0

The Postcard Killings

írta Minime

Liza Marklund és James Patterson koprodukciós „The Postcard Killers” című regénye alapján készített moziról esik szó a továbbiakban, amely mintegy újabb próbálkozásként szeretne az olvasók által csak „skandináv krimik”-ként ismert könyvek vászonra adaptált változataival megismertetni minket. A forgatókönyvet a női szerző és Andrew Stern szállította a filmhez.

Olvasd tovább

1

Élősködők (Parasite, 2019)

írta Gőbel Ágoston

Mától VOD-n is elérhető az idei Oscar-nyertes film,
ebből az alkalomból közöljük Gőbel Ágoston (oceanjaro.blogspot.com) írását.

Magyar idő szerint február 10-én hajnalban 92. alkalommal adták át az Amerikai Filmakadémia legrangosabb elismeréseit, az Oscar-díjakat. Az eseményen a koreai Bong Joon-ho Élősködők című alkotása kapta a legjobb filmnek járó szobrot, amit nyugodtan nevezhetünk filmtörténeti jelentőségűnek, hiszen először nyert a főkategóriában nem angol nyelvű film.

Olvasd tovább

0

Sorry We Missed You / Waves (2019)

írta Nikodémus

Nem csak a barát, a rokon is bajban ismerszik meg – tapasztalhatjuk időnként megnyugvással, máskor keserűen. Utóbbiról sajnos egyre többet hallunk: váratlan események, hirtelen tragédiák következtében széthulló családokról, melyek tagjai nem bírják tovább a végeérhetetlen passiójárást, és az egyéni számítás végül felülkerekedik bennük a gondoskodó szereteten. A Sorry We Missed You (Sajnáljuk, nem találtuk otthon) és a Waves (Hullámok) vád és pártoskodás nélkül mutatja be egy-egy hétköznapi családra szakadt nehézségek hatásait.

Olvasd tovább

0

Röviden: A látogató (The Visitor, 2007)

írta Nikodémus

Zenélni többnyire nem kétségbeesésében kezd az ember. Inkább kíváncsiságból, olthatatlan kifejezésvágytól hajtva vagy csupán az idő megrövidítésének szándékával. Walter Vale (Richard Jenkins) görcsösen ragaszkodik a hasztalan zongoraleckékhez, hiszen az elárvult, otthoni pianínó elhunyt feleségének emlékeit hordozza. Semmi más nincs, amibe kapaszkodjon: munkája kiábrándítóan egyhangú, estéi unalmasan telnek, s a hozzá közeledőket maga utasítja el. Végleg betemetné magánya, ha egy vendégelőadás alkalmával fel nem fedezné, hogy New York-i lakását idegenek lakják.

Thomas McCarthy mély tónusú, realista filmje elsősorban idős, megkeseredett hősének felemelő sorsát ábrázolja megható érzékenységgel, ám sort kerít az üres jelszóvá silányult multikulturalizmus, az önmagába belefásult jóléti társadalom és a 2001. szeptember 11. utáni nyugati bevándorlás-politika csöndes kritikájára is. A társadalmi üzenet azonban nem tolakodik elénk, elegánsan simul a sorsfordító találkozások és fájdalmas elválások által mozgatott cselekménybe.

Walterre végül újra ráhull a kétségbeesés, de addigi, kiüresedett életével szemben immár van mit veszítenie. Nem tehet hát mást, mint elkezd zenélni – kétségbeesésében.

(Megjelent: Új Ember, 2014. december)

Olvasd tovább

0

Röviden: The Peanut Butter Falcon (2019)

írta Nikodémus

Zac (Zack Gottsagen) szökni akar. Elege van eddigi életéből, és elszánja magát régi álmának beteljesítésére: hogy pankrátor legyen. Ismerősei megmosolyogják az alacsony, köpcös fiút mindaddig, míg egy éjjel csakugyan világgá megy. S másnap, sőt, harmadnap sem kerül elő, így csakhamar kétségbeesett keresés veszi kezdetét. Ebben élen jár Eleanor (Dakota Johnson) szociális gondozó – Zac ugyanis Down-szindrómás, akit jobb híján a helyi nyugdíjas otthonban helyeztek el, mivel családja lemondott róla. Útja során összeakad egy meglehetősen érdes modorú halásszal, Tylerrel (Shia LaBeouf), és az igazi kalandok ekkor kezdődnek.

Tyler Nilson és Michael Schwartz rendezők igazi tündérmesét vittek vászonra. No nem giccsesen banálisat vagy elidegenítően didaktikusat – ettől szerencsére megkímélik a nézőt. Inkább keresetlen egyszerűséggel, jóleső egyértelműséggel mesélik el három gyermeklelkű felnőtt közös történetét. Zac-et nem különösebben zavarja, hogy álmát környezete irreálisnak látja, ám jónéven veszi, ha társai fogyatékos, beteg ember helyett egyenrangú társnak tekintik. Tyler Zac barátsága által kap lehetőséget arra, hogy végleg elengedje zűrös múltját, Eleanor pedig a kaland hatására kezdi el újragondolni életét.

Közben botcsinálta családként mogyoróvajas halat esznek, tutajt eszkábálnak, különös keresztelési szertartásba csöppennek, és arasszal mérik a távolságot – szárnyalnak.

(Megjelent: A Szív, 2020. április)

Olvasd tovább

0

Megfosztatva – Keresztút (2014)

írta Nikodémus

Kezelhetetlen gyerekek, arrogáns szülők és mind jobban panaszkodó tanárok jelzik, hogy a gyermeknevelési szokásokat illetően súlyos, mélyreható változások zajlanak a nyugat-európai társadalmakban. Dietrich Brüggemann Keresztút (Kreuzweg) című, megrázó erejű filmje azonban – miközben vizsgálódásának fókuszát extrémközelire állítja – elvont bölcselkedés vagy moralizáló ítélkezés helyett felfed és kérdez.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy megfeledkezne a tágabb összefüggésekről, ám elsődleges szándéka szerint egy család életét mutatja be. Egy súlyosan diszfunkcionális családét, melynek – bár a rendező sosem mulasztja el kihangsúlyozni – nem az a legfőbb jellemzője, hogy egy antimodernista katolikus kisközösség elvei hatják át. A kulcs a rideg szeretetlenség, melyet a kiskamasz Maria (Lea van Acken) nem képes elviselni. Legkisebb testvére négy éves kora ellenére nem beszél, nővére pedig elhatározza, hogy felajánlja érte életét Krisztusnak. Döntését nem jelenti be sem rokonainak, sem nézőjének, az fokozatosan derül ki a tizennégy egymást követő, vágás nélküli jelenet során.

Olvasd tovább

0

Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria, 2019)

írta Nikodémus

Egyedülálló úr megosztaná… – békebeli társkereső apróhirdetések kezdődtek így, különös morális kettősségben: az élvhajhászat finom elfedése a felülfogalmazásban, arisztokratikus fénybe vonva a gyakran mocskos-bűnös rögvalót. Filmünk hőse egész életében hasonló felülfogalmazásban élt: kicsapongásait élettapasztalatnak, gorombaságait egy zseni ismertetőjegyeinek, szenvedéseit művészetnek hazudta. Ehhez most már nincs ereje: túl öreg hozzá. Pedro Almodóvar legújabb filmje, a Fájdalom és dicsőség immár csaknem egy éve bemutatkozott (s a mai mozi-ínséges időkben online elérhető), hatása azonban nehezen múlik.

Olvasd tovább

0

Röviden: Emma.

írta Nikodémus

Van egy széles (főként női) közönség, mely rajongásig tudja imádni Jane Austen munkásságát, és erre a filmipar is rég rájött: egyre-másra készülnek az adaptációk, újragondolások, amolyan könnyed lektűr-szellemben. Enyhén szólva nem tartozom a rajongók közé: a viktoriánus kor habos-babos képmutatása inkább taszít, mint érdekel. Épp ezért kíváncsian vártam, mi sül ki a legújabb (immár sokadik) Emma-adaptációból, melynek előzetese egészen szokatlan megközelítést ígért.

Emma (Anya Taylor-Joy) gazdag, fiatal kisasszonyként meglehetősen unatkozik, ezért folyton kisded játszmákat űz környezetével: bejárónőket, cselédlányokat emel barátnővé, férjet talál nekik, féltékenykedik és konspirál, folyton pletykál egy-egy jó parti lehetőségéről, ám neki magának esze ágában sincs megházasodni. Briliánsan elgondolt tervei egyszercsak elkezdenek összeomlani, és keserű leckék során át kénytelen megtanulni, hogy élettapasztalat és bölcsesség híján nem több, mint egy nagyszájú-kisszerű akarnok. Austen regényében mindezt bravúros, a korabeli társasági élet szinte minden vonatkozását felölelő mondatokba önti, s noha a tanulság egyszerű, műve mégis körképet ad a viktoriánus Anglia urainak meglehetősen különös viselkedéséről.

Mivel eddig jólfésült adaptációk készültek nagyvászonra, Autumn de Wilde elsőfilmes rendezőnőre az a feladat várt, meg tudja-e kicsit forgatni az unalomig ismert történetet. Jelentem, a film első órájában ez tökéletesen sikerült: Eleanor Catton akkurátus forgatókönyvéből egy pimaszul frivol, nézőjét percenként távolságtartásra figyelmeztető, ugyanakkor kuncogásra késztető film született. Nagyokat derülhetünk a szinte már parodisztikusan “wesandersonos” beállításokon, a mesterkélt látványvilágon, a vicces zenehasználaton, a csaknem slapstick-humoron (színészeink kiválóan komédiáznak) – ezek az elidegenítő effektusok mind azt üzenik: ne hidd el, amit látsz, gondolkozz! Kár, hogy az elegáns kritikusság a játékidő második felére kifullad, és átadja helyét a legközvetlenebb Austen-i sziruposságnak. Wilde rendezése stílusos, fanyar, és remek kommentárt fűz a milleniál-generáció pökhendi felsőbbrendűségéhez is, a finálét azonban sajnos elromanticizálja.

Olvasd tovább

0

Zárójelentés

írta Nikodémus

Gondban vagyok. Gondban, mert egy idős, érdemdús rendező életművéről kellene ódákat zengenem, de legújabb (talán záró?) művével kapcsolatban erre képtelen vagyok. Gondban vagyok azért is, mert ugyanakkor sárba sem tudom tiporni Szabó István nemrég bemutatott filmjét, ugyanis az nem botrányos. Csak érdektelen. És talán ez a legszomorúbb: a Zárójelentés az impozáns színészgárda és a méltóságteljes nekirugaszkodás dacára egy nagyjából közepes tévéfilm szintjét éri el – valahogy úgy, mint a hasonló adottságokkal induló Az ajtó.

Olvasd tovább

0

Házassági történet (Marriage Story)

írta Nikodémus

Rettenetes érzés, ha az emberrel, akinek egykor hűséget esküdtünk, már képtelenek vagyunk együtt élni. Igazán nyomós indok talán nem is kell, elég annyi, hogy kihűlt a szerelem, bogarainkkal egymás idegeire megyünk vagy másképp képzeljük el a boldogulást. Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) értelmiségi művészpárként éreznek így, és maguk sem tudják megindokolni, miért, de el akarnak válni. Noah Baumbach, miután megfilmesítette szülei válását (A tintahal és a bálna, 2005), most saját házasságának felbomlását beszéli el. S vele küzdünk mi, nézők is: a Netflixen még múlt novemberben bemutatott Házassági történet annyira hiteles realizmussal és kíméletlen őszinteséggel szól két ember elválásáról, hogy abba beleszakad a szív.

Olvasd tovább

0

A két pápa (The Two Popes)

írta Nikodémus

Nem túlzás, történelmi időket élünk: zajos válságát éli a későmodern nyugati kapitalizmus, nyugalmunkat meg-megújuló menekülthullámok zavarják meg, s közben az egész bolygót egy minden addiginál nagyobb kataklizma, a klímaváltozás fenyegeti. Egyházunk is átalakulóban van, melynek sokak szerint látványos (s egyúttal válságos) jele a két élő pápa személye. Fernando Meirelles rendező és Anthony McCarten forgatókönyvíró A két pápa címmel rendezhetett volna provokatív valláskritikát vagy émelyítő apológiát, ám a nehezebb utat választja: elmélyült gondolkodásra hív.

Olvasd tovább

2

Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

írta Nikodémus

Taika Waititi (Boy, Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája, Thor: Ragnarök) minden bizonnyal tündérvilágban él (avagy tündevilágban – ha már Új-Zéland…). Méghozzá egy teljesen őrültben, de úgy tűnik, ő van a helyén, és nem mi, akik enyhe fintorral, de azért lelkesen hahotázva figyeljük üstökösszerű pályáját. Abból a világból nézve ugyanis teljesen normális egy ilyen film, és tulajdonképpen csodaszámba megy, hogy ideát is létezik: a Jojo Nyuszi bátran mer viccelni a nácizmussal, bevállalósan inkorrekt, ám senkit nem bánt, sőt, gyönyörű arányérzékkel vezeti végig nézőjét egy kisfiú bájos fejlődéstörténetén.

Olvasd tovább