0

Indiana Jones és a sors tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny)

írta Nikodémus

Hosszú várakozás és évekig tartó produkciós késlekedés után idén nyáron visszatért minden idők leghíresebb mozis régésze: Indiana Jonesnak legújabb kalandja során nem csupán a változó közízléssel, de az idővel is meg kell küzdenie – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A Disney felügyeletével, immár George Lucas és Steven Spielberg nélkül elkészült Indiana Jones és a sors tárcsája remekül működteti a nosztalgiafaktort – ám hogy eléri-e az eredeti trilógia színvonalát, bizony kérdéses.

Harrison Ford többszörösen is szerencsétlenül járt: nem elég, hogy ikonikus karaktereinek újabb kori felmelegítését kétkedve fogadta a közönség, a nehezen elkészült, búcsúnak szánt ötödik Indy-kalandot szintén hűvösen fogadták Cannes-ban. Persze az ottani közönség ízlését nehéz eltalálni, ám egy jól sikerült hollywoodi látványfilmnek azért arrafelé is kijár a vastaps. A hazai mozikba június legvégén elérkezett legújabb rész összességében méltó a főhőshöz – szinte annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden bevált elemet felvonultat az előző négy filmből.

Hősünknek ezúttal is a nácikkal gyűlik meg a baja: a főcím után rögtön 1944-be ugrunk, ahol a digitálisan megfiatalított Indy egy birodalmi műkincsrabló vonatról próbál elcsenni valamilyen mágikus erővel bíró tárgyat. Mivel a lándzsáról, amivel állítólag Krisztus oldalát döfték át, hamar kiderül, hogy hamisítvány, figyelme gyorsan egy titokzatos, antik óraszerkezet felé fordul, amire viszont egy német matematikus is pályázik. Kölcsönös fogócskájuk ritmusos, leleményes és mulattató: remekül megidézi a korábbi epizódokat és a nagy ihletőket. Negyedszázad múltán azonban szinte rá sem ismerünk kedvenc régészünkre: miközben New Yorkban mindenki a dicsőséges holdraszállást ünnepli, Dr. Henry Jones épp a katedrától búcsúzik. Ám nyugdíjba vonulása nem zökkenőmentes: felbukkan rég nem látott keresztlánya (Phoebe Waller-Bridge), és pont aziránt a bizonyos óraszerkezet iránt érdeklődik. Mivel időközben kormányügynöknek tűnő öltönyösök is üldözőbe veszik, rá kell jönnie: egy újabb szörnyűségtől kell megóvnia a világot.

Harrison Ford hihetően adja a morgolódó, küldetésétől eleinte húzódozó, majd abba teljes elánnal belevetődő figurát (kétségtelen, van benne rutinja), régi barátai is többnyire felbukkannak egy-egy tiszteletadás erejéig, a kaland valódi főhőse azonban Waller-Bridge, aki intelligens, öntudatos (kissé pimasz) karakterként az igazi döntéseket hozza. S ahogy az lenni szokott, hibázik, de képes javítani, és ezzel jobbá válni. Forddal való csipkelődései kellemes pillanatokat okoznak, mosolyogtató utalásokat kapunk az előző részekre, s miközben az akciójelenetek maximális sebességgel pörögnek, a forgatókönyv időről időre hosszabb pihenőket is megenged nekünk.

Ez a kissé öreguras tempó tárja fel James Mangold stílusosan megrendezett filmjének talán legnagyobb hiányosságát: semmit sem akar kezdeni hősével azon túl, hogy szembesíti őt az idő múlásával. Indy időnként megjegyzi, hogy hasogat a háta, pikírt megjegyzéseket tesz a fiatalokra, majd végül mégis megcsinálja a kunsztot – hisz ezt várja tőle rajongó és egyszerű mozinéző egyaránt. A klasszikus Indy-filmek szabásmintájának megfelelően az aktuális főellenség (Mads Mikkelsen odaadó a kissé közhelyesen megírt szerepben) a játékidő végére elhalványul (kilépőjét szinte észre sem vesszük), a realitás helyét pedig átveszi a misztikum: a poros szerkezet mégis működik, a legenda mégis igaz, a csoda létrejön. A finálé, megspékelve a karakter alapos érzelmi megrázkódtatásával (elvégre részévé válhatna a valódi történelemnek) egy kicsit megríkat, ám jön egy pofon, és az addig bejárt út hirtelen zárójeleződik. E döntés inkább a hollywoodi franchise-logikát követi, semmint a karakter lelkét, s ekkor eszmélünk mi is: tulajdonképpen nem valódi, hanem mesefigurát követtünk végig, akinek az a sorsa, hogy örökké fiatal maradjon.

A rajongók milliónyinak katartikus élményt okozó eredeti trilógia ugyanis egy ilyen, mélyen ellentmondásos, mégis szerethető figurát mutat be: a halált megvető bátorsággal bukdácsoló, tudományosan következtető, ugyanakkor minden misztikumra rácsodálkozó régészét, aki a mozivásznak örök jelenében él. Hiába a 2008-as Kristálykoponya-mozi tétovasága, az idei (valószínűleg utolsó) film szolid összegzés-igénye – vagy úgy egyáltalán: Harrison Ford életkora –, Indiana Jones igazából nem öregszik: az időt merevíti meg maga körül.

(Megjelent: Új Ember, 2023. július)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *