0

Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman, 2020)

írta Nikodémus

Butaság volna tagadni, hogy a kortárs szuperhősmánia árnyékában Hollywood igenis reagál korának társadalmi (divat)kérdéseire, legyen szó a Black Lives Matter-mozgalomról (Tűnj el!, 2017) vagy a közösségi médiában elharapózó vélemény-populizmusról (Vadászat, 2020), ám az utóbbi években domináns MeToo-hullám is rendszeresen megkapja a maga (gyakran vegyes minőségű) filmográfiáját. E mozgóképek közös jellemzője, hogy a műfaji álca mögött nem is nagyon rejtegetik társadalmi üzenetüket – ahelyett, hogy a probléma mélyét feltárva elgondolkodtatnák nézőjüket. Valami ilyesmire tesz ellenben kísérletet a hívogatóan túlcukrozott, ugyanakkor üdítően szabálytalan alapszabású Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman), melyben három hölgy vág rendet jó adag iróniával a(z állítólag) férfiak uralta világban: az Oscar-várományos főszereplő, Carey Mulligan, rendezője, az elsőfilmes Emerald Fennell és Margot Robbie színész-producer.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Nest / The Good Liar / Wild Mountain Thyme

írta Nikodémus

The Nest – Verőfényes családi ház, elegáns fényképezés, ígéretes főcím… az ablak mögött egy sikeres üzletember telefonál, láthatóan feldobódva. Minden adott egy remek családi sztorihoz, az egyetlen zavaró tényező hősünk nyugtalanító nevetése – pontosabban vihogása. Jude Law mestere ennek a sármos, ugyanakkor felkavaró vihogásnak, s ez meg is adja az alaphangot filmünkhöz. Rory (Law) mindennap intim(nek szánt) gesztusok kíséretében kelti fel feleségét, Allisont (Carrie Coon), s egyik nap azzal hozakodik elő, hogy költözzenek vissza Angliába, mert ott hatalmas szerencse fog rájuk mosolyogni. A nő kicsit hezitál: nehezen hagyná ott bevált és szeretett hivatását, a lovakkal való foglalkozást, de párja megígéri, magával hozhatja szeretett elfoglaltságát. Az átcuccolás megtörténik, mi pedig elhűlve figyeljük az ódon, rideg, vaksötét kastélyt: ez volna az új otthon. Sem a szülők, sem a két gyerek nem találja a helyét, az iskolában nem úgy mennek a dolgok, és a férfi új munkahelyén sem. A bizalom lassan elapad, és helyébe lép az acsarkodás, melyet kitűnő érzékkel ábrázol Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene): a kezdeti idillről fokról fokra derül ki, hogy csupán illúzió volt, s szinte minden beállításban találunk valami enyhén fenyegetőt. Szerencsére semmi sem ugrik elő a sötét sarkokból (rendezőnk okosan kerüli a horrort), és nincs részünk teátrális nagyjelenetekben sem (semmi olcsó Oscar-vadászat), helyette filmünk a lélektani folyamatokra koncentrál: milyen az, amikor eleve ingatag alapra épül egy család, melynek széthullásához elég néhány nem túl erős, de jól irányzott külső behatás. Az a vihogás… az pedig még bőven a stáblista után is kísért.

Olvasd tovább

0

Top 10: John Le Carré-filmek

David John Moore Cornwell, azaz John le Carré (1931–2020). A koronavírussal terhelt idei év egyik legnagyobb vesztesége, aki megreformálta a kémirodalmat, angolosan pesszimista képet festett az ember esendőségéről, és kivívta nem csupán a nagyközönség, de írótársai csodálatát is. Nem csoda, hisz pályatársával, az általa kevéssé szívlelt James Bond-figura megalkotójával, Ian Fleminggel szemben ő tényleg tudta, miről ír – tizenhat évig a brit titkosszolgálat kötelékében dolgozott. Regényeinek filmadaptációit a legenda szerint egy mosolygós angol úr eleganciájával és határozottsággal felügyelte, s amint írott mondataira, filmográfiájára is büszke lehet. Íme tíz le Carré-kémfilm időrendben és némi bónusz, a legnemesebb forrásból.

Olvasd tovább

0

Röviden: Karácsonyi ének (2019) / Egy nagyon angolos botrány (2018) / Tudhattad volna minisorozat

írta Nikodémus

Karácsonyi ének (A Christmas Carol, 2019)Dickens regényét nagyjából ezredszerre dolgozzák fel az épp aktuális alkotók, s a népszerű kisregényből már eddig is annyiféle verziót láttunk, amiből nehéz volna “autentikusat” választani. Nem is kell: a viktoriánus korabeli Anglia nagy ismerője épp ilyen színes és sokrétű meseként képzelhette el művének világát. A BBC most az elég jó pedigréjű Steven Knight irányítása mellett gondolta újra mindenki kedvenc karácsonyi meséjét, ám jó lesz, ha vigyázunk a már beizzított családi vetítéssel: Nick Murphy rendezése minden, csak nem gyerekbarát. A háromszor egy órányi minisorozat megtartja ugyan a kisregény főbb cselekményszálait, ám bizonyos részeket alaposan továbbgondol (járunk a túlvilágon, a purgatóriumban, a múltban, a jövőben stb.), s a dialógusokat ennek megfelelően teljesen újraírja. A borzongató horrorelemek és a lélektani hitelesség a forgatókönyvíró Knight érdeme, a hangulat csillagos ötös, a színészgárda pedig elsőrangú, élen Guy Pearce-szel, aki szerencsére nem a sokszor látott morgolódós Scrooge-t akarja eladni nekünk századszorra, hanem egy rideg racionalitással érvelő, mélyen cinikus és megkövesedett lelkű figurát állít elénk. A feldolgozás nagy erénye, hogy könnyfacsarás nélkül tágítja ki főszereplője életének múltbéli történéseit, hozzájárulva annak összetett lelki portréjához, egyúttal felrajzolva a mából már idillinek láttatott korabeli Anglia nyomorgó társadalmát. Van olyan pillanat, ahol felszisszentem, hogy ez már talán túl sok (pl. a bentlakásos iskola vagy az egykori üzlettárs átejtése), de a minisorozat többnyire elegánsan simítja bele narratívájába összes innovációját. Csillogás helyett kosz, fénysorok helyett sötét árnyak – izgalmas, kijózanító interpretáció, szigorúan felnőtteknek.

Olvasd tovább

0

Családi kötelékek (Crímenes de familia)

írta Nikodémus

Pont egy évtizede történt: egy argentin filmről beszélt az egész világ. Juan José Campanella rendezése, a Szemekbe zárt titkok (El secreto de sus ojos) jött, látott, és mindenkit lenyűgözött. A bámulatos arányérzékkel építkező film poros tárgyalótermi szappanoperából hamar hangulatos krimibe vált, hogy a fináléban egy szívszorító dráma bontakozzon ki előttünk a múlt megváltoztathatatlanságának keserű felismeréséről. Kapott is számtalan elismerést (köztük Oscar-díjat), nagyjából olyasféle tündérmesét kanyarítva alkotója köré, mint néhány évvel később a Saul fia. A zsáner azóta alaposan elterjedt Dél-Amerika feltörekvő filmrendezőinek körében, a Netflixen már elérhető Családi kötelékek (Crímenes de familia) azonban másolás helyett felérni szeretne a hírneves elődhöz.

Olvasd tovább

0

Némaság – 30 éves a Szürkület

írta Nikodémus

Amíg odakint, az utcákon és a közéletnek nevezett szimbolikus (s már akkor sem túl finom hangnemű) térben nagy robajjal zakatolt a rendszerváltozás, a magyar mozik csendben bemutattak egy filmet, amelyre a kortárs politizálásnak még az árnyéka sem vetült. Mintha nem is evilágból érkezett volna. Idén 30 éves Fehér György Szürkület című filmje.

Olvasd tovább

0

Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse, 2019)

írta Nikodémus

Különös pályát rajzol az élet egy-egy filmnek, befolyásoló tényezőből pedig akad jónéhány mostanság. A tavalyi Velencei Filmfesztiválon Ezüst Medvét, az idei César-gálán pedig három további díjat nyert Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse) ugyan jórészt a koronavírus-járvány miatt késett csaknem egy évet a magyar mozikból, igazi érdekessége azonban a rendezője: Roman Polanski. Szeptember közepétől végre itthon is megtekinthetjük a lengyel mester legújabb filmjét, amely mindkét, imént említett filmfesztiválon heves indulatokat keltett, holott első pillantásra nem tűnik többnek egy régmúltba vesző történelmi per felidézésénél.

Olvasd tovább

2

Az Androméda-törzs (The Andromeda Strain, 1971)

írta Nikodémus

A 2008-as minisorozat-verzióról itt írtunk.

Michael Crichton már félévszázada is le tudott írni olyasféléket, amikre Hollywood azonnal ugrott. Nem csoda: a többségükben rendkívül egyszerű, gyakran a kortárs valóságot legalább egyszer megcsavaró alapötletek kiváló high-conceptként működnek egy filmes adaptációhoz. A Jurassic Park vagy a Westworld még a kanyarban sincs, amikor emberünk egyik írásában már földönkívüli támadásról fantáziál – egy halálos vírusról. Megfilmesítésre való téma, ugye?

Olvasd tovább

0

Léghajósok (2019) / A hőlégballon (2018)

írta Nikodémus

Kevés találóbb (és egyúttal közhelyesebb) metafora van a repülésnél: elemelkedni a szürke hétköznapoktól, szokásos nézőpontunk felől; csúcsra törni, új magasságokat meghódítani; s persze új perspektívából látni a dolgokat. Mindennek pedig legautentikusabb eszköze a hőlégballon, amely az emberiség talán első légkörhódítási kísérleteinek eszköze volt. Nemrég két mozi is készült a témában: a Léghajósok kamaradrámaként próbál működni, A hőlégballon pedig történelmi környezetbe helyezett thrillerként. Az eredmény vegyes, ám megéri egy-egy próbát tenni mindkettőjükkel.

Olvasd tovább

0

Az utolsó óra – Tőrbe ejtve / Az ír

írta Nikodémus

Bűnről beszélni csak annak teljes mélységeit érintve érdemes – még filmen is. Ha nem így teszünk, marad az akcióközpontú matiné: a Rex felügyelő és a Helyszínelők világa, ahol hiába borzongunk (no annyira azért nem), minden epizód hiánytalan feloldozást hazudik a nézőnek. Jól tudja ezt Rian Johnson és Martin Scorsese, s nem maszatolnak: legújabb filmjeikben kíméletlenül a triviális bűnfelfogás mélyére ásnak – csak bírjunk kikecmeregni.

Olvasd tovább

0

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018)

írta Nikodémus

Sok művész nagy, szinte egyetlen vágya, hogy megragadhassa a korszellemet. Egész életművek telnek el a siker legkisebb jele nélkül, gyakran fájó hibázásokkal. Schwechtje Mihálynak összejött a páratlan bravúr: mindjárt legelső nagyjátékfilmjével sikerült a korszellem szíve közepébe találnia.

Eszter (Herr Szilvia) visszahúzódó tini, aki a mangák világában talál menedéket. Angoltanára (Polgár Csaba) az egyetlen, aki megértéssel közeledik hozzá, ezért a lányt alaposan megviseli, amikor a fiatal férfi bejelenti, itt hagyja az iskolát, és más városba költözik. Eszter messengerén azonban hamarosan bejelentkezik valaki, és egy igen különös, baljós kapcsolat veszi kezdetét. Szégyen és vágyakozás, bájos kamasz-szerelem és felnőttes felelősségérzet ütközik Eszter lelkében, s a néző gyakran úgy érzi, ezek az ütközések bizony egyúttal keveredések is – hiszen a határok egyre inkább elmosódnak.

Olvasd tovább

3

Üveg (Glass)

írta Minime

Tizenkilenc évvel ezelőtt az akkor méltán népszerű és közkedvelt író-rendező, M. Night Shyamalan megalkotta azt a moziját, amely megágyazott a jelen produkció elkészültének. A sebezhetetlen egy különleges alkotás volt, amely a pozitív és negatív emberi pólusok szembenállására és ezek egymást kereső mechanizmusára építkezett, ahogyan meg is fogalmazódott a filmben: a képregények, azok hősei és antagonistái mintájára. A Széttörve két évvel ezelőtt debütált a vásznon, és mind kritikailag, mind anyagilag eléggé sikeresnek bizonyult, majd a történet végén becsatolást kapott abba az univerzumba, amelyet A sebezhetetlen teremtett. Végül, mintegy katarzisként – úgymond a rendező képregény-tematikájú trilógiájának befejezéseként – idén megkaptuk az Üveg című záróakkordot.

Olvasd tovább