0

Könyvajánló – Robin

Robin Williams az egyik legkedveltebb és legtöbbször félreértett szórakoztatóművész volt, akit eleinte komikus zseniként ismert meg a világ. Ünnepelt filmjeit a magyar közönség is ismerte és szerette, a mai napig népszerű filmjei közé tartozik a Holt költők társasága, a Jó reggelt, Vietnam!, A halászkirály legendája, az Aladdin vagy a Mrs. Doubtfire. Williams rögtönző-tehetségének köszönhetően számtalan különböző karaktert keltett életre, a Good Will Hunting-béli alakítása az Oscar-díjat is meghozta számára. Géppuskatűzként pattogó humorbombáival mindenkit levett a lábáról, ám a vidám bohócszerep mögött ellentmondásos érzelmek és az önbizalomhiány végtelen mélysége feszült. Dave Itzkoff, a New York Times kulturális újságírója leleplező erejű életrajzában arra vállalkozott, hogy a sikerek mellett felfedje a színészóriás rendkívüli küzdelmét, amelyet az alkoholfüggőséggel és a depresszióval folytatott – ezekről a témákról Williams nyíltan beszélt az előadásai és az interjúk alkalmával egyaránt. A lenyűgöző portréban szó esik a férfi utolsó éveit megkeserítő betegségről is, amelynek szomorú következményéről a rajongók nem sejthettek semmit. A családtagokkal, barátokkal és kollégákkal készített száznál is több interjú, illetve az alapos kutatómunka nyomán megszületett Robin újszerű módon jeleníti meg azt az embert, aki munkásságával milliók életére volt nagy hatással. (Forrás)

Dave Itzkoff: Robin (ford. Mohai Szilvia), Partvonal Kiadó, 550 oldal, 2019, 4999 Ft

0

The Highwaymen / Triple Frontier

írta Nikodémus

A töprengő, vívódó férfi alakja filmtörténeti közhely: gondoljunk csak a korai idők melodrámáira, a film noirra vagy a western 60-as évektől megváltozó jellemű hőseire. A(z anti)hős, aki kezdetben nem találja helyét a rászabott környezetben, majd emberére (avagy feladatára) talál, végigküzdi a játékidőt, és végül megdicsőül – számtalan hollywoodi sikerfilm cselekményének alapváza ez. A dolog ott kap érdekes fénytörést, hogy az összetett karakterű urak mellé mostanság a hölgyek is felsorakoznak (lásd múlt heti kritikánkat), sőt, úgy tűnik, mintha átvennék az uralmat a popkultúra színes, szélesvásznú egén. Idén tavasszal két Netflix-film is megmutatta, hogy nem járt le még a megtévedt férfiak ideje.

Olvasd tovább

0

Fémes íz – Chernobyl minisorozat

írta Nikodémus

Mindenkinek, aki élt egy kicsit a kelet-európai szocializmusban, megvan a saját története Csernobilról: a nyugati sajtóból táplálkozó pletykák, a hírek és álhírek (mit csináljunk a kerti salátával, szellőztessünk-e, együnk-e jódozott sót stb.), a hivatalos csatornák bornírt hallgatása, a helyszíni magyar likvidátorok vagy a hegyeshalmi vagonmosók tragédiája, a Pakssal kapcsolatban megnövekedett (egyébként alaptalan) félelmek, s mind fölött az ökölbe szorított kéz. A döbbenettel vegyes tehetetlen indulat, hogy az idióta elvtársak ezt is megtehetik: beszennyezik a fél világot, és egyszerűen nem akad annyi józan ész, ami megszólalhatna a Lenin-mosott agyakban (ne feledjük, ekkor már javában készítik elő a bős-nagymarosi agyrémet). Az HBO nem akart mozgóképes wikipédia-cikket gyártani a szörnyű katasztrófából, Craig Mazin író-kreátor pedig szerencsére eléggé őrültje volt a témának ahhoz, hogy tisztességes és pontos megfilmesítés készüljön.

Olvasd tovább

0

X-Men: Sötét Főnix (X-Men: Dark Phoenix)

írta Minime

Az előző részekről: Az elsők, Az eljövendő múlt napjai, Apokalipszis.

Az egész X-Men-univerzum talán legizgalmasabb karaktere gyakorlatilag saját filmet kapott, amelynek stílusosan, egy egész korszakot lezáró alkotásban ágyaztak meg. Elvárásként igazából azt vártuk volna, hogy minimum az eddigi X-Men mozik szintjét elérje, és ha netalán jobban sikerülne, mint a korábbi darabok (kivéve persze a majdhogynem tökéletes Logan-t), akkor egy önmagunkban már enyhén katartikus nyugtázó érzéssel lehetne átpasszolnunk a karakterek sorsát az MCU-nak és a Disney-nek.

Olvasd tovább

0

Sarkvidék (Arctic, 2018)

írta Nikodémus

Halk gépihang csipog négyszer egymás után – idő van. A férfi az órájára néz, abbahagyja addig végzett tevékenységét, és egy másikba fog. Semmi kapkodás, semmi idegeskedés – felpörgetett hétköznapjainkban sokan vágyunk valami hasonlóra. Ám a film az első nagytotállal megmutatja, mi az oka annak, hogy hőse olyan szokatlan nyugalommal éli életét: S.O.S.-jelet ás a hóba, várva a távoli tájról érkező megmentőre. Joe Penna alkotása persze már a címével is képbe helyez minket, ám a brazil rendező Sarkvidék címmel forgatott – s az itthoni mozikban április végétől vetített – bemutatkozó munkája még így is képes meglepetéseket okozni.

Olvasd tovább

0

Elveszett és megkerült – Mindenki tudja (2018) / A sértés (2017)

írta Nikodémus

Túlságosan szeretjük dédelgetni veszteségeinket: itt egy feldolgozatlan sérelem, ott egy balul sikerült ügy, amott pedig egy szomorú tragédia. Hiúsági kérdést csinálunk belőlük, s addig őrizgetjük, míg ráboríthatjuk valakire. Hogy ennek milyen tragikus következményei lehetnek, azt idén két film is megrendítő erővel szemlélteti: a Mindenki tudja és A sértés egyaránt a megbocsátani képtelen ember lélekromboló vakságáról mesél.

Olvasd tovább

1

The Death of Superman (2018) / Reign of Supermen (2019)

írta Nikodémus

Halál settenkedik mostanság minden sarkon egy másik képregény-univerzumban (írtunk is róla), szóval újra divatba jött a makulátlan, halhatatlan szuperhős(öke)t megölni. Leginkább a sokk érdekében, kevéssé pedig azért, hogy elgondolkoztasson a hozzá(juk) való viszonyunkról. Amerika (és a világ) első és máig legérinthetetlenebb képregényhősével mindezt már 1992-ben eljátszották, volt is meglepődés rendesen. Superman maga volt az erkölcsi és fizikai romolhatatlanság, akinek emberi vonásairól gyakran elfeledkezünk. A Warner/SC Animation egy bő tíz évvel ezelőtti próbálkozás után most jól megadta a módját a híres történet megfilmesítésének.

Olvasd tovább

5

Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)

írta Minime

SPOILERMENTES kritika.

Először is szeretnék köszönetet mondani a Fórum Hungary filmforgalmazónak,
a Cinema City Westendnek és végül, de nem utolsósorban Nikodémusnak
azért az élményért, aminek részese lehettem.

„Save the best for last!”

– azaz a „legjobbat hagyd utoljára!” Egy év feszült várakozás, szinte végtelen háború az idővel és a türelemmel folytatott harcban, amelyet a rajongók kénytelen voltak megvívni önnön belső énjükkel, türelmetlenségükkel és kíváncsiságukkal, ezért az egy élményért, az Infinity Saga lezárását jelentő alkotásért. A Marvel Cinematic Universe 11 éves eddigi termésének, összesen 21 eddigi filmjének esszenciája érkezik meg a vásznakra a mai napon. Vajon piros betűs ünnep lesz ez a képregényfilmek számára, esetleg hatalmas csalódásba torkollik a túlfeszített és felfokozott várakozás? Senki nem tudhatta előre, hiszen a mércét olyan magasra állította egy évvel ezelőtt Anthony és Joe Russo rendezők Végtelen háború című alkotása, hogy megjósolni is lehetetlen lett volna a végeredményt. A számtalan teória, a relatíve későn érkező trailerek, a rendezőpáros által is nyíltan beismert ferdítések bennük, mind-mind pattanásig feszítették a húrt a világon mindenkiben. Olyan felfokozott várakozással párosuló reménykedés látott napvilágot a rajongókban, amit nagyon könnyen romba dönthetett volna bármilyen apró kis hiba is.

Olvasd tovább

0

Hostiles / The Rider (2017)

írta Nikodémus

A western igazi főhőse a táj. Nem a pisztolyhősök, a seriffek vagy a jámbor telepesek, hanem a végtelenbe nyúló horizont, mely egyszerre nyugtat és rémiszt. Határvidék: hívogat és fenyeget. Otthonoddá válhat, de ki is vethet magából – de csak azután, hogy megküzdöttél érte. Két, a közelmúltban bemutatott westernfilm figyelemre méltó együttállásban elmélkedik az amerikai mítosz(építés) elsődleges tárgyáról: puszta és ember viszonyáról.

Olvasd tovább

0

Recseg a felszín – Alelnök (Vice)

írta Nikodémus

Sokunk riasztó felismerése, hogy egyre szatirizálódik a valóság: ékes bizonyíték erre, hogy a nyugati világ (szorosabban: Amerika) közéletére kisebb-nagyobb (most éppen nagyobb) ügybuzgalommal reflektáló Hollywoodban mind több abszurdba hajló komédia készül politikai témákban. A humor különféle fajtáit merészen keverő vígjátékairól híres Adam McKay író-rendező egy idő óta úgy érzi, súlyos világpolitikai kérdésekben is van mondanivalója: a 2008-as gazdasági válságról szóló, négy évvel ezelőtt készült A nagy dobás-ban jól találta el a vicces-ironikus és a drámai pillanatok arányát. Legújabb filmje, az Alelnök nagyszabású portré-kísérlet egy karizma nélküli, szürke bürokratáról, aki karrierje csúcsán nyolc éven át hatalmában tartotta az Amerikai Egyesült Államok elnökét.

Olvasd tovább

3

Zöld könyv / Megbocsátasz valaha?

írta Nikodémus

Tudjátok, van az a tipikus Oscar-aspiráns filmtípus, amit a díjszezonra készítenek el kiemelkedő mesteremberi hozzáértéssel, divatos témában, szívhez szóló üzenettel csak azért, hogy az Akadémia jól megszórja februárban mindenféle aranyszobrocskákkal. Aztán eltelik pár év, és már a kutya sem emlékszik rá. Weinsteinnek volt hasonló taktikája a közelmúltból (no meg vastag pénztárcája és agresszív marketingfogásai), s miután ő kikerült a képből, abban reménykedtem, további tér nyílik a szabálytalanabb filmeknek – hát, tévedtem. A Zöld könyv (a magyar utótagot hagyjuk) és a Megbocsátasz valaha? némi idő eltelte után pont ugyanúgy fog eltűnni a nagy filmes süllyesztőben, mint pl. A király beszéde. S ennek nem a tartalom-túlkínálat az oka, hanem az, hogy mindkét film tulajdonképpen felháborítóan jelentéktelen.

Olvasd tovább

1

Hidegháború / Roma (2018)

írta Nikodémus

Egészen különös, hogy a mostanság folyton a trendiséget hajszoló Amerikai Filmakadémia két, ennyire régimódi filmet futtat az Oscar-szezonban. A botrányok, a politikai korrektség-mánia és a vastag aktuálpolitizálás hisztériájában igazi felüdülés leülni a Hidegháború vagy a Roma elé, mert régimódiságuk elsősorban nem fényképezésükben, tempójukban vagy hangvételükben áll, hanem abban, hogy képekben mesélnek. Komoly bátorságra vall ilyesmit bevállalni sztoriközpontú, direkt látványra gyúró (és CGI-licitáló) világunkban, Pawel Pawlikowski (Ida) és Alfonso Cuarón (Harry Potter és az azkabani fogoly, Az ember gyermeke, Gravitáció) mégis imponáló magabiztossággal ad leckét a filmvilágnak mozimágiából (ennek fényében pláne ironikus, hogy mexikói rendezőnk a Netflixen tündököl 10 Oscar-jelöléssel). Közös az önéletrajzi ihletettség, a választott operatőri technika, a társadalmi-közéleti hangoltság és a rajongó filmszeretet, épp csak a cselekmény játszódik a Föld két ellentétes pontján.

Olvasd tovább