0

Idő – A kulisszák mögött

A mindig elgondolkodtató történeteket mesélő M. Night Shyamalan rendezte az Idő (Old) című filmet, amelyben egy család nyaralni megy az érintetlen trópusi tengerpartra, és rádöbbennek, hogy néhány órásra tervezett ottlétük alatt villámgyorsan öregszenek – az egész életük lezajlik mindössze egyetlen nap alatt.

Nem túlzás azt állítani, hogy az Idő története egy ajándékozással kezdődött. M. Night Shyamalan rendező különleges meglepetést kapott a három lányáról apák napjára: a Sandcastle (Homokvár) című bizarr, meditatív, gondolatébresztő képregényt, amely a francia Pierre Oscar Lévy író és Frederick Peeters grafikus 2011-es közös alkotása. A képregény azonnal beindította a rendező fantáziáját. Miután befejezte Estrail 177 című trilógiáját (A sebezhetetlen /Unbreakable/, Széttörve /Split/, Üveg /Glass/), Shyamalan nekilátott az Idő forgatókönyvének megformálásához. Célja az volt, hogy a történetet egzisztenciális thrilleré alakítsa, amely az emberiség nagy rejtélyeinek kérdéseit boncolgatja: halandóság, megbánás, szerelem, elköteleződés és az idő természete. A középpontban rendkívül provokatív kérdések állnak. Ha csak egy nap maradna az életedből, mit tennél ezalatt? Kivel töltenéd el ezt az időt? Mi lenne a legfontosabb számodra?

Olvasd tovább

0

Hang nélkül 2. – A kulisszák mögött

A filmet egy évnyi halasztás után 2021. júniusában mutatják be Magyarországon.

Az otthonukban átélt borzalmak után az Abbott család tagjai (Emily Blunt, Millicent Simmonds, Noah Jupe) immár a megannyi veszélyt rejtő külvilágban kénytelenek harcolni a túlélésért – továbbra is hang nélkül, mert a földönkívüli szörnyek minden apró neszt észlelnek, és azonnal támadnak. Hőseink nekivágnak az ismeretlennek, és rá kell döbbenniük, hogy nem csupán az idegen lények jelentik az egyetlen fenyegetést.

Olvasd tovább

0

Ígéretes fiatal nő – A kulisszák mögött

„Édes a bosszú, de gyorsan megronthatja a lelket. Azt kérem, hogy senki ne kövesse Cassie példáját.” Emerald Fennell valósággal berobbant a filmszakma élvonalába Megszállottak viadala (Killing Eve) című sorozatával (executive producerként jegyezte a szériát), most pedig a bosszú új aspektusait veszi górcső alá.

Mindenki úgy vélte, hogy Cassie (Carey Mulligan) ígéretes fiatal nő, ám egy váratlan esemény hirtelen új irányt szabott a pályafutásának. Ám Cassie-t nem olyan fából faragták, hogy feladta volna a harcot: iszonyúan okos, sőt veszedelmesen agyafúrt, és éjszakánként titokban egy másik karakter bőrébe bújik. A filmben egy váratlan találkozás megadja számára a lehetőséget, hogy begyógyítsa a múlt sebeit ebben az izgalmas és szórakoztató történetben. Miután hirtelen otthagyta az orvosi egyetemet, nem érdekli, hogy karriert fusson egy nagy cégnél, vagy hogy megtalálja az Igazit. Megelégszik azzal, hogy tejeskávét készít egy kávézóban kolléganője, Gail (Laverne Cox) oldalán. Emiatt szülei (Jennifer Coolidge, Clancy Brown) mélyen csalódottak és aggódnak. Minden vágyuk, hogy majdnem 30 éves lányuk többre vigye az életben, és kiköltözzön házukból.

Olvasd tovább

0

Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman, 2020)

írta Nikodémus

Butaság volna tagadni, hogy a kortárs szuperhősmánia árnyékában Hollywood igenis reagál korának társadalmi (divat)kérdéseire, legyen szó a Black Lives Matter-mozgalomról (Tűnj el!, 2017) vagy a közösségi médiában elharapózó vélemény-populizmusról (Vadászat, 2020), ám az utóbbi években domináns MeToo-hullám is rendszeresen megkapja a maga (gyakran vegyes minőségű) filmográfiáját. E mozgóképek közös jellemzője, hogy a műfaji álca mögött nem is nagyon rejtegetik társadalmi üzenetüket – ahelyett, hogy a probléma mélyét feltárva elgondolkodtatnák nézőjüket. Valami ilyesmire tesz ellenben kísérletet a hívogatóan túlcukrozott, ugyanakkor üdítően szabálytalan alapszabású Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman), melyben három hölgy vág rendet jó adag iróniával a(z állítólag) férfiak uralta világban: az Oscar-várományos főszereplő, Carey Mulligan, rendezője, az elsőfilmes Emerald Fennell és Margot Robbie színész-producer.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Nest / The Good Liar / Wild Mountain Thyme

írta Nikodémus

The Nest – Verőfényes családi ház, elegáns fényképezés, ígéretes főcím… az ablak mögött egy sikeres üzletember telefonál, láthatóan feldobódva. Minden adott egy remek családi sztorihoz, az egyetlen zavaró tényező hősünk nyugtalanító nevetése – pontosabban vihogása. Jude Law mestere ennek a sármos, ugyanakkor felkavaró vihogásnak, s ez meg is adja az alaphangot filmünkhöz. Rory (Law) mindennap intim(nek szánt) gesztusok kíséretében kelti fel feleségét, Allisont (Carrie Coon), s egyik nap azzal hozakodik elő, hogy költözzenek vissza Angliába, mert ott hatalmas szerencse fog rájuk mosolyogni. A nő kicsit hezitál: nehezen hagyná ott bevált és szeretett hivatását, a lovakkal való foglalkozást, de párja megígéri, magával hozhatja szeretett elfoglaltságát. Az átcuccolás megtörténik, mi pedig elhűlve figyeljük az ódon, rideg, vaksötét kastélyt: ez volna az új otthon. Sem a szülők, sem a két gyerek nem találja a helyét, az iskolában nem úgy mennek a dolgok, és a férfi új munkahelyén sem. A bizalom lassan elapad, és helyébe lép az acsarkodás, melyet kitűnő érzékkel ábrázol Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene): a kezdeti idillről fokról fokra derül ki, hogy csupán illúzió volt, s szinte minden beállításban találunk valami enyhén fenyegetőt. Szerencsére semmi sem ugrik elő a sötét sarkokból (rendezőnk okosan kerüli a horrort), és nincs részünk teátrális nagyjelenetekben sem (semmi olcsó Oscar-vadászat), helyette filmünk a lélektani folyamatokra koncentrál: milyen az, amikor eleve ingatag alapra épül egy család, melynek széthullásához elég néhány nem túl erős, de jól irányzott külső behatás. Az a vihogás… az pedig még bőven a stáblista után is kísért.

Olvasd tovább

0

Top 10: John Le Carré-filmek

David John Moore Cornwell, azaz John le Carré (1931–2020). A koronavírussal terhelt idei év egyik legnagyobb vesztesége, aki megreformálta a kémirodalmat, angolosan pesszimista képet festett az ember esendőségéről, és kivívta nem csupán a nagyközönség, de írótársai csodálatát is. Nem csoda, hisz pályatársával, az általa kevéssé szívlelt James Bond-figura megalkotójával, Ian Fleminggel szemben ő tényleg tudta, miről ír – tizenhat évig a brit titkosszolgálat kötelékében dolgozott. Regényeinek filmadaptációit a legenda szerint egy mosolygós angol úr eleganciájával és határozottsággal felügyelte, s amint írott mondataira, filmográfiájára is büszke lehet. Íme tíz le Carré-kémfilm időrendben és némi bónusz, a legnemesebb forrásból.

Olvasd tovább

0

Röviden: Karácsonyi ének (2019) / Egy nagyon angolos botrány (2018) / Tudhattad volna minisorozat

írta Nikodémus

Karácsonyi ének (A Christmas Carol, 2019)Dickens regényét nagyjából ezredszerre dolgozzák fel az épp aktuális alkotók, s a népszerű kisregényből már eddig is annyiféle verziót láttunk, amiből nehéz volna “autentikusat” választani. Nem is kell: a viktoriánus korabeli Anglia nagy ismerője épp ilyen színes és sokrétű meseként képzelhette el művének világát. A BBC most az elég jó pedigréjű Steven Knight irányítása mellett gondolta újra mindenki kedvenc karácsonyi meséjét, ám jó lesz, ha vigyázunk a már beizzított családi vetítéssel: Nick Murphy rendezése minden, csak nem gyerekbarát. A háromszor egy órányi minisorozat megtartja ugyan a kisregény főbb cselekményszálait, ám bizonyos részeket alaposan továbbgondol (járunk a túlvilágon, a purgatóriumban, a múltban, a jövőben stb.), s a dialógusokat ennek megfelelően teljesen újraírja. A borzongató horrorelemek és a lélektani hitelesség a forgatókönyvíró Knight érdeme, a hangulat csillagos ötös, a színészgárda pedig elsőrangú, élen Guy Pearce-szel, aki szerencsére nem a sokszor látott morgolódós Scrooge-t akarja eladni nekünk századszorra, hanem egy rideg racionalitással érvelő, mélyen cinikus és megkövesedett lelkű figurát állít elénk. A feldolgozás nagy erénye, hogy könnyfacsarás nélkül tágítja ki főszereplője életének múltbéli történéseit, hozzájárulva annak összetett lelki portréjához, egyúttal felrajzolva a mából már idillinek láttatott korabeli Anglia nyomorgó társadalmát. Van olyan pillanat, ahol felszisszentem, hogy ez már talán túl sok (pl. a bentlakásos iskola vagy az egykori üzlettárs átejtése), de a minisorozat többnyire elegánsan simítja bele narratívájába összes innovációját. Csillogás helyett kosz, fénysorok helyett sötét árnyak – izgalmas, kijózanító interpretáció, szigorúan felnőtteknek.

Olvasd tovább

0

Családi kötelékek (Crímenes de familia)

írta Nikodémus

Pont egy évtizede történt: egy argentin filmről beszélt az egész világ. Juan José Campanella rendezése, a Szemekbe zárt titkok (El secreto de sus ojos) jött, látott, és mindenkit lenyűgözött. A bámulatos arányérzékkel építkező film poros tárgyalótermi szappanoperából hamar hangulatos krimibe vált, hogy a fináléban egy szívszorító dráma bontakozzon ki előttünk a múlt megváltoztathatatlanságának keserű felismeréséről. Kapott is számtalan elismerést (köztük Oscar-díjat), nagyjából olyasféle tündérmesét kanyarítva alkotója köré, mint néhány évvel később a Saul fia. A zsáner azóta alaposan elterjedt Dél-Amerika feltörekvő filmrendezőinek körében, a Netflixen már elérhető Családi kötelékek (Crímenes de familia) azonban másolás helyett felérni szeretne a hírneves elődhöz.

Olvasd tovább

0

Némaság – 30 éves a Szürkület

írta Nikodémus

Amíg odakint, az utcákon és a közéletnek nevezett szimbolikus (s már akkor sem túl finom hangnemű) térben nagy robajjal zakatolt a rendszerváltozás, a magyar mozik csendben bemutattak egy filmet, amelyre a kortárs politizálásnak még az árnyéka sem vetült. Mintha nem is evilágból érkezett volna. Idén 30 éves Fehér György Szürkület című filmje.

Olvasd tovább

0

Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse, 2019)

írta Nikodémus

Különös pályát rajzol az élet egy-egy filmnek, befolyásoló tényezőből pedig akad jónéhány mostanság. A tavalyi Velencei Filmfesztiválon Ezüst Medvét, az idei César-gálán pedig három további díjat nyert Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse) ugyan jórészt a koronavírus-járvány miatt késett csaknem egy évet a magyar mozikból, igazi érdekessége azonban a rendezője: Roman Polanski. Szeptember közepétől végre itthon is megtekinthetjük a lengyel mester legújabb filmjét, amely mindkét, imént említett filmfesztiválon heves indulatokat keltett, holott első pillantásra nem tűnik többnek egy régmúltba vesző történelmi per felidézésénél.

Olvasd tovább

2

Az Androméda-törzs (The Andromeda Strain, 1971)

írta Nikodémus

A 2008-as minisorozat-verzióról itt írtunk.

Michael Crichton már félévszázada is le tudott írni olyasféléket, amikre Hollywood azonnal ugrott. Nem csoda: a többségükben rendkívül egyszerű, gyakran a kortárs valóságot legalább egyszer megcsavaró alapötletek kiváló high-conceptként működnek egy filmes adaptációhoz. A Jurassic Park vagy a Westworld még a kanyarban sincs, amikor emberünk egyik írásában már földönkívüli támadásról fantáziál – egy halálos vírusról. Megfilmesítésre való téma, ugye?

Olvasd tovább

0

Léghajósok (2019) / A hőlégballon (2018)

írta Nikodémus

Kevés találóbb (és egyúttal közhelyesebb) metafora van a repülésnél: elemelkedni a szürke hétköznapoktól, szokásos nézőpontunk felől; csúcsra törni, új magasságokat meghódítani; s persze új perspektívából látni a dolgokat. Mindennek pedig legautentikusabb eszköze a hőlégballon, amely az emberiség talán első légkörhódítási kísérleteinek eszköze volt. Nemrég két mozi is készült a témában: a Léghajósok kamaradrámaként próbál működni, A hőlégballon pedig történelmi környezetbe helyezett thrillerként. Az eredmény vegyes, ám megéri egy-egy próbát tenni mindkettőjükkel.

Olvasd tovább