Példakép kerestetik

Hőstípusok és hőskultusz Hollywoodban

Legyen szó emberfeletti erejű szuperhősről, szerelmes amorózóról vagy a vicces-jófej szomszéd srácról, Hollywood, mióta létezik, tudatosan épít globális hőskultuszt. Popkulturális magánmitológiát farag, hogy közhelyekből épülő, végtelenbe nyúló történeteit újra és újra eladhassa.

Pillanatkép napjainkból: a Deadpool & Rozsomák című képregényfilm az idei nyári moziszezon egyik legnagyobb slágere volt: bemutatásának első hétvégéjén 205 millió dollárt termelt hazájában, augusztus első hetében pedig már 590 millió dollár összbevételnél tartott. A korábbi években efféle adatokra nem kaptuk volna fel a fejünket, a koronavírus-járvány óta azonban megfeleződtek a mozik világszintű bevételei. Így még kiugróbb a szokásos képregényhősök antitéziseként működő, pofátlan és laza Deadpool legújabb mozijának sikere. Ennyire szeretné a közönség a felforgató stílusú, lázadozó hősöket? Elképzelhető, de az okok összetettebbek.

irta Nikodémus

Hollywood „alapító atyái”, a jórészt hazánkból kivándorolt emigránsok eleinte nem akartak többet, mint pusztán szórakoztatni. A századforduló vurstli-világát telepítették át a mozivászonra: a naivát, a kacér csábítót, a feddhetetlen hőst és az elvetemült gonoszt. A fillérekből, barkácsolt díszletekkel, ezerszámra készülő filmek bornírt sematikusságán ma már pironkodunk, ám a tömegtermelés esélyt adott több tehetséges rendezőnek ahhoz, hogy művein keresztül a filmnyelvet magát csiszolgassa. A kortárs ponyvairodalom és a német expresszionizmus hatásának beszűrődésével pedig immár komolyabb, drámai műfajok is helyet kaptak a kínálatban. Ennek két alaptípusa volt: a melodráma és a bűnfilm. Érdekes fejlemény, hogy a főhős mindkettőben (többé-kevésbé) jellemhibáktól terhelt karakter, elbukását mégsem ez okozza, hanem a sors kegyetlen játéka. A melodráma a beteljesületlen szerelem nagy tragédiáját, a bűnfilm (a gengsztermozi, de még inkább a noir) a nagyvárosi elidegenedés élményébe ágyazva a világ kegyetlenségét énekli meg. Ismerős ez valahonnan: a görög mitológiából, ahol az istenek kényük-kedvük szerint játszadoztak az emberrel. Csakhogy itt már nincsenek felsőbb hatalmak: a modern antihős alapélménye az Istentől való elhagyatottság; amikor megkérdőjeleződik a morál, normalitássá válik a bűn, és ezt szomorúan vesszük tudomásul. Különös melankólia hatja át tehát a korabeli melodrámát és bűnfilmet: kimondatlan vágyakozás egy talán sosemvolt világ iránt, amikor még „rend volt a teremtésben.” Ez Hollywood profán magánmitológiájának első alapelve. Természetesen az önfeledten viháncoló, minden nehézségen sértetlenül túljutó vígjáték-hősök megmaradtak a repertoárban, a komédia műfaja azonban talán csak megformálásának módjában (és a humor divat-áramlatai szerint) változott, hőstípusát tekintve alig.

A ma ismert filmműfajok kialakulásának fontos tényezője volt, hogyan kezelik saját hőseiket. A korabeli közönség eleinte a gáncs nélküli, tiszta jellemű héroszokat kereste (nem függetlenül az „amerikai álom” delejező hatásától), mivel a nagy gazdasági válság idején beléjük lehetett kapaszkodni. Az eszképizmus azóta is komolyabb társadalmi-gazdasági válságok idején erősödik fel az álomgyárban: így volt ez az ötvenes évek kommunizmus-paranoiája idején, majd a hetvenes évek Vietnam-, olajválság-, és Nixon-lemondás mérgezte légkörében is. Ennek legékesebb példája George Lucas Star Wars-trilógiája, amely klasszikus tündérmese-történetével átfordította a nagyköltségvetésű látványfilmek addigi depresszív hangütését, és új trendet indított el. Lucas és Steven Spielberg nyolcvanas években készült, kirobbanó sikerű filmjei egyébként is máig tartó hatást értek el: újra és újra fellángol a nosztalgia irántuk. S itt nyugszik a hollywoodi hőskultusz második alapköve: ismételd addig a bevált formulát, míg pénzt hoz. Ez kérdőjeleződött meg némileg az utóbbi években, amikoris a lassan már két évtizede hódító szuperhősfilm-hullám apályát érzékelték a nagystúdiók. A képregény és annak hősei tipikus amerikai termékek, mozgóképes kihasználásuk csak idő kérdése volt. Miután a kétezres éveket a számítógépes grafika térhódítása nyomán ezek a hősök uralták, most úgy tűnik, a nézők egyszerűen megunták őket. Emberfeletti emberek, sajátos helyzetű félistenek ők, akik egyszerre szenvednek különleges képességeik és az „alattvaló” emberek emiatti csodálata (avagy gyűlölete) miatt. Tony Stark, a fegyvergyártó milliárdos (Robert Downey Jr.) szuperpáncélt épít magának, megnyeri az összes háborút, privát démonait azonban csak akkor képes legyőzni, amikor otthonra lel: felesége és gyermeke lesz. Tragédiája, hogy önfeláldozása az univerzumot menti meg, szeretteitől azonban el kell búcsúznia. Jellemző, hogy a Marvel nagy képregénymozi-építkezése során a hozzá hasonló figurák tudtak igazi közönségsikert elérni, s nem a már-már istenszerű, hétköznapi valóságunktól elrugaszkodott lények.

Így váltak hőseink az álomgyári filmipar „realizálási” törekvései nyomán lassacskán mindnyájan antihőssé: esendő, az eléjük gördülő akadályokat nagy erőfeszítéssel mégis legyőző alakokká. Hollywood azonban hiába szeretné, nem tudja elengedni az erőkultuszt: protagonistái többnyire rendkívüli erőfeszítéssel jutnak túl saját nehézségeiken; az akarat diadalával válnak többé önmaguknál. Fineszesség, ügyeskedés szinte sehol (talán csak az agyafúrt krimik legújabb hullámában); döntésképtelen, sodródó, netán kallódó főszereplőket alig találunk az álomgyári fősodor látványfilmjeiben. Pedig volt egy korszak, amikor Hollywood nagyon európai akart lenni: a francia újhullám szokatlan megoldásai odaát is egy egész rendezőgenerációt inspiráltak. Az álomgyár „fenegyerekei” (ahogy a kortársak nevezték őket) egyszerre lázadtak a műfaji filmezés bevált közhelyei és apáik fogyasztói társadalma ellen. Bolyongó hőseik nagyvárosok szélén tántorogva, vagy éppen a vidéki Amerika végtelen kukoricaföldjei mentén keresik életük értelmét – s többnyire nem vagy csak nehezen találják meg. Sorsuk egyúttal az USA hamis eredetmítoszának lerombolási kísérlete is: a bátor, hódító fehér emberé, aki uralma alá hajtotta az új kontinens természeti (és civilizációs) gazdagságát. Clint Eastwoodtól Paul Thomas Andersonon át egészen Martin Scorseséig korunk jeles amerikai rendezői birkóznak a „valójában másképp történt” hiteles megjelenítésével. Szavuk a Z-generáció gyorsfogyasztási igényeihez képest egyre halkul: miután a képregényes multiverzum-áradatban már az igazi történelem is lecserélhető fikcióvá vált, a valóság súlya vészesen lecsökken. Marad Deadpool és a trendi szuperhős-trollkodás.

(Megjelent: A Sziv, 2024. szeptember)