Biciklizni jó. Sportoljunk vagy kikapcsolódjunk, pihenjünk vagy épp napi ügyeket intézzünk… pattanjunk bár kerékpárra bármilyen okból, a pedálozás lendülete, az arcunkat simogató szél vagy a mellettünk elsuhanó táj látványa felszabadító érzés. S a legjobb, hogy sokszor nem magányos elfoglaltság: barátságok, szerelmek, életre szóló, komoly szövetségek szövődnek kerekezés közben. Szubjektív bringamozi-körkép következik – remélhetőleg defekt nélkül.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Sem szó szerinti, sem átvitt értelemben nem egy új Csernobil (még szerencse), de a Netflixen idén tavasszal megjelent Láthatatlan veszély (Emergência Radioativa) minisorozat tele van erős pillanatokkal – amelyeket ezúttal is a szörnyű valóság hitelesít.
1987. szeptemberében egy brazil kisvárosban két hajléktalan bemerészkedik egy elhagyott kórházba. Észrevesznek egy különös formájú, szokatlanul nehéz fémtárgyat; ráemelik egy talicskára és elviszik ócskavasnak a közeli fémkereskedésbe. A dolgozók este szétfeszegetik a tömböt, és Evenildo, a telep vezetője (Bukassa Kabengele) a feltárt hüvelyből szivárgó, kékesen ragyogó porra lesz figyelmes. Hazaviszi, megmutatja feleségének, fiainak és unokáinak, majd miután egy héten belül mindannyiuknál hányásos-szédüléses tünetek jelentkeznek, Antonia, a gyanakvó háziasszony (Ana Costa) felnyalábolja a tömböt, és beviszi a legközelebbi orvosi rendelőbe. Ott némi riadalom után elismerik, hogy valamiféle szennyező anyagról lehet szó, s a fémdarab kint marad a betonudvaron egy széken. Egészen a záróepizódig kell várnunk, hogy elkerüljön onnan, és ennek bizony jelentősége van. A kékesen foszforeszkáló anyag ugyanis Cézium-137 izotóp, amely intenzív gamma-sugárzással súlyosan károsít minden élőlényt. Egy fiatal, pályakezdő fizikus, Marcio (Johnny Massaro) az, aki felismeri a veszély nagyságát, és közbelépésének köszönhetően megkezdődik Brazília modern történetének legnagyobb kármentesítése.
írta Nikodémus
Persze, fel kell vázolni a pályafutást, a magánéletet meg a nagy áttörést (esetleg a bukást), de mindenkit egyetlen dolog izgat: mi a titok? Hollywood zenész-életrajzi filmjei (amely műfaj az utóbbi években jókora lökést kapott) jórészt ezt próbálják megfejteni, aztán bemutatni. Két amerikai ikon került sorra nemrég a csekklistán: Bob Dylan és Bruce Springsteen egyaránt nemzeti kincs az amerikaiaknak, és persze jó alapanyag egy lélekboncolós drámához. De sikerült-e megfejteni a titkot?
írta Nikodémus
A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.
Annyi szavunk van a bolondra: féleszű, bugris, ütődött, golyós, tébolyult… Anders Thomas Jensen legújabb filmjéhez pedig bizony jó sok szinonimát össze kell szednünk (többek között ehhez a cikkhez is), hogy legalább nagyjából körülírhassuk, miről is van tulajdonképpen szó. Az utolsó viking a rendezőtől megszokott stílusban, merész kanyarokkal és meghökkentő humorral mesél saját személyes valóságaink átjárhatóságáról.
írta Nikodémus
Shakespeare-ről szóló Top10-ünk itt.
Életrajzból magyarázni életművet? Egyszerre kézenfekvő és közhelyes megoldás; olyasmi, amit a kortárs irodalomtudomány ma már ritkán alkalmaz, a filmipar viszont (főként a midcult presztízsfilm) annál buzgóbban, változó eredménnyel. Chloé Zhao rendező, miután céltalanul kóborló, sebzett lelkű főhőseivel Oscar-díjig (A nomádok földje), majd Marvel-mozi (Örökkévalók) levezényléséig jutott, most visszatérne a gyökerekhez. Hamnet című díjvárományos filmje a „Bárd” feltételezett magánéletébe nyújt bepillantást, jórészt feleségének küzdelmein keresztül.
írta Nikodémus
Döbbenetes társadalmi látkép bontakozik ki szemünk előtt Jafar Panahi legújabb filmjéből, melyre ráerősítenek a forgatás körülményei és az iráni rendező hányattatásai is. A tavaly Cannes-ban Arany Pálmát nyerő alkotás ugyanis titokban, gerilla-módszerekkel forgott, mégpedig úgy, hogy Panahi saját hazájában immár 16 éve el van tiltva választott hivatásának gyakorlásától.
Ez a háttér pedig egyszerre illusztrál és magyaráz: érthetővé teszi a nagyszabású, drága jelenetek hiányát, a viszonylag kevés helyszín és a kézikamera használatát, illetve megvilágítja, miért is az a film témája, ami. A Csak egy baleset egyszerre szól az iráni muszlim rezsim konkrét történelmi hatásáról és általában arról, hogyan nyomorít meg egy diktatúra egy egész társadalmat. S persze a véletlenről, amely olyan események láncolatát indítja el, amik végzetesek minden érintett szereplő számára.
írta Nikodémus
Mikor e sorok születnek, még nem tudni, kap-e Oscart Joachim Trier legújabb filmje, ám a tavalyi Cannes óta tartó diadalút ritkán ennyire megérdemelt. Az Érzelmi érték úgy mesél generációkon átívelő traumákról, a művészet terápiás hatásáról és a kiengesztelődés mindig megújuló esélyéről, hogy voltaképpeni főszereplője mindvégig egy családi ház.
Ez az Oslo egyik nyugalmas negyedében álló vöröstéglás otthon az élettere egyetlen család négy generációjának: falai között öröm, bánat, boldogság és tragédia keveredik, s amint az első jelenetben meglátjuk belső tereit, rögtön egy átlagos skandináv otthonként rögzítjük magunkban. Fehér falak, éles árnyékok, északi visszafogottság, átgondolt praktikum. Ide érkezik meg Gustav (Stellan Skarsgård), a neves filmrendező, hogy régesrég elhagyott feleségének temetése után találkozzon a rokonsággal. Lányai, Nora (Renate Reinsve) és Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas) különbözőképpen fogadják: a húg melegen üdvözli, a nővér kimért és rideg marad. Másnap őt hívja meg apja egy kávéra, hogy közölje vele, új filmen dolgozik, és szeretné, ha a címszerepét a színházi színészként dolgozó nő játszaná el. Nora hallani sem akar a dologról: olvasatlanul dobja vissza a forgatókönyvet, és feldúltan hagyja ott Gustavot, aki egy félszeg mosollyal nyugtázza kudarcát. Látható, hogy mindkettőjükben viharok dúlnak, s hogy mifélék, az az elkövetkezendő másfél órányi játékidő tétje.
írta Nikodémus
Christy Martin és Mark Kerr. Két élsportoló, akik a ringen belül mindent elértek, amit akartak, ám sokkal izgalmasabb mindaz, ami azon kívül történt velük. A róluk szóló életrajzi filmeket a közelmúltban mutatták be, ám David Michôd és Benny Safdie alkotása nem a hagyományos hollywoodi szabású sportfilmeket idézi. A Christy és a Zúzógép egyaránt kőkemény lélektani dráma, s hőseik útja fontos tanulsággal szolgál önmagunk határairól, versengési és elengedési stratégiáinkról.
írta Nikodémus
Ki ne akarná újra élni a gyerekkorát, s beszabadulni egy hatalmas játékboltba, hogy mindent, de tényleg mindent kipróbálhasson? Filmünk hőse megkapja ezt a lehetőséget, de nem egészen úgy, ahogy előzőleg számított rá. Jeffrey Manchestert (Channing Tatum) A Roofman – A besurranó című filmben ugyanis a szükség viszi rá a játékbolti tartózkodásra – persze ettől még irtó vicces szituációkat szül a dolog. Aminek főként a néző örülhet, mert romantikus klisék helyett életszagú történetet kap.
Superman (2025) – Úgy látszik, Hollywood környékén most a karakter-pozitivitás a menő: James Gunn DC-univerzumot (újra)beindító mozija visszatér hőse karakterének gyökereihez. No persze ne várjuk az 1978-as hőseposz bájos (m már helyenként mulatságos) naivitását, de a tónusváltás elég egyértelmű: ez az új Superman (David Corenswet) jólelkű, jószándékú (nem csak a gatyáját, a szívét is kívül hordja), és hát tudjuk, hogy a jószándékkal a micsoda felé vezető út van kikövezve… Hősünk látványosan képtelen megbirkózni a földi (leginkább nyugati) társadalom bonyolultságával (ezt gyönyörűen letükrözi neki Loisszal /Rachel Brosnahan/ való beszélgetése), és az író-rendező által rá osztott nagy kaland során épp azt tanulja meg, hogy kicsit azért óvatosabb legyen ezzel az emberiség nevű fajjal. A film ritmusa jó, a vizuális és cselekménybeli ötletek parádésak és a poénok nagy része is ül, de sajnos hiányzik valami. Az, amiért Gunnt annyira lehet imádni: a valódi merészség. Persze van itt zsebvilág, fura alakok, csecsemővel való hajmeresztő dobálózás, vicces be- és kiszólások, de ez a DC-indítás gyanúsan emlékeztet a Feige-féle Marvel centire kidekázott jófejkedésére, amiből meg épp most szeretnek ki a nézők.
Ahogy sokunk számára hozzátartozik a karácsonyhoz a bejgli, a fenyőillat vagy az édes bor, úgy telepszik le számos család minden évben a tévé elé, hogy filmklasszikusokat nézzen. Voltaképpen meglepő fejlemény, hogy közülük is kiemelkedik az 1965-ben bemutatott, idén hatvanéves A muzsika hangja, hiszen egy dekányi hó, karácsonyfa vagy egyéb „ünnepi kellék” sincs benne. Tartalmaz ellenben sok zenét, elragadó szereplőket, még több cukormázat… és ha jobban figyelünk, a 20. századi történelem egyik legborúsabb fejezetét. Ma már megkérdőjelezhetetlen klasszikusként tekintünk rá, ám készítésének idején egyáltalán nem volt kézenfekvő, hogy filmtörténeti mérföldkő születik.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Legkésőbb az 1991-es iraki háború óta tudjuk, milyen élmény élő egyenesben figyelni egy háborút. Még ha etikai aggályainkat félre is tesszük egy pillanatra, az élmény önmagában borzongató. A szemünk előtt zajlik a történelem, amely valóságból, manipulációból és propagandából formálódik – és a jövő emlékezete lesz. Effélével próbálkozik Paul Thomas Anderson is legújabb filmjében: mélyreható pillanatképet felrajzolni a jelenkorról. Ironikus, hogy az itthon nemrég bemutatott Egyik csata a másik után (One Battle After Another) tulajdonképpen egy regényadaptáció… a valósággal való bármilyen kapcsolat tehát nemhogy feltételezhető, de egyenesen kötelező.
FilmDROID