápaválasztó bíborosban.
írta Nikodémus
Az elnyomás leghatékonyabb formája a bizonytalanságban tartás: lehetőleg ne tudd, hogy a hatalom mikor, hogyan és milyen okból sújt le rád. Buzgón használták ezt a taktikát a XX. századi diktatúrák, köztük a kommunizmus, melynek Közép-Európában – saját bőrünkön tapasztaltuk – évtizedei voltak módszerei csiszolására. A lengyel-magyar együttműködésben készült, hazánkban még nyáron bemutatott Szent (Święty) című film bűnügyi története hasonlóképp talányos, de egészen más értelemben: bizonytalanság leginkább a nézőben ébred, miközben fordulatról fordulatra próbálja követni a cselekményt.
Ha mindenszentek ünnepéről és halottak napjáról gondolkodunk, európaiként hideg, vizenyős időjárás, szélfútta gyertyák és szeretteink sírjánál halkan elmormolt imák jutnak eszünkbe. S persze a csend, ami ezekben a napokban ezerféleképpen szól hozzánk. A gyász megélése azonban egészen különböző lehet a világ más, tőlünk távoli tájain. Minderről három olyan, a közelmúltban készült animációs film tudósít minket, amelyek míves kivitelezésükkel és a spiritualitás iránti nyitottságukkal rendre kiemelkednek a mezőnyből.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Back to Black – Van ugye ez a 27-es szabály a rockzene hajnalától kezdve, amibe Janis Joplintól Jimi Hendrixen át tragikus módon Amy Winehouse is beleesett. Csakhogy az ő sorsát már élő egyenesben, a közösségi média révén követhettük figyelemmel. Dukál tehát a nagyjátékfilm (főleg a zenész-életrajzi mozik kétes értékű fellendülésének idején), Sam Taylor-Johnson neve pedig adott némi okot a bizalomra. Ő ugyanis kezdésként egész pofás John Lennon-filmet tett le az asztalra (főszerepben későbbi férjével, Aaron Taylor-Johnsonnal). A Winehouse életét és karrierjét feldolgozó legfrissebb alkotása azonban annyira hatástalan, hogy az elhunyt sztár nevében a nézőnek kell érte elnézést kérnie. A kissé butácska fruskaként bemutatott Winehouse ösztönös tehetségnek van kikiáltva (miközben egyetlen dal születését mutatják meg kb. 2 percben), szegény feje vesztére pedig rossz társaságba keveredett. Egyszerűen ez a lecsúszás egyedüli oka: a káros barát (Jack O’Connell). Nehéz innen nyerni, pedig Marisa Abela és O’Connell mindent belead a szerepbe, az apuka (Eddie Marsan) pedig aggódva tördeli a kezét, jaj, mi lesz ebből. Megmondom: filmkatasztrófa, merthogy a játékidő felétől már annyira kínos és hamis az egész, hogy csak a stáblistát várjuk. Ott pedig megvilágosodunk: a való életbeli apuka a producer. Hát ezért a sok-sok ferdítés…
írta Nikodémus
Denys Arcand harmincöt évvel ezelőtt bemutatott filmje Jézus szenvedéstörténetének modern feldolgozása; igazi ritkaság a szélesvásznú biblikus mozgóképek mezőnyében.
Ha egy rendező az evangéliumok megfilmesítésére adja a fejét, többnyire korhű környezetet választ, hiszen elsősorban az izgatja, milyen lehetett kortárs tanúként a Mester közelében lenni. Suhognak tehát a tunikák, süvít a szél, éget a nap, s egyszerre hív és taszít a kopár közel-keleti táj. A kétezres évek elején valóságos divathullámot indított el az abszolút történelmi hitelességre törekvő A Passió. Alig talált azonban követőkre a kanadai filmkészítés egyik legismertebb alakjának izgalmas kísérlete, aki saját korába helyezte a Názáreti szenvedés-történetét, s a játék (vagy épp az áthallások) kedvéért mindjárt meg is kettőzte azt.
írta Nikodémus
Legyen szó családját óvni próbáló apáról, űzött vademberről vagy a felelősséget hírből sem ismerő kalandorról, Jeff Nichols amerikai függetlenfilmes rendező filmjeiben jórészt szűkebb pátriájának, az Arkansas-i „mély dél” világának kallódó férfihőseit örökíti meg.
Benny (Austin Butler), miután egy bárban találkozik Kathy-vel (Jodie Comer), a lány háza elé hajt motorjával, s szemben a bejárattal egyszerűen megáll. Letámasztja a gépet, nekidől, és vár. Éjjelen-nappalon át, ami némi riadalmat okoz a szomszédok körében, s hamarosan Kathy addigi párja is csomagolni kezd. Nincs ennél nagyobb macsóság: ugrásra kész nyugalmas vadként egyszerűen kivárni, amíg enyém lesz a préda. Annál tanulságosabb, mi lesz kettejük későbbi sorsa az idén nyáron bemutatott Motorosok (The Bikeriders) cselekménye során. A Chicagói Vandálok nevű motorosbanda történetét ugyanis Kathy mondja el egy visszaemlékezés keretében, Nichols tehát határozottan női szemszögből közelít a hatvanas évek Amerikájának egyik legnagyobb (és leghírhedtebb) hatású szubkultúrájához. A filmhez Danny Lyon ötven éve készült fotóalbuma volt a kiindulópont, s utóbbit érdemes szó szerint vennünk: miközben Nichols egyes fotó-beállításokat szinte teljes hűséggel „mozgóképesít”, addig maga a történet közel sem olyan dicsőséges, mint amit a motoros mozgalom vélt eszményei alapján várnánk. Nem is csoda: alkotónkat a régi dicsőség üres felmelegítése helyett a saját macsóságával – illetve hagyományos férfiszerep-felfogásával – küzdő férfi figurája érdekli.