írta Nikodémus
A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.
Annyi szavunk van a bolondra: féleszű, bugris, ütődött, golyós, tébolyult… Anders Thomas Jensen legújabb filmjéhez pedig bizony jó sok szinonimát össze kell szednünk (többek között ehhez a cikkhez is), hogy legalább nagyjából körülírhassuk, miről is van tulajdonképpen szó. Az utolsó viking a rendezőtől megszokott stílusban, merész kanyarokkal és meghökkentő humorral mesél saját személyes valóságaink átjárhatóságáról.
írta Nikodémus
Döbbenetes társadalmi látkép bontakozik ki szemünk előtt Jafar Panahi legújabb filmjéből, melyre ráerősítenek a forgatás körülményei és az iráni rendező hányattatásai is. A tavaly Cannes-ban Arany Pálmát nyerő alkotás ugyanis titokban, gerilla-módszerekkel forgott, mégpedig úgy, hogy Panahi saját hazájában immár 16 éve el van tiltva választott hivatásának gyakorlásától.
Ez a háttér pedig egyszerre illusztrál és magyaráz: érthetővé teszi a nagyszabású, drága jelenetek hiányát, a viszonylag kevés helyszín és a kézikamera használatát, illetve megvilágítja, miért is az a film témája, ami. A Csak egy baleset egyszerre szól az iráni muszlim rezsim konkrét történelmi hatásáról és általában arról, hogyan nyomorít meg egy diktatúra egy egész társadalmat. S persze a véletlenről, amely olyan események láncolatát indítja el, amik végzetesek minden érintett szereplő számára.
írta Nikodémus
Évtizedes szokás Hollywoodban, hogy a művészi igényű független-filmekkel befutott, díjakkal frissen kidekorált rendezőnek kedve szottyan egy stúdiómozit rendezni. A producerek ilyenkor kapva kapnak az alkalmon: pénz, paripa, fegyver egyaránt rendelkezésre áll, de hiába a mégoly nemes szándékok, a végeredmény leggyakrabban felemásra sikerül. Idén Darren Aronofsky, Ethan Coen és Edgar Wright döntött úgy, hogy lazul egyet, ám hogy összességében miként sikerült a Rajtakapva, a Szivi, ne! és A menekülő ember, nos, az megér egy hosszabb töprengést.
írta Nikodémus
Maximilian Kolbe atyától Edith Steinen és Radnóti Miklóson át Anne Frankig számos mártírt tart számon az utókor a nácizmus rémkorszakából. Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész tragikus élettörténete azonban mindmáig kevéssé ismert a szélesebb moziközönség előtt. Néhány dokumentumfilm és egy játékfilmes igénnyel készült tévés életrajz után nemrég ambiciózus feldolgozás készült Bonhoeffer életéről és haláláról.
Bonhoeffer – Lelkész, ügynök, merénylő. Ez a teljes címe Todd Komarnicki író-rendező friss alkotásának, s ha eleinte érzünk is némi provokatív szándékot a címválasztásban, gyanúnk az első negyedóra után rögtön elszáll. A különös, egymásnak látszólag ellentmondó jelzők ugyanis Bonhoeffer életén végigtekintve egyszerre bizonyulnak igaznak, s rendezőnk nem is rejti véka alá, mennyire izgalmasnak tartja az általuk közvetített feszültséget. A dolgot persze elintézhetnénk annyival, hogy rendkívüli idők rendkívüli embert kívánnak, a közhely azonban most húsbavágóan éles: a náci Németország tömény őrületének közepén járunk.
írta Nikodémus
Edward Berger legújabb filmje, a Konklávé egy példás ütemérzékkel leforgatott (egyház)politikai thriller, melynek főszereplői bíborosi ruhában ármánykodnak. Az igazi kérdés azonban az, hogy annyi érdek és ellenérdek között tetten érhető-e a Lélek munkálkodása? Azé a Szentléleké, amely hitünk szerint ilyenkor ott köröz minden pápaválasztó bíborosban.
írta Nikodémus
Az elnyomás leghatékonyabb formája a bizonytalanságban tartás: lehetőleg ne tudd, hogy a hatalom mikor, hogyan és milyen okból sújt le rád. Buzgón használták ezt a taktikát a XX. századi diktatúrák, köztük a kommunizmus, melynek Közép-Európában – saját bőrünkön tapasztaltuk – évtizedei voltak módszerei csiszolására. A lengyel-magyar együttműködésben készült, hazánkban még nyáron bemutatott Szent (Święty) című film bűnügyi története hasonlóképp talányos, de egészen más értelemben: bizonytalanság leginkább a nézőben ébred, miközben fordulatról fordulatra próbálja követni a cselekményt.
Kezdjük egy pillanatfelvétellel csaknem harminc évvel ezelőttről: Leonardo DiCaprio a Rómeó és Júlia, valamint a Titanic elképesztő sikerének dacára unja a szépfiú-szerepeket: valami egészen mást keres. Ráakad Danny Boyle angol rendező filmtervére egy elkényeztetett, önző srácról, aki kalandozásai során egy világtól elzárt paradicsomi közösségre bukkan. A film alapjául szolgáló regény rója egy bizonyos Alex Garland. Az ezredfordulón, jelentős médiakampánnyal bemutatott A part megbukik a mozikban, az író karrierjét azonban mégiscsak beindítja, akinek ötletei elég izgalmasak ahhoz, hogy a filmipar felfigyeljen rájuk.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Remélhetőleg nem sokan gondolkodtunk el komolyan azon, hogy egy nap felcsapunk rablónak, gengszternek… vagy éppen bérgyilkosnak. Talán csak játékból, egy kicsit. A film mint médium többek között erre is jó: következmények nélkül kipróbálhatunk valamit, amit erkölcsi mércénk szerint elítélnénk, a bennünk bujkáló kisördög azonban mégis vágyik rá. Nos, őt célozza meg Richard Linklater legújabb, a Netflixen már elérhető filmje, A bérgyilkos, aki nem is volt, s noha itt-ott mellé is lő, tökéletes indítása a nyári filmszezonnak.
írta Nikodémus
A címben idézett mondat egy elképzelt magyar falu lepukkant művelődési házában hangzik el egy helyi kislány szájából. Mire idáig eljutunk, már érezzük a válasz kettős jelentését: Boross Martin első nagyjátékfilmje szelíd határozottsággal edzi nézőjét arra, hogy a jelenkori magyar rögvalóságban semmi sem az, aminek látszik.
írta Nikodémus
Ki az az Erin Carter? (Who is Erin Carter?) – Valamit tudhat ez a Netflix. Valamit nagyon, ha egy ránézésre tizenkettő-egytucat thriller-sorozatot úgy képes eléd tenni, hogy simán bekajálod, pedig már tudod előre az összes fordulatát. A legújabb őrület ugyanis egy barcelonai tanárnő (Evin Ahmad) állítólag valós alapokon nyugvó története, aki meglepő ügyességgel nyomja le az aktuális bolti tolvajt, és ez felkelti pár ember gyanúját. Miközben Erin kislánya iskolai előmenetelét (no meg a saját életét) próbálja egyben tartani, a szomszéd nyomozó a segítségét kéri, a múlt árnyai pedig lassan előkúsznak a sötét sarkokból… Kár, hogy azok a bizonyos sarkok nem túl sötétek, a szóban forgó nyomozó (Emilio Martin) pedig annyira ostoba, hogy hibát hibára halmozva röpíti hősnőnket a lelepleződés felé. A katalán főváros gyönyörű, a képmutató nagyzolás persze arrafelé is dívik, a szappanoperába (és egyúttal egy ártatlan lány felnövéstörténetébe) ágyazott krimi azonban olyan gyengén van megírva, hogy tényleg előre látható minden fordulat. Ami meg nem, attól meg a fejét fogja a néző: több ponton megmagyarázhatatlan visszakozások és mulatságos véletlenek igazgatják a cselekményt, hogy a feszültség az egekig nőjön. Hőseink menet közben legyőzhetetlen terminátorrá változnak, s ahogy illik, megkapjuk a boldog családi hepiendet is – de csak annyira, hogy az utolsó jelenet előrevetítse: lesz még folytatás. Valamit nagyon tud ez a Netflix.
írta Nikodémus
Megroppanó világhelyzetben szeretünk menedéket keresni és elbújni: saját hiteinkbe, egy magunk-teremtette privát édenbe vagy az egyéni boldogság biztos sáncai közé. Hogy mindez lehet akár egy gondosan kiagyalt hazugság? Legtöbbször nem zavar minket. Két, nemrég bemutatott film azonban nem hagyja nyugodni a békességre vágyókat: Rodrigo Sorogoyen és Christian Mungiu Európa két, viszonylag távoli pontjáról hoz vérfagyasztó látleletet jelenkorunk kisközösségeinek gyűlölködéséről, ráadásul egyaránt igaz történet alapján.
írta Nikodémus
Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.
FilmDROID