0

Roofman – A besurranó (Roofman)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Ki ne akarná újra élni a gyerekkorát, s beszabadulni egy hatalmas játékboltba, hogy mindent, de tényleg mindent kipróbálhasson? Filmünk hőse megkapja ezt a lehetőséget, de nem egészen úgy, ahogy előzőleg számított rá. Jeffrey Manchestert (Channing Tatum) A Roofman – A besurranó című filmben ugyanis a szükség viszi rá a játékbolti tartózkodásra – persze ettől még irtó vicces szituációkat szül a dolog. Aminek főként a néző örülhet, mert romantikus klisék helyett életszagú történetet kap.

Olvasd tovább →

0

Túl az eseményhorizonton – Scifi sorozatok a korszellem tükrében

Publikálta nikodemus

Érkezzék bármilyen távoli jövőből is, a scifi túlnyomórészben korunkról szól. S többnyire figyelmeztet: erőforrásaink bűnös pazarlására, az emberi hübriszre vagy éppen a kozmosszal szembeni jelentéktelenségünkre. Mégis kérdés, érdemes-e a korszellem érintését keresni egy olyan műfajban, ami általában tudományos, de inkább fantasztikus világokat tár elénk – és ritkán nyújtja az otthonosság érzését. Nemrég megjelent három kortárs scifi-sorozat a bizonyíték rá, mennyire érzékenyen tud reagálni a szórakoztatóipar jelenkorunk tektonikus változásaira.

írta Nikodémus

Olvasd tovább →

0

Rajtakapva / A menekülő ember / Szivi, ne!

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Évtizedes szokás Hollywoodban, hogy a művészi igényű független-filmekkel befutott, díjakkal frissen kidekorált rendezőnek kedve szottyan egy stúdiómozit rendezni. A producerek ilyenkor kapva kapnak az alkalmon: pénz, paripa, fegyver egyaránt rendelkezésre áll, de hiába a mégoly nemes szándékok, a végeredmény leggyakrabban felemásra sikerül. Idén Darren Aronofsky, Ethan Coen és Edgar Wright döntött úgy, hogy lazul egyet, ám hogy összességében miként sikerült a Rajtakapva, a Szivi, ne! és A menekülő ember, nos, az megér egy hosszabb töprengést.

Olvasd tovább →

2

Röviden: Superman / Fantasztikus 4-es: Első lépések / Mennydörgők*

Publikálta nikodemus

Superman (2025) – Úgy látszik, Hollywood környékén most a karakter-pozitivitás a menő: James Gunn DC-univerzumot (újra)beindító mozija visszatér hőse karakterének gyökereihez. No persze ne várjuk az 1978-as hőseposz bájos (m már helyenként mulatságos) naivitását, de a tónusváltás elég egyértelmű: ez az új Superman (David Corenswet) jólelkű, jószándékú (nem csak a gatyáját, a szívét is kívül hordja), és hát tudjuk, hogy a jószándékkal a micsoda felé vezető út van kikövezve… Hősünk látványosan képtelen megbirkózni a földi (leginkább nyugati) társadalom bonyolultságával (ezt gyönyörűen letükrözi neki Loisszal /Rachel Brosnahan/ való beszélgetése), és az író-rendező által rá osztott nagy kaland során épp azt tanulja meg, hogy kicsit azért óvatosabb legyen ezzel az emberiség nevű fajjal. A film ritmusa jó, a vizuális és cselekménybeli ötletek parádésak és a poénok nagy része is ül, de sajnos hiányzik valami. Az, amiért Gunnt annyira lehet imádni: a valódi merészség. Persze van itt zsebvilág, fura alakok, csecsemővel való hajmeresztő dobálózás, vicces be- és kiszólások, de ez a DC-indítás gyanúsan emlékeztet a Feige-féle Marvel centire kidekázott jófejkedésére, amiből meg épp most szeretnek ki a nézők.

Olvasd tovább →

0

A muzsika hangja (The Sound Of Music, 1965)

Publikálta nikodemus

Ahogy sokunk számára hozzátartozik a karácsonyhoz a bejgli, a fenyőillat vagy az édes bor, úgy telepszik le számos család minden évben a tévé elé, hogy filmklasszikusokat nézzen. Voltaképpen meglepő fejlemény, hogy közülük is kiemelkedik az 1965-ben bemutatott, idén hatvanéves A muzsika hangja, hiszen egy dekányi hó, karácsonyfa vagy egyéb „ünnepi kellék” sincs benne. Tartalmaz ellenben sok zenét, elragadó szereplőket, még több cukormázat… és ha jobban figyelünk, a 20. századi történelem egyik legborúsabb fejezetét. Ma már megkérdőjelezhetetlen klasszikusként tekintünk rá, ám készítésének idején egyáltalán nem volt kézenfekvő, hogy filmtörténeti mérföldkő születik.

írta Nikodémus

Olvasd tovább →

0

Egyik csata a másik után (One Battle After Another)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Legkésőbb az 1991-es iraki háború óta tudjuk, milyen élmény élő egyenesben figyelni egy háborút. Még ha etikai aggályainkat félre is tesszük egy pillanatra, az élmény önmagában borzongató. A szemünk előtt zajlik a történelem, amely valóságból, manipulációból és propagandából formálódik – és a jövő emlékezete lesz. Effélével próbálkozik Paul Thomas Anderson is legújabb filmjében: mélyreható pillanatképet felrajzolni a jelenkorról. Ironikus, hogy az itthon nemrég bemutatott Egyik csata a másik után (One Battle After Another) tulajdonképpen egy regényadaptáció… a valósággal való bármilyen kapcsolat tehát nemhogy feltételezhető, de egyenesen kötelező.

Olvasd tovább →

0

Röviden: M:I – A végső leszámolás / Jurassic World: Újjászületés / F1 – A mozifilm

Publikálta nikodemus

Mission: Impossible: A végső leszámolás (M:I – The Final Reckoning) – Ahogy az várható volt, Tom Cruise még tovább emelte a téteket, és szinte már a nevetségesség határáig feszíti egyetlen franchise-át – és saját magát. Oké, most nem szóltak hírek bokatörésről, de a cselekménybe szinte minden olyasmi bekerült, amivel bizonyítani lehet, hogy Ethan Hunt az alfahím. Az akciójeleneteket nincs értelme méltatni, a legmagasabb minőség itt alapvetés. Ahogy a kameramunka, a vágás és a látvány: tízpontos mind. A grandiózusra növesztett sztori (amit azért az elején még egyszer összefoglalnak nekünk) viszont (vagy éppen ezért) Cruise kunsztjainak foglya marad. Sajnos nincs meg az az egyensúly, amit az Utóhatásnál éreztem: még mindig az az újkori M:I-részek legjobbika. Becsületére szóljon ennek a finálénak, hogy James Bondnál sokkal elegánsabban kötögeti össze a múltat a jelennel, és miközben görgeti előre a nagy világmegmentést, nem felejt el tisztelegni. Elsősorban önmaga előtt, mégis kevésbé van rossz szájízem, mint egy bizonyos sármos brit titkosügynök legújabb kalandjainál, amelyre válaszként született ez az egész odaát, a tengerentúlon.

Olvasd tovább →

0

A néma tavasz árnyékában – Ökológiai válság és kortárs tömegfilm

Publikálta nikodemus

Már neve is van a legújabb generációk körében hódító tünet-együttesnek: klímaszorongás. Az érzés, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, egyszer csak élhetetlen sivataggá válik, és hogy ezzel naponta posztok ezrei riogatnak, bizony nyomasztó. A Földünk bioszférájába való emberi beavatkozás drasztikus következményeivel tudósok rémisztenek, a bekövetkező kataklizma okainak pontos beazonosítása immár évtizedek óta „folyamatban van”, a politikusok pedig közös megoldások helyett újra és újra egymásra mutogatnak. Nem csoda, hogy a közérzületet a szórakoztatóipar is felvette témái közé: az ökológiai válság csakúgy tombol a kortárs tömegfilmben.

írta Nikodémus

Olvasd tovább →

0

Hill (2025) / Mansell & Williams Red 5 (2023)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Tudom, a Forma 1 mára végleg adatalapú sportággá lett, de az elképesztő statisztikák megdöntésében jeleskedő hiperbajnokok helyett én valahogy mindig jobban szerettem azokat a sportolókat, akiknek végülis egyetlen egyszer sikerült a világ tetejére ülnie. Egyszer, amiben elképesztő munka, kitartás, izzadtság van – hogy aztán a további karrier szinte törvényszerűen valamilyen lejtmenet legyen. Damon Hill és Nigel Mansell nekem ezért hősöm: nehezített pályán jutottak el a csúcsra, amivel számtalan ellendrukkernek bizonyítottak – de leginkább saját maguknak.

Olvasd tovább →

0

Véletlenül írtam egy könyvet

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Mondják, a könnyed műfaj valójában a legnehezebb: minden poénnak ülnie kell, s közben tilos, hogy a közönség megérezze a mögöttük húzódó, gyakran gyötrelmes munkát. Ugyanígy van ez a film világában is, ahol az ifjúsági film műfaját hanyagolták el hazánkban az utóbbi három évtizedben. Lakos Nóra filmje, a Véletlenül írtam egy könyvet ezért merész vállalás, egyúttal üdítő, műfaj(újra)honosító alkotás a hazai mozibemutatók sorában.

Olvasd tovább →

0

A főníciai séma (The Phoenician Scheme)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Sok mindent elárul egy filmrendezőről, ha nevének említésekor elsősorban képek jutnak eszünkbe. Nem, nem a csavaros történet, a magukkal ragadó párbeszédek vagy a hajmeresztő akciójelenetek, hanem képek. Rendben, a mozi elsősorban vizuális műfaj, pusztán stílusérzékre azonban talán mégsem lehet egy egész filmet építeni. Wes Anderson legújabb filmjében viszont pontosan ugyanezzel próbálkozik, sokadjára. A főníciai séma mégis több tekintetben visszatérés Anderson korai munkásságához, és örömteli fejlemény, hogy ezúttal hagy egy kis ablakot menetrendszerű – s ezúttal is kivételes műgonddal felépített – babaházának falán, hogy bekukkanthassunk – és (meg)érthessünk.

Olvasd tovább →

0

Az ügynök nyolc élete – Tom Cruise és a Mission: Impossible-mozik

Publikálta nikodemus

Minden eddiginél nagyobb felhajtás közepette mutatták be idén a mozik Ethan Hunt ügynök (Tom Cruise) nyolcadik egészestés küldetését. Hogy a Mission: Impossible – Végső leszámolás végül beteljesítette-e az előző filmek, valamint a marketinggépezet gerjesztette elvásárokat, azt minden lelkes mozirajongóra rábíznám. Már csak azért is, mert jelen filmünk a szintén maratoni játékidejű előző résszel egyetlen történetet alkot, az élményt pedig érdemes hosszabban forgatni magunkban. Bárhogy is, Ethan Hunt mozgóképes pályafutása mindenképpen megér egy alaposabb vizsgálatot – már csak azért is, mert alakulása jól tükrözi Hollywood változó szórakoztatási trendjeit.

írta Nikodémus

Olvasd tovább →