FilmDROID
írta Nikodémus
Edward Berger legújabb filmje, a Konklávé egy példás ütemérzékkel leforgatott (egyház)politikai thriller, melynek főszereplői bíborosi ruhában ármánykodnak. Az igazi kérdés azonban az, hogy annyi érdek és ellenérdek között tetten érhető-e a Lélek munkálkodása? Azé a Szentléleké, amely hitünk szerint ilyenkor ott köröz minden pápaválasztó bíborosban.
írta Nikodémus
Az elnyomás leghatékonyabb formája a bizonytalanságban tartás: lehetőleg ne tudd, hogy a hatalom mikor, hogyan és milyen okból sújt le rád. Buzgón használták ezt a taktikát a XX. századi diktatúrák, köztük a kommunizmus, melynek Közép-Európában – saját bőrünkön tapasztaltuk – évtizedei voltak módszerei csiszolására. A lengyel-magyar együttműködésben készült, hazánkban még nyáron bemutatott Szent (Święty) című film bűnügyi története hasonlóképp talányos, de egészen más értelemben: bizonytalanság leginkább a nézőben ébred, miközben fordulatról fordulatra próbálja követni a cselekményt.
Ha mindenszentek ünnepéről és halottak napjáról gondolkodunk, európaiként hideg, vizenyős időjárás, szélfútta gyertyák és szeretteink sírjánál halkan elmormolt imák jutnak eszünkbe. S persze a csend, ami ezekben a napokban ezerféleképpen szól hozzánk. A gyász megélése azonban egészen különböző lehet a világ más, tőlünk távoli tájain. Minderről három olyan, a közelmúltban készült animációs film tudósít minket, amelyek míves kivitelezésükkel és a spiritualitás iránti nyitottságukkal rendre kiemelkednek a mezőnyből.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Back to Black – Van ugye ez a 27-es szabály a rockzene hajnalától kezdve, amibe Janis Joplintól Jimi Hendrixen át tragikus módon Amy Winehouse is beleesett. Csakhogy az ő sorsát már élő egyenesben, a közösségi média révén követhettük figyelemmel. Dukál tehát a nagyjátékfilm (főleg a zenész-életrajzi mozik kétes értékű fellendülésének idején), Sam Taylor-Johnson neve pedig adott némi okot a bizalomra. Ő ugyanis kezdésként egész pofás John Lennon-filmet tett le az asztalra (főszerepben későbbi férjével, Aaron Taylor-Johnsonnal). A Winehouse életét és karrierjét feldolgozó legfrissebb alkotása azonban annyira hatástalan, hogy az elhunyt sztár nevében a nézőnek kell érte elnézést kérnie. A kissé butácska fruskaként bemutatott Winehouse ösztönös tehetségnek van kikiáltva (miközben egyetlen dal születését mutatják meg kb. 2 percben), szegény feje vesztére pedig rossz társaságba keveredett. Egyszerűen ez a lecsúszás egyedüli oka: a káros barát (Jack O’Connell). Nehéz innen nyerni, pedig Marisa Abela és O’Connell mindent belead a szerepbe, az apuka (Eddie Marsan) pedig aggódva tördeli a kezét, jaj, mi lesz ebből. Megmondom: filmkatasztrófa, merthogy a játékidő felétől már annyira kínos és hamis az egész, hogy csak a stáblistát várjuk. Ott pedig megvilágosodunk: a való életbeli apuka a producer. Hát ezért a sok-sok ferdítés…
írta Nikodémus
Denys Arcand harmincöt évvel ezelőtt bemutatott filmje Jézus szenvedéstörténetének modern feldolgozása; igazi ritkaság a szélesvásznú biblikus mozgóképek mezőnyében.
Ha egy rendező az evangéliumok megfilmesítésére adja a fejét, többnyire korhű környezetet választ, hiszen elsősorban az izgatja, milyen lehetett kortárs tanúként a Mester közelében lenni. Suhognak tehát a tunikák, süvít a szél, éget a nap, s egyszerre hív és taszít a kopár közel-keleti táj. A kétezres évek elején valóságos divathullámot indított el az abszolút történelmi hitelességre törekvő A Passió. Alig talált azonban követőkre a kanadai filmkészítés egyik legismertebb alakjának izgalmas kísérlete, aki saját korába helyezte a Názáreti szenvedés-történetét, s a játék (vagy épp az áthallások) kedvéért mindjárt meg is kettőzte azt.
írta Nikodémus
Legyen szó családját óvni próbáló apáról, űzött vademberről vagy a felelősséget hírből sem ismerő kalandorról, Jeff Nichols amerikai függetlenfilmes rendező filmjeiben jórészt szűkebb pátriájának, az Arkansas-i „mély dél” világának kallódó férfihőseit örökíti meg.
Benny (Austin Butler), miután egy bárban találkozik Kathy-vel (Jodie Comer), a lány háza elé hajt motorjával, s szemben a bejárattal egyszerűen megáll. Letámasztja a gépet, nekidől, és vár. Éjjelen-nappalon át, ami némi riadalmat okoz a szomszédok körében, s hamarosan Kathy addigi párja is csomagolni kezd. Nincs ennél nagyobb macsóság: ugrásra kész nyugalmas vadként egyszerűen kivárni, amíg enyém lesz a préda. Annál tanulságosabb, mi lesz kettejük későbbi sorsa az idén nyáron bemutatott Motorosok (The Bikeriders) cselekménye során. A Chicagói Vandálok nevű motorosbanda történetét ugyanis Kathy mondja el egy visszaemlékezés keretében, Nichols tehát határozottan női szemszögből közelít a hatvanas évek Amerikájának egyik legnagyobb (és leghírhedtebb) hatású szubkultúrájához. A filmhez Danny Lyon ötven éve készült fotóalbuma volt a kiindulópont, s utóbbit érdemes szó szerint vennünk: miközben Nichols egyes fotó-beállításokat szinte teljes hűséggel „mozgóképesít”, addig maga a történet közel sem olyan dicsőséges, mint amit a motoros mozgalom vélt eszményei alapján várnánk. Nem is csoda: alkotónkat a régi dicsőség üres felmelegítése helyett a saját macsóságával – illetve hagyományos férfiszerep-felfogásával – küzdő férfi figurája érdekli.
Kezdjük egy pillanatfelvétellel csaknem harminc évvel ezelőttről: Leonardo DiCaprio a Rómeó és Júlia, valamint a Titanic elképesztő sikerének dacára unja a szépfiú-szerepeket: valami egészen mást keres. Ráakad Danny Boyle angol rendező filmtervére egy elkényeztetett, önző srácról, aki kalandozásai során egy világtól elzárt paradicsomi közösségre bukkan. A film alapjául szolgáló regény rója egy bizonyos Alex Garland. Az ezredfordulón, jelentős médiakampánnyal bemutatott A part megbukik a mozikban, az író karrierjét azonban mégiscsak beindítja, akinek ötletei elég izgalmasak ahhoz, hogy a filmipar felfigyeljen rájuk.
írta Nikodémus
Legyen szó emberfeletti erejű szuperhősről, szerelmes amorózóról vagy a vicces-jófej szomszéd srácról, Hollywood, mióta létezik, tudatosan épít globális hőskultuszt. Popkulturális magánmitológiát farag, hogy közhelyekből épülő, végtelenbe nyúló történeteit újra és újra eladhassa.
Pillanatkép napjainkból: a Deadpool & Rozsomák című képregényfilm az idei nyári moziszezon egyik legnagyobb slágere volt: bemutatásának első hétvégéjén 205 millió dollárt termelt hazájában, augusztus első hetében pedig már 590 millió dollár összbevételnél tartott. A korábbi években efféle adatokra nem kaptuk volna fel a fejünket, a koronavírus-járvány óta azonban megfeleződtek a mozik világszintű bevételei. Így még kiugróbb a szokásos képregényhősök antitéziseként működő, pofátlan és laza Deadpool legújabb mozijának sikere. Ennyire szeretné a közönség a felforgató stílusú, lázadozó hősöket? Elképzelhető, de az okok összetettebbek.
irta Nikodémus
írta Nikodémus
Remélhetőleg nem sokan gondolkodtunk el komolyan azon, hogy egy nap felcsapunk rablónak, gengszternek… vagy éppen bérgyilkosnak. Talán csak játékból, egy kicsit. A film mint médium többek között erre is jó: következmények nélkül kipróbálhatunk valamit, amit erkölcsi mércénk szerint elítélnénk, a bennünk bujkáló kisördög azonban mégis vágyik rá. Nos, őt célozza meg Richard Linklater legújabb, a Netflixen már elérhető filmje, A bérgyilkos, aki nem is volt, s noha itt-ott mellé is lő, tökéletes indítása a nyári filmszezonnak.
írta Nikodémus
Kerültünk-e már olyan helyzetbe, hogy hirtelen életünk legféltettebb titkairól meséltünk egy vadidegen embernek egy vadidegen helyen? S utólag mintha magunk sem értettük volna, mi váltotta ki ezt az őszinteségi rohamot… a hely szelleme? Vagy az a különleges összehangolódás, amit a másikkal éreztünk? A Sundance-nyertes Smoke Sauna Sisterhood a nyári forróság közepén a hűvös Észtországba invitál minket, egy szauna mélyére, ahol feltárul a lélek.
írta Nikodémus
Nehéz elképzelni, de teremnek még intelligens, nézőjüket felnőttnek tekintő látványfilmek Hollywoodban. Persze kihalófélben lévő műfaj ez a világrombolósdi szuperhősfilmek és a streaming-csatornákra optimalizált romantikus gagyik áradatában, de a még májusban bemutatott A majmok bolygója: A birodalom bizony megérte a várakozást. Még úgy is, hogy az 1968-as klasszikustól számítva ez már a tizedik mozifilm a témában.
írta Nikodémus
A címben idézett mondat egy elképzelt magyar falu lepukkant művelődési házában hangzik el egy helyi kislány szájából. Mire idáig eljutunk, már érezzük a válasz kettős jelentését: Boross Martin első nagyjátékfilmje szelíd határozottsággal edzi nézőjét arra, hogy a jelenkori magyar rögvalóságban semmi sem az, aminek látszik.