0

Az igazság bajnokai (Riders of Justice)

írta Nikodémus

Alexandriai Eukleidész óta tudjuk, a kör a legtökéletesebb mértani alakzat. Forgatható, tükrözhető bárhogy, szimmetriáját és lenyűgöző egyszerűségét sosem veszíti el. Ilyen köröket ró örömében kék biciklijével egy kislány a karácsonyi hóba filmünk zárójelenetében. Lehetne ez egy giccses családi mozi fináléja is, ám mire idáig eljutunk, már rég világos számunkra, hogy ilyesmiről szó sincs – talán csak erős idézőjelek között. A forgatókönyvíró-rendező és a főszereplő nevére pillantva persze már előre sejthettük volna a dolgot: akik másfél évtizede elhozták nekünk az Ádám almái-t, azoktól most sem várhatunk szabályos filmet. Anders Thomas Jensen és Mads Mikkelsen közös őrülete, Az igazság bajnokai (Riders Of Justice) laza, mint egy kocsmai beszélgetés, féktelen, mint egy szombat esti buli, és még szíve is van. Drámában, sötétségben és abszurd humorban megáztatott nagy szíve.

Olvasd tovább

0

Ígéretes fiatal nő – A kulisszák mögött

„Édes a bosszú, de gyorsan megronthatja a lelket. Azt kérem, hogy senki ne kövesse Cassie példáját.” Emerald Fennell valósággal berobbant a filmszakma élvonalába Megszállottak viadala (Killing Eve) című sorozatával (executive producerként jegyezte a szériát), most pedig a bosszú új aspektusait veszi górcső alá.

Mindenki úgy vélte, hogy Cassie (Carey Mulligan) ígéretes fiatal nő, ám egy váratlan esemény hirtelen új irányt szabott a pályafutásának. Ám Cassie-t nem olyan fából faragták, hogy feladta volna a harcot: iszonyúan okos, sőt veszedelmesen agyafúrt, és éjszakánként titokban egy másik karakter bőrébe bújik. A filmben egy váratlan találkozás megadja számára a lehetőséget, hogy begyógyítsa a múlt sebeit ebben az izgalmas és szórakoztató történetben. Miután hirtelen otthagyta az orvosi egyetemet, nem érdekli, hogy karriert fusson egy nagy cégnél, vagy hogy megtalálja az Igazit. Megelégszik azzal, hogy tejeskávét készít egy kávézóban kolléganője, Gail (Laverne Cox) oldalán. Emiatt szülei (Jennifer Coolidge, Clancy Brown) mélyen csalódottak és aggódnak. Minden vágyuk, hogy majdnem 30 éves lányuk többre vigye az életben, és kiköltözzön házukból.

Olvasd tovább

0

Szeretni másképp – Félreértéseink, tévelygéseink mozivásznon

Jól szeretni talán a legnagyobb művészet az életben – már ha valóban elhisszük, hogy ez földi pályafutásunk egyetlen, igazi tétje. Ez a különös, vágyakból, érzelmekből, akaratból, elkötelezettségből összeálló, hétköznapi fogalmainkkal nehezen leírható tapasztalat azonban menthetetlenül személyes: megismételhetetlen és lemásolhatatlan, sugárzását mégis megérzik rajtunk mások. Három közelmúltban bemutatott film megdöbbentő pontossággal rajzolja körbe ezt az emberi kitettségében gyönge, mégis csodás erőket mozdító szeretetet – vagy annak vacogtató hiányát.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman, 2020)

írta Nikodémus

Butaság volna tagadni, hogy a kortárs szuperhősmánia árnyékában Hollywood igenis reagál korának társadalmi (divat)kérdéseire, legyen szó a Black Lives Matter-mozgalomról (Tűnj el!, 2017) vagy a közösségi médiában elharapózó vélemény-populizmusról (Vadászat, 2020), ám az utóbbi években domináns MeToo-hullám is rendszeresen megkapja a maga (gyakran vegyes minőségű) filmográfiáját. E mozgóképek közös jellemzője, hogy a műfaji álca mögött nem is nagyon rejtegetik társadalmi üzenetüket – ahelyett, hogy a probléma mélyét feltárva elgondolkodtatnák nézőjüket. Valami ilyesmire tesz ellenben kísérletet a hívogatóan túlcukrozott, ugyanakkor üdítően szabálytalan alapszabású Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman), melyben három hölgy vág rendet jó adag iróniával a(z állítólag) férfiak uralta világban: az Oscar-várományos főszereplő, Carey Mulligan, rendezője, az elsőfilmes Emerald Fennell és Margot Robbie színész-producer.

Olvasd tovább

0

Framing John DeLorean (2019) / Driven (2018)

írta Nikodémus

John DeLorean sztorija megfilmesítésért kiált, ahogy ez elhangzik alábbi filmjeinkben: adott a nagyot álmodó zseni, az óriásvállalat ellen küzdő kisember, szép nők és vad partik, sötét ügyletek és kokain. Az autóipar azonban valamiért rendre elkerüli az álomgyár figyelmét (a kevés kivételek közé tartozik a Rush és Az aszfalt királyai – jellemző, hogy mindkettő jobbára a versenyzésről szól vállalati machinációk helyett), pár éve mégis hirtelen két csapat is úgy gondolta, érdemes nagyvászonra vinni a többek között erdélyi magyar származású, ír gyökerekkel rendelkező autómágnás felemelkedését és bukását. A választott műfaj legalább kétféle, a minőség azonban rendben van – nem több tisztes szórakoztatásnál.

Hősünk valós sztorijáról amúgy itt és itt olvashatsz.

Olvasd tovább

0

Tüzet gyújtani jötten – Megtérés és határhelyzet jezsuita szemmel

írta Nikodémus

Jezsuita misszió egy távoli, vad vidéken? Izgalmas alaphelyzet, melyből bizsergető kalandfilmet, erkölcsi példabeszédet és komor drámát is ki lehet hozni, sőt, mindhármat egyszerre. Hollywood időről időre belefog kereszténység és egzotikum sajátos viszonyának tárgyalásába, ám az eredmény, talán részben akaratlanul is a megtérés valódi indítéka felőli faggatózássá alakul. A mély személyességgel ugyanakkor kevéssé fér össze a mozis kasszasiker, így filmjeink, A misszió (1986), A fekete köpeny (1991) és a Némaság (2016) inkább csendesen megbújnak az álomgyár perifériáján.

Az írás két korábbi kritika alapján készült: A misszió / Fekete köpeny, Némaság.

Olvasd tovább

0

Futnak, és nem lankadnak meg

Negyven éve mutatták be a Tűzszekereket

írta Gőbel Ágoston

Egyre nehezebb olyan alapművet találni, amit évtizedekkel premierje után is előszeretettel választanak filmklubok szervezői, gyerekeknek szóló (táv)mozis programok koordinátorai, családok, filmkedvelők. Az 1981. március 30-án bemutatott Tűzszekerek szerintem ilyen film. Közös pont sokunk számára. Kevés alkotás emeli fel a lelket annyira, mint ez a film.

Emlékszem, életem első középiskolai médiagyakorlatán ültem ötödmagammal, amikor azt a feladatot kaptuk a műhelyvezető tanárunktól, hogy keressünk közös élményeket az életünkből. Többnyire nem ismertük egymást, viszont nagyjából egykorúak voltunk, így kihívást jelentett a feladat. Már nem emlékszem a pontos részletekre, de az bennem maradt, hogy rövid idő alatt két ilyen „közös pontot” is találtunk, amiből az egyik az olimpiai eszmével való első találkozás volt. Egyikünk sem egy konkrét olimpia egy konkrét versenye kapcsán értette meg a sport egyetemes jellegét, az ötkarikás játékok szellemiségét, hanem a Tűzszekerek megtekintése során. Megállapítottuk, hogy kevés alkotás emeli fel a lelket annyira, mint ez a film.

Olvasd tovább

0

Amit magaddal viszel – A nomádok földje (Nomadland)

írta Nikodémus

Világcsavarogni alapvetően az ifjúság műfaja – ám mivel a hippikorszak immár félévszázada lecsengett, az egykori lázadók öltönyt húztak, menő vállalati irodákba költöztek, és egykori eszméiket feledve nekiálltak pénzt keresni. Jó sok pénzt… Kitartó munkálkodásuk következménye az a csaknem milliónyi nincstelen, aki a 2008-as gazdasági válság miatt veszítette el megélhetését. Chloé Zhao (Songs My Brothers Taught Me, The Rider) legújabb, Oscar-várományos filmje, a Jessica Bruder tényfeltáró könyve alapján készült A nomádok földje (Nomadland) róluk szól.

Olvasd tovább

0

Csak másban moshatod meg arcodat

Gyógyítás és gyógyulás a magyar filmekben

írta Nikodémus

A többnyire klasszikusan önsorsrontó figurákat felmutató magyar filmekben néhány éve új tendencia kezd kibontakozni: a 2010-es évek új magyar mozihősei súlyos traumákkal küzdenek ugyan, ám készek a gyógyulás gyakran hosszú és fájdalmas útjára lépni. Legyen szó párkapcsolati válságról, életünk irányának kereséséről vagy egy súlyos magánéleti tragédia feldolgozásáról, az utóbbi időben három fesztiválgyőztes magyar film is megmutatta, érdemes őszintén beszélni elhallgatott problémáinkról – s keresni a gyógyulás lehetőségeit.

Olvasd tovább

0

Sound Of Metal / Another Round

írta Nikodémus

Önfeledtség és önelvesztés között, noha nyelvtanilag hasonlónak gondolnánk őket, bizony komoly a különbség: az egyik valamiféle elemelt, de mindenképpen pozitív állapot, utóbbi épp ennek ellentéte. A két kifejezés azonban veszélyesen közel is kerülhet egymáshoz, ahogy ezt két, mozi helyett sajnos csak az internetről elérhető film is tanúsítja, melyek hősei – egy fokozatosan megsüketülő dobos és egy alkohollal veszélyes táncba kezdő tanár – egyaránt megtapasztalják a mámor felemelő és romboló hatását.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Nest / The Good Liar / Wild Mountain Thyme

írta Nikodémus

The Nest – Verőfényes családi ház, elegáns fényképezés, ígéretes főcím… az ablak mögött egy sikeres üzletember telefonál, láthatóan feldobódva. Minden adott egy remek családi sztorihoz, az egyetlen zavaró tényező hősünk nyugtalanító nevetése – pontosabban vihogása. Jude Law mestere ennek a sármos, ugyanakkor felkavaró vihogásnak, s ez meg is adja az alaphangot filmünkhöz. Rory (Law) mindennap intim(nek szánt) gesztusok kíséretében kelti fel feleségét, Allisont (Carrie Coon), s egyik nap azzal hozakodik elő, hogy költözzenek vissza Angliába, mert ott hatalmas szerencse fog rájuk mosolyogni. A nő kicsit hezitál: nehezen hagyná ott bevált és szeretett hivatását, a lovakkal való foglalkozást, de párja megígéri, magával hozhatja szeretett elfoglaltságát. Az átcuccolás megtörténik, mi pedig elhűlve figyeljük az ódon, rideg, vaksötét kastélyt: ez volna az új otthon. Sem a szülők, sem a két gyerek nem találja a helyét, az iskolában nem úgy mennek a dolgok, és a férfi új munkahelyén sem. A bizalom lassan elapad, és helyébe lép az acsarkodás, melyet kitűnő érzékkel ábrázol Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene): a kezdeti idillről fokról fokra derül ki, hogy csupán illúzió volt, s szinte minden beállításban találunk valami enyhén fenyegetőt. Szerencsére semmi sem ugrik elő a sötét sarkokból (rendezőnk okosan kerüli a horrort), és nincs részünk teátrális nagyjelenetekben sem (semmi olcsó Oscar-vadászat), helyette filmünk a lélektani folyamatokra koncentrál: milyen az, amikor eleve ingatag alapra épül egy család, melynek széthullásához elég néhány nem túl erős, de jól irányzott külső behatás. Az a vihogás… az pedig még bőven a stáblista után is kísért.

Olvasd tovább

0

Mank

írta Nikodémus

Ha David Fincher filmet rendez, arra érdemes odafigyelni. Legyen szó nagyvárosi bűndrámáról, fekete humorú szatíráról vagy melankolikus életrajzi portréról, korunk posztmodern veszteségkrónikása rendre a magunk köré szőtt álvalóságok fojtogató szorítását, s a bennük való elveszettségünk okait kutatja. Ezúttal úgy tűnik, Fincher hat évnyi producerkedés és sorozatkészítés után könnyedebbre vette a figurát: legújabb nagyjátékfilmjében elhunyt édesapja hátrahagyott forgatókönyvéből meséli el nekünk Hollywood egyik legnagyobb mítoszát, Orson Welles Aranypolgárjának születését, mégpedig a forgatókönyvíró, Herman J. Mankiewitz szemszögéből.

Olvasd tovább