3

A kocsma közepén – Én, Tonya

írta Nikodémus

A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük növekszik. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, miközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar. A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, melyben minden megvan, ami éltet egy szaftos botrányt. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.

Olvasd tovább

1

Eldobható életek – Floridai álom

írta Nikodémus

2018-02-floridai-álom-1

Mielőtt a kedves Olvasó tiltakozna, jelzem: a cím nem ítélet, hanem helyzetleírás. Az állásfoglalást Sean Baker legújabb, idén januárban bemutatott filmje ránk bízza, s épp ettől lesz olyan kényelmetlen moziélmény az Oscar-aspiráns Floridai álom. Apropó, cím: a magyar változat most kivételesen találóra sikerült, hiszen a cselekménybe lépve egyfajta álomvilágba kerülünk mi is, ám aki azt gondolja, hasonló film vár rá, mint az egy éve díjszezon-győztes Kaliforniai álom, készüljön fel egy alapos meglepetésre.

Olvasd tovább

2

Egy lélek távozóban – Anyám mozija (Mia Madre, 2015)

írta Nikodémus

2017-12-anyám-mozija-1

Haláltagadó korban élünk. Hősi önfeláldozást csak melodrámában vagy szuperhősfilmben tudunk elképzelni (a gonoszok számára pedig csúnya és megérdemelt pusztulást, természetesen), úgy gondoljuk, váratlan baleset csak mással történhet, s rendületlenül áldozunk az örök fiatalság hamis kultuszának: eszünk, iszunk, fogyasztunk. Hogy mennyire képtelenek vagyunk szembenézni az elmúlással, azt Nanni Moretti legújabb filmje, a nálunk advent küszöbén bemutatott Anyám mozija (Mia Madre) szelíd kíméletlenséggel mutatja be.

Olvasd tovább

2

Egy másik Amerika – Logan Lucky / Wind River

írta Nikodémus

2017-10-logan-lucky-wind-river-1

A Wind Riverről itt írtunk.

Legkésőbb Donald Trump elnöksége óta már mi is tanulgatjuk: van egy másik Amerika. Ahová nem ér el a valóságfricskázó, politikailag korrekt beszédmód, amit nem mutatnak a tévécsatornák, s amely felett olyan könnyedén átrepül a nyugati-keleti partok metropoliszaira kíváncsi turista. Nos, innen tudósít különböző hangnemben, ám rendre sebészi pontossággal két friss film: a Logan Lucky – A tuti balhé és a Wind River – Gyilkos nyomon a nyárutó talán legtanulságosabb mozibemutatója.

Olvasd tovább

2

Their Finest / The Lost City Of Z (2016)

írta Nikodémus

2017-09-their-finest-the-lost-city-of-z-1

Van abban valami tragikusan groteszk, ahogy a nyugati ember ellustult. Amint a fogyasztói társadalom modellje a múlt század közepétől egyre növekvő szabadidőt tett lehetővé polgárai számára, kihívás híján vészes gyorsasággal adtuk fel életfordító motivációinkat. Megszállott emberek nyújtotta rendkívüli teljesítményeket persze mostanság is szeretünk figyelni – leginkább kívülállóként, kényelmes fotelban ücsörögve. Lissa Evans és David Grann regényének főhőse, Catrin Cole és Percival Fawcett egyaránt speciális körülmények által edzett, eltökélt figura, történetük ideális alapanyag egy-egy jólesően régimódi filmhez.

Olvasd tovább

0

Capote (2005) / Infamous (2006)

írta Nikodémus

2017-08-capote-infamous

Csak a végtelenül naivak hihetik, hogy bűnelkövetés és bűnüldözés között szigorú határvonal létezik – e szentenciára krimifilmek garmadája épült már, a felszínesebbek logisztikai, a mívesebbek erkölcsi kérdést fabrikálva. Izgalmasabb kérdés, ha mindez a művészet világában kerül elő: szerző és műve, illetve a valóság hogyan viszonyul egymáshoz. A tiltott(nak vélt) határok radikális átlépésének pedig van egy szinonimája az amerikai irodalomban: Truman Capote. Bő egy évtizede, amikor Hollywoodban épp a demítizálás dívott, eljött az ő ideje is – mindjárt két, az előzetes várakozásokkal ellentétben meglepően egyenrangú film formájában.

Olvasd tovább

1

Megáldva (Gifted)

gifted1

Ha gyerekkoromban, úgy 5-6 évesen nem okozott volna gondot a differenciálegyenletek megoldása, olyan könnyen ment a deriválás, és ásítozva tekintettem volna az integrációs tesztekre, biztos, hogy ma nem írnék filmes blogra. És az is 1000 %, hogy a tableteket nyomogató 3-4 évesek láttán nem gondolnék vissza nosztalgiával gyerekkoromra, ahol örülhettem, hogy háromkerekű biciklivel suhantunk a szomszéddal és a környékbeli gyerekekkel. Miért? Mert nagyon is valószínű, hogy a matek más irányba vitt volna, és jelenleg egy átlagos ember számára érthetetlenül hosszú bizonyításon dolgoznék. De nem vagyok a különféle összegek bűvölője, és a számok csak a pénztárcámban bűvölnek el. Olvasd tovább

0

Másodvélemény: Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992)

írta Nikodémus

2017-08-unforgiven-1c

Mesteri záróakkord, keserű számvetés és valami egészen új elindítója – huszonöt éve, 1992. augusztus 7-én mutatták be a Nincs bocsánatot.

Minden színészikon azt hiszi, búcsúzásakor választott filmműfaja is meghal egy kicsit. Különösen is így van ez az Amerika eredetmítoszát polírozó westernben: William S. Hart (Tumbleweeds, 1925), Randolph Scott és Joel McCrea (Délutáni puskalövések, 1962), John Wayne (A mesterlövész, 1976), Henry Fonda (Nevem: Senki, 1973) vagy Steve McQueen (Tom Horn, 1980) többnyire dicstelen búcsúja mellett A mennyország kapuja (1980) irtózatos buktája jelezte, hogy vége a pisztolyhősök aranykorának, s legkésőbb a hatvanas évektől valami egészen más veszi át a jó öreg vadnyugat-mitológia helyét a köztudatban. Jöttek egymásután a szubverzív westernek, hódított az italowestern: egy műfaj haldoklott grandiózus keretek között, de a temetés még hiányzott. Érdekes módon ezt az a Clint Eastwood adta meg a műfajnak, aki már első feltűnéseivel jelezte a klasszikus, gáncs nélküli pisztolyhős figurájának ellentmondásosságát, sőt, később saját rendezéseivel is – Fennsíkok csavargója (1973), A törvényenkívüli Josey Wales (1976), Fakó Lovas (1985) – komolyan hozzájárult a western közhely-készletének lebontásához.

Olvasd tovább

0

Elválaszthatatlanok (Indivisibili, 2016)

2017-07-elválaszthatatlanok-1írta Nikodémus

Hajnalodik. A kamera lassan kúszik végig a tengerpart fövenyén. Néhány tábortűz pislákol, mellőlük szakadt öltözetű fiatalok kelnek föl. Őket követjük, s csakhamar egy félkész családi házba jutunk. Megismerjük a szobákat, végül pedig megpihenünk az utolsóban, ahol két lány fekszik az ágyon. Ők a főszereplői a nálunk június legvégén bemutatott Elválaszthatatlanok című olasz filmnek.

Olvasd tovább

0

Röviden: Menedék (Zookeeper’s Wife)

zookeperswifeCsodálatos állatkert üzemelt Varsóban, a Zabinski házaspár üzemeltette, a férfi és a nő odavolt munkájáért, szeretettel gondozta a bennlakókat. Azonban a II. világháború eljövetelével a várost lebombázták, az állatok jó része elpusztult, a maradékot pedig a németek lelőtték. Zabinskiék (Jessica Chastain és Johan Heldenbergh) tevékenységet váltottak a Lutz Heck (Daniel Brühl) engedélyével, titkon pedig zsidóknak segítettek, több száz embert bújtattak az évek során. Messziről hallatszott a dobpergés, ebből a filmből komoly díjesélyes lesz. De ahogy közeledett a bemutató, úgy csökkent a zsivaj körülötte, majd úgymond, effektíve csendben surrant be a mozikba és különösebb nélkül távozott. Egyáltalán nem meglepő, mivel Niki Caro rendezése egyáltalán nem erőteljes, kevésbé szomorú és drámai, mint amilyennek lennie kellene.

Chastain maga a tökéletesség, a legcudarabb percekben is csodálatosan néz ki. Ő a tiszta szívű nő, aki mindent megtesz az állatkákért, oroszlánkölyköket dajkál és kis elefántot éleszt fel. Mindenki odavan érte, még maga a Lutz is. Eléggé kilóg a többiek közül, amire még a ruházatával is ráerősítettek. Lelki szemeink előtt megjelenik Caro, amint erőteljesen mutogat Chastain felé, hogy tessék figyelni rá, adjon neki valaki egy díjat, vagy kettőt. Beleerőltették a romantikát (már ha lehet annak nevezni) is, még szép. Brühl-t sem hagyja hidegen Zabinskiné, de a karakterrel csúnyán elbánt a forgatókönyv, nem tudták meghúzni a határt, hogy mennyire legyen génekkel kísérletező náci tudós és gonosz német tiszt.

zookeperswife2Valahogy túlságosan is felszínes a történet, egyszerűen nem foglalkoztak a mélységeivel. Megmutatják a szenvedő embereket, de nem foglalkozik velük a film, láthatunk szörnyűségeket, de sikerült teljesen érzelemmentesen bemutatni. A varsói gettót és a kegyetlenkedéseket Zabinskiékon keresztül tárják elénk, akik ugyebár hősök, lehet nekik gratulálni, csak a film után vállunkat vonogatva állunk fel: Tudjuk ezt is, volt ilyen is. Szomorú történet, de nem érint meg. Szerették volna, hogy több legyen, ám mégsem foglalkoztak vele igazán, így maradt egy átlagos II. világháborúban játszódó drámai esemény.

Olvasd tovább

1

Christine / Miss Sloane (2016)

írta Nikodémus

2017-05-christine-moss-sloane-1

Könnyen áltatjuk magunkat azzal, hogy az individualizmus világméretű hódításának ellenére mi azért figyelünk embertársainkra – egy-egy odafordulással, jó szóval, lelkiismeret-könnyítő apró gesztussal. Hogy mégis mennyire áthatja kapcsolatainkat a közöny, arra keserű példát ad két nő, Christine és Miss Sloane nemrég Bluray-en/DVD-n megjelent története.

Olvasd tovább

1

Mine

mineposter

Mike Stevens (Armie Hammer) türelmesen hasal mesterlövész fegyvere mögött, bár társa és egyben jó barátja azért már erősen unja az eseménytelen órákat. Majd nem sokkal odébb nagy lesz a nyüzsgés, feltűnik néhány személy és a tengerészgyalogosok megkapják az utasítást: ki kell iktatni az egyiküket. Stevens hezitál, egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy pont a célszemélyt látja, másrészt nem feltétlenül ölne többet a kelleténél. A várakozás végül menekülésbe csap át, majd aknamezőre tévednek. A kolléga elhalálozása után Stevens is rossz helyre lép. Úton van a segítség, de nem néhány órát kell várnia, hanem napokat. Olvasd tovább