FilmDROID
írta Nikodémus
Újkeletű kultusza van manapság az önkéntességnek, s ez dicséretes: generációk tanulják újra, mit jelent időnket és energiánkat adni egy-egy általunk vállalt, nemes ügyért. Jólesik ez az okoseszközök kék fényénél magányos önzésre kárhoztatott Z-generációnak, ám képesek vagyunk-e szeretetkapcsolatainkat mindenestül feltétel nélkülivé alakítani? Raymond és Ray ezzel próbálkozik, mégpedig édesapjuk nemrég kihűlt holtteste fölött – mi pedig csak remélhetjük, hogy még nem késő.
írta Nikodémus
Fekete Párduc 2. (Black Panther: Wakanda Forever) – Vannak rettentően nehéz helyzetek, még a folyamatos habkönnyű szórakoztatásra épülő Hollywoodban is. Chadwick Boseman váratlan halálával nem csak egy ígéretes színészt vesztettünk el, de egy ikonikus(sá növesztett) szerep megformálóját is, ám a Marvel-moziverzumnak folytatódnia kellett, Ryan Coogler rendező pedig nagyjából vette az akadályt. Nagyjából, mondom, hiszen az első film főszereplőjének kivezetését ízléssel oldja meg. Könnycseppek persze peregnek a vásznon túl (és ideát is), ám az igazi kérdés az, mit lehet kezdeni a Wakanda-világgal T’Challa nélkül. Nos, sajnos nem sokat: az új film forgatókönyve céltalanul dobálja fel az eseményeket és a karaktereket, s bár a gyászolás egy ideig jól áll neki, hamar unalomba fullad. Az új főgonosz egy gyenge Aquaman-koppintás, és hát megint a bosszú értelmetlenségéről és az ellenfélnek való megkegyelmezésről regélnek nekünk, sokadjára. A legnagyobb utat talán Shuri karaktere (Laetitia Wright) járja be, ám szimpátiámat (magamat is meglepve) Riri Williams (Dominique Thorne), az aktuális vagánycsaj nyerte el. A készítők a mostani etapban a már megszokott black power mellett láthatóan rágyúrtak a female powerre is, már csak jobb történetet kellett volna írni…
írta Nikodémus
Volt hét éve egy kis írás itt, a blogon (ma is megvan még), amiben egy pocsék, minden eresztékében hangosan zörgő játékfilmecske ürügyén írtam arról, mi is zajlik valójában a milliárdos futballbiznisz egyik legnagyobb szervezeténél, a FIFÁnál. A közös szenvedély (United Passions) persze csak ürügy (jó ürügy) volt annak a mérhetetlen képmutatásnak a bemutatására, amit az épp akkor zajló kiterjedt nyomozás során tanúsított a vezetőség, élen Sepp Blatterrel. A Netflix a hasonlóképp ellentmondásos katari foci-vb hetére időzítette legújabb dokusorozatát, és A FIFA titkai (FIFA Uncovered) nem is okoz csalódást: teljes nyíltsággal vágja az elképedt szurkoló képébe, hogy mindaz, amiben addig hitt, merő hazugság.
írta Nikodémus
Alkotója immár másfél éve halott, sorozatverzióját tavaly ősszel levetítették a közszolgálati tévécsatornán, mégis érdemes jegyet váltani Jankovics Marcell Toldi-adaptációjának szélesvásznú változatára, melynek mozipremierjét itthon október utolsó előtti hetében tartották. Az újkori magyar animáció állócsillaga generációkat tanított népmondáink, kultúrkincsünk megbecsülésére, s legfrissebb – sajnos utolsónak bizonyult – vállalkozása merész, lobogó szellemről tanúskodik. Olyanról, ami nem elégszik meg a könnyebb úttal: a lehetetlent célozza.
írta Nikodémus
Régens-régen, egy messzi galaxisban sokáig a scifi volt az úr, s bár képregényfilmek alakjában még tartja magát, húsz éve lépésváltás történt a szórakoztatóiparban: Peter Jackson grandiózus filmtrilógiában mesélte el J.R.R. Tolkien regényfolyamának harmadkori történéseit. A fantasy-trend azóta dúl, olyannyira, hogy a kígyó (avagy a sárkány) önmaga farkába harap, s mindjárt két nagyszabású előzménysorozattal tölthetjük el hűvös őszi estéinket. A hatalom gyűrűi Középfölde másodkorába, a George R.R. Martin könyve alapján íródott Sárkányok háza pedig a Trónok harca előtörténetébe enged bepillantást.
írta Nikodémus
Habár jelentősége manapság már csökken, az elmúlt félévszázad szórakoztatóiparát kétségtelenül a tévé uralta. A “doboz”, amely generációkat csábított el a könyvek mellől, megreformálta az oktatást és újrafogalmazta a látványhoz való viszonyunkat, mára kifutó termékké vált, hatása azonban mit sem kopik. Talán a klasszicizálódás jele, hogy épp mostanság készülnek el az első hollywoodi mozik a tévé aranykoráról – immár megszépítő, nosztalgikus köntösben. A Tammy Faye szemei (The Eyes of Tammy Faye) és Az élet Ricardóéknál (Being the Ricardos) álomgyári Oscar-termékként rendre úgy mutatja be a tévézés világát, hogy csupán finom kritikát gyakorol – talán túlságosan finomat.
írta Nikodémus
A teodicea alapkérdése, hogy ha Isten jó, miképp történhet meg a rossz a világban. Jó keresztényként érvelhetünk a teremtéstörténet édenkert-jelenetével vagy az ószövetségi „büntető Isten” évszázadokig bevett képével, ha ártatlan életekről van szó, különösen kínzó a magyarázat hiánya. Éppúgy, mint 12 iskolás srác esetében, akik fociedzőjükkel együtt négy éve egy monszun áztatta thaiföldi hegy gyomrában rekedtek. A világ lélegzetvisszafojtva figyelte az akkoriban zajló mentési munkálatokat, s az eseményekre menetrendszerűen érkező dokumentumfilm után most hazánkba is elért a történéseket feldolgozó játékfilm. Ron Howard rendezése, A tizenhármak (Thirteen Lives) karnyújtásnyira volt az itthoni mozipremiertől, az érdeklődők most az Amazon Prime streaming-csatornáján érhetik el az év talán legfeszültebb filmjét.
Ada Harris (az Oscar-jelölt Lesley Manville alakítja) a második világháború utáni Londonban takarítónőként keresi kenyerét. Magányosan él, amióta szeretett férje, Eddie eltűnt a háborúban, de nem olyan fából faragták, hogy emésztené magát a balszerencse okán vagy panaszkodna a körülmények miatt. Ám amikor a mindig gyakorlatias észjárású Ada felfedez egy elragadó Christian Dior-ruhát az egyik tehetős munkaadója hálószobájában, maga is meglepődik, milyen égető sóvárgást érez. Ha ilyen éteri, gyönyörű műalkotás birtokosa vagy, az valóban megváltoztathatja az életed. Pluszmunkákat vállal és minden fillért félrerak – még a lóversenyen is szerencsét próbál –, így összejön a pénz egy Dior-ruhára. Búcsút int legjobb barátainak, Violetnek (Ellen Thomas) és Archie-nak (Jason Isaacs), és Párizsba indul, hogy felkeresse a nevezetes Dior Házat és valóra váltsa álmait. Ám amikor megérkezik, Ada előtt meglepő akadályok tornyosulnak, például a Diort képviselő félelmetes Madame Colbert (az Oscar-jelölt Isabelle Huppert alakítja), akinek feláll a hátán a szőr pusztán a gondolattól, hogy egy takarítónő dizájnerruhát akar viselni.
írta Nikodémus
Az emberi lélek egyik legcsodálatosabb – s egyben legrémisztőbb – tulajdonsága, hogy mélységei beláthatatlanok. Amíg a bulvárközönség nyugtalanítóan sima modorú sorozatgyilkosokat vagy erőszaktevőket akar látni (az egyre szaporodó true crime-sorozatok nagy örömére), egészen másfajta borzongást kínál egy olyan ember története, aki szörnyű rémtettek után keresi kétségbeesetten saját üdvösségét. Paul Schrader, a Taxisofőr legendás forgatókönyvírója ezúttal is egy végzetesen elveszett férfi vezeklési kísérletéről mesél új rendezésében; a Svindler (The Card Counter) idén augusztusban végre hazai mozipremiert is kapott, s már elérhető az HBO Max kínálatában.
írta Nikodémus
Hogy Hawkinsban, az elképzelt amerikai kisvárosban épp milyen természetfeletti fenyegetés üti fel fejét, az születhet akár írói önkényből, a Stranger Things-et megalkotó Duffer testvérek azonban meglepően tudatosan nyúlnak a manapság divatos nyolcvanas évek-nosztalgiához. A mind ambícióiban, mind költségvetésében alaposan meghízott negyedik évadot figyelve egyértelmű, hogy hőseink felnőtté válása – hiába tiltakozik gyermeki énjük s vele a néző – elkerülhetetlen. Az igazi kérdés inkább az, mit visznek magukkal kalandos gyerekkorukból.
George Clooney és Julia Roberts, a két Oscar-díjas ismét együtt játszik. Közösen szeretnék megakadályozni szerelmes lányukat abban, hogy elkövesse ugyanazt a hibát, amit ők annak idején. A romantikus vígjáték a második esély édes meglepetéséről szól. Kiveszőben vannak az utóbbi években a nagy stúdiók romantikus vígjátékai. Az alműfaj őse, a screwball comedy a harmincas években született, és szép pályát futott be a 2000-es évekig. Akkortól azonban a romantikus vígjátékok kezdtek eltünedezni a filmvászonról. Ám Ol Parker rendezőnek az volt a benyomása, hogy az utóbbi évek kollektív tapasztalatai hatására a közönség újra szomjazza a romkomot.
írta Nikodémus
Oly kényelmes hinni, hogy ha egy jó ügy mellé állunk, egyből jó emberek is leszünk. Vagy legalábbis annak fogunk tűnni, hiszen a nemes elköteleződés jótékonyan eltakarja kitartóan dédelgetett magánbűneinket. Hogy mégis miképp lehet ezt véghezvinni egy világégés közepén, arról a nemrég bemutatott A Vagdalthús-hadművelet (Operation Mincemeat) igyekszik minket meggyőzni. Az igaz történeten alapuló, a HBO Max-on már elérhető film a II. világháború brit titkosszolgálatának rejtélyes világába vezet minket.