Magyar menyegző

írta Nikodémus

Röppenő szoknyák, csattanó csizmaszárak, szilaj népimuzsika és tradicionális magyar népművészet mindenütt, bárhová nézünk. Az idén bemutatott Magyar menyegző lehetne egy giccses mozgóképeslap rég elfeledettnek tartott paraszti kultúránkról (néha közel is kerül hozzá), Káel Csaba rendező azonban fontosabbat állít ennél: emléket. Legfőképpen a magyar táncház-mozgalomnak, amely világszinten is egyedülálló kezdeményezésként milliókkal szerettette meg az autentikus magyar néphagyományt.

S itt hangsúlyozottan nem poros múzeumlátogatásról van szó: azok a városi (!) fiatalok, akik kottából kezdtek brácsázni tanulni, rajzokból silabizálták a tánclépéseket, pendelyt és rakott szoknyát húztak, tulajdonképpen visszaszocializálták magukat a 19. századi magyar parasztkultúrába. Az ő nemzedékükről szól ez a film: akik megélték az énekórán bebiflázott mozgalmi dalok hamisságát, a szülőföld kultúrájának osztályharcos propaganda-jelszavakká silányítását és azt, hogy letagadták nekik: létezik határainkon túl is magyar. Él és túlél, közben pedig őriz valamit, amiről tán azt sem tudja, másoknak mekkora kincset jelenthet.

Ezen alapgondolat mentén válik érthetővé többek között a film cselekménye is. Péter (Kovács Tamás) és András (Kövesi Zsombor) tipikus fővárosi srácok: lázadnak a Kádár-rendszer ellen, s mivel tudják ezt a leghangosabban környezetük tudtára adni? Rockzenekar alapításával. Igen ám, de ahhoz kellene egy igazi, rendes elektromos gitár is. Ortodox ikonért indulnak tehát Romániába, hogy annak az árából megvehessék az áhított hangszert. András persze elrejt némi csempészárut a kocsiban, és útközben kiböki, hogy csinos unokatestvére, Kati (Törőcsik Franciska) eladósorban van. Egy névházassággal az összes fél jól járna, csakhogy a lányt szülei már elígérték a helyi módos gazdának.

Nem ez minden idők legszövevényesebb forgatókönyve (sőt…), de az alapszituációban felvázolt karakterek jelzik, hogy nemzedéki filmről van szó. A kádári nihillel szembeszegezett ellenkultúra, a seftelés, csempészés, a gyomorideg Biharkeresztesnél és a tiltott egzotikum vonzásának izgalma egyként jellemezte a táncház-generációt. A játékidő további részében jelentkező meseszerű fordulatok, ügyetlen dialógusok, s végül a boldog beteljesedés lehet talán zavaró, ám a Magyar menyegző nem szikár, realista drámának, hanem zenés filmnek készült. Ha nem járatódott le annyira ez a szó, még azt is leírnám: revüfilmnek, amiben a cselekmény másodlagos, a karakterek vázlatosak, de csak azért, hogy helyet adjanak egy életérzés átadásának.

Káel Csaba filmje márpedig ebben a legerősebb: a kirobbanó lendületű táncjelenetek vágása hajszálpontos, a ruhák és a tárgyi környezet az utolsó szögig autentikus, az alkotógárda a legkisebb részletekre is odafigyelt. A rendező pedig tudta, kiket kell felkérni egy ilyen munkára: Zsuráfszky Zoltán koreográfustól a Magyar Állami Népi Együttesen és a Muzsikáson át Sebestyén Mártáig itt van a mozgalom színe-java. Önfeledt örömjátékukat élvezet nézni, csakúgy, mint azt a színes-szagos forgatagot is, ahogyan a film ábrázol egy igazi falusi lakodalmat. Kicsit talán túl szép is itt minden: sehol egy lepusztult ház, egy koszos utcasarok vagy egy megviselt tekintet. Ceaușescu Romániáját – ahol az erdélyi magyarságot megkülönböztetett elnyomás sújtotta – alig-alig sikerül megmutatni a maga nyers valóságában. Igen, a Magyar menyegző idealizál, ám ezt vállaltan és kellő mértéktartással teszi. Ennek fényében azon sem csodálkozhatunk, hogy főszereplőink hiába működtetnék a romantikus filmek ezerszer bevált közhelyét, miszerint a kezdetben kényszerű ismerkedés idővel valódi szerelmet szül. Mind Kovács Tamás, mind Törőcsik Franciska nagyszerű, de már az első pillanattól fogva látszik rajtuk, hogy a fináléban egymáséi lesznek. A drámai töltet tehát jórészt elkerüli a forgatókönyvet, de az okokat keresve ismét csak ugyanoda tudok visszatérni: egy zenés-táncos produkciót nézünk, kiemelkedő technikai megvalósításban.

A katartikus zárójelenetet figyelve nem tudok megkerülni néhány aktualitást, melyek rendre azt erősítik, hogy a Magyar menyegző nem csak táncfilm, valamint nemzedéki mozi, hanem valamiképpen búcsúzás is. Egyrészt a rendezőé, aki a magyar kulturális életben évtizedek óta betöltött szerepétől (gondoljunk egyébként erről bármit) úgy tűnik, ezzel, az életműben csupán második (!) nagyjátékfilmmel köszön el. Másrészt pedig mintha a film is búcsúzna: általánosságban véve a magyar táncházmozgalom aranykorától, konkrétabban pedig az alapító Sebő Ferenctől, aki még megérhette, hogy elhúzza brácsán a finálé „sűrűjét.”

Neki köszönhető, hogy a hetvenes évek generációja visszavette magának a magyar népi kultúrát. Mekkora szerencse, hogy a „hivatásos kultúraféltőkkel” ellentétben nem őrizgette, hanem használta! Így nőtt a mélyre eresztett gyökérzetből terebélyes fa, melynek ág-bogai mind a magyar folk-hagyományból indultak útjukra. S ahol otthonra lelhet mind, aki magyarnak érzi, gondolja, vallja magát.

(Megjelent: A Szív, 2026. június)