Sehol se otthon / Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől

írta Nikodémus

Persze, fel kell vázolni a pályafutást, a magánéletet meg a nagy áttörést (esetleg a bukást), de mindenkit egyetlen dolog izgat: mi a titok? Hollywood zenész-életrajzi filmjei (amely műfaj az utóbbi években jókora lökést kapott) jórészt ezt próbálják megfejteni, aztán bemutatni. Két amerikai ikon került sorra nemrég a csekklistán: Bob Dylan és Bruce Springsteen egyaránt nemzeti kincs az amerikaiaknak, és persze jó alapanyag egy lélekboncolós drámához. De sikerült-e megfejteni a titkot?

A Sehol se otthon (A Complete Unknown) Amerika első számú (s immár Nobel-díjas) trubadúrjának pályakezdését igyekszik megrajzolni, s mindenből becsülettel fölkészül, mint az eminens diák. Látjuk a folk-szcéna II. világháború utáni útkeresését, a nagy elődök staféta-átadását, a pályatárs (Edward Norton) önzetlen támogatását, a barátnő (Elle Fanning) és a zenészkolléga (Monica Barbaro) inspirációját, és várjuk a pillanatot, amikor megszületik a művész. Ez azonban James Mangold rendezésében elmarad. A címszereplőt megkapóan játssza Timothée Chalamet: egyfajta rejtélyes megközelíthetetlenséget teremt maga körül, ám sajnos nemcsak szeretteit, a nézőt sem engedi közel magához. A korfestés pompás, a díszletek parádésak, a megidézett koncertek fergetegesek, a valódi dráma azonban hiányzik. Gyorsan illan a legkisebb feszültség is, ami itt-ott megjelenik: dalírásnál, párkapcsolati konfliktusnál vagy éppen akkor, amikor hősünk úgy dönt, hogy mindenki ellenében erősítőbe dugja a gitárját. Mangold egyszerűen semmiféle magyarázattal nem tud szolgálni főszereplője lelki-művészi fejlődésére; jellemző, hogy az egyetemes rocktörténet kiemelkedő nótáinak megszületését is úgy mutatja be, mintha azok csak egyszerűen kifolytak volna az alkotó agyából-kezéből. Bántóan steril és üres film a Sehol se otthon, és bár értem én Dylan rejtélyesség köré épített önmitológiáját, ha nincs erről semmi érdemi mondanivaló, inkább kézbe se vegyük a kamerát.

A kissé kacifántos című Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől (Deliver Me From Nowhere) nem azért sokkal jobb film, mert készen kapott válaszokkal szolgálna hősét illetően, szó sincs róla. Ellenben képes hitelesen bemutatni egy művészi mélypontot és az abból való kilábalást. Scott Cooper mer sötétebb színekkel játszani, ami nem ordítozós nagyjeleneteket vagy szuicid/függőségi epizódok felnagyítását jelenti, hanem pompásan megragad egy mélykék, ködös hangulatot, ami főszereplőjére, és egyúttal a nézőre is hamar rátelepedik. Bruce Springsteen (Jeremy Allen White) néhány évtizede már a pályán van, épp nemrég jött ki egy tisztes slágere, de az áttörés várat magára. Ő meg belül üresnek érzi magát: unja a klubköröket, hetente egy baráti bandával zenélve ereszti ki a gőzt, és nyomasztja valami. hangfelvevőt telepít a hálószobájába, és esténként magányosan dudorászni kezd, kézben a gitárral. Mélyen személyes, maróan őszinte dalainak hangvételét nem értik a producerek, menedzsere azonban mellé áll: érzi, hogy valami különleges van születőben. Jeremy Allen White lehet, hogy külsőleg nem hasonlít annyira a Főnökre (bár azért a nyaki ütőér-kidagasztós pillanat megvan ám!), belső átlényegülése azonban minden képkockát megér. Rendezőjével szövetségben kiválóan ragadják meg a depresszió furcsán ködös, iránytalan természetét. Valami nyomaszt, aminek a végére kell járnom a saját életemben. Sok apró csavar fricskázza még ezen kívül a hagyományos művész-életrajzi dramaturgiát (pl. a menedzser nem ellenség, a csaj nem üresfejű cicababa, a világsikert robbantó dalt félreteszik későbbre), és igazából nincs tökéletes feloldás sem: a depresszió csöndes démona máig ott lebeg Springsteen fölött.

Míg Cooper szépen tartja saját életművének egyenletes színvonalát, a fősodorral egyre többször kokettáló Mangold mintha kezdene gyengülni: utolsó igazán jó filmje Az aszfalt királyai volt, aztán következett az öreguras Indy 5, majd ez az érdektelen zenészportré. Jó volna összekapnia magát, mielőtt a Disney teljesen beszippantja…