Kalandra fel!

Minden kincsvadászok ősatyja idén visszatér a mozikba

A nyitó képsorokon megvillan egy kalap, egy ostor, egy tájoló és egy térkép, felharsan John Williams ikonikus főtémája, mi pedig már tudjuk, megismételhetetlen kalandban lesz részünk. Indiana Jones (Harrison Ford), az egyetemi katedrát gyakran egzotikus tájakra cserélő régész-kalandor idén júliusban ötödjére – s valószínűleg utoljára – meghív minket, hogy szédületes akciókon, misztikus rejtvényeken és különleges helyszíneken át vele tartsunk – s hogy talán megértsünk valamit önmagunkból és a világból.

írta Nikodémus

Történelmi lecke fiúknak

Noha a kíváncsiság az emberiséget egészen a történelem hajnala óta új felfedezésekre sarkallja, valódi divatja a kalandorkodásnak bő egy évszázada, az urbanizálódott és gyarmatait látszólagos békességben felügyelő Nyugaton alakult ki. Az egzotikus tájakat felfedező és régmúlt civilizációk kincseit megtaláló kalandhős egyszerre reflektált a szekularizálódó Európa orientalizmus-mániájára, a gyökereiktől megfosztott, városlakó tömegek „népmesei” vágyaira és természetesen Amerika (többszörösen megszépített) eredetmítoszára, a vadnyugati eszményre. A legjobb példák erre talán Edgar Rice Burroughs Tarzan-történetei, melyek könnyed ponyvaként olvasva kellemes szórakozást nyújtanak, főhőséről Rousseau „nemes vadembere” jut eszünkbe, ám a történetek mögött ott lappang valamiféle különös melankólia. Ez a nyugati ember lelkiismeret-furdalása, amiért az anyatermészetet rabigába hajtotta, s immár idealizálja az egykorvolt paradicsom-létet.

A hódítást persze újra lehet élni mindaddig, amíg akad még felfedeznivaló a Földön: a maják kincsétől a zsidók frigyládáján át az ókori Trójáig számtalan régmúltba zárt civilizáció vár arra, hogy a legendák szférájából lerángatva végre tárgyi bizonyítékokkal támasszák alá (vagy cáfolják meg) hajdani létezését. Nem véletlen, hogy a korabeli sztár-régészek rájátszottak erre a szerepre: Heinrich Schliemann tudományos eredményei mellett szerette rettenthetetlen kalandornak beállítani magát, aki felesége viseletében fotóztatta az épp megtalált, felbecsülhetetlen értékű ókori ékszereket. Ma már ez, a dekolonizáció és a nappaliból elérhető HD-minőségű ismeretterjesztő csatornák korszakában elképzelhetetlen tapasztalat.

Kedélyes fosztogatás

Az, hogy a populáris kultúra aprópénzre váltja katarzisainkat és közhelyekbe csomagolja érzelmeinket, nem újkeletű jelenség. Tömeges elterjedésében komoly szerepet játszott Hollywood, amely már – karöltve az ekkor megszülető, filléres képregény-szubkultúrával – a 30-as, 40-es években olcsó szórakozást kívánt nyújtani a világ minden tájáról Amerikába érkezett, a nyelvet alig értő (sőt, gyakran írástudatlan) bevándorló-tömegeknek. Képernyőre kerül tehát a századforduló imént tárgyalt ponyvaregény-irodalma: számtalan folytatásos feldolgozás készül Tarzan, Zorro vagy Buck Rogers kalandjaiból. A mozik e rövid, többnyire cliffhanger-dramaturgiával működő epizódokat a főfilm előtt vetítették a korabeli filmhíradók társaságában, és rajongótáboruk főként a gyerekek közül került ki. Forgatókönyveik gyakran ugyanarra a sémára épültek, elkoptatva a „nagy kaland” megismételhetetlen igézetét és kedélyesen fosztogatva a Nyugat magaskultúráját, történelmét. Aztán jött a II. világháború, és a könnyed matinék helyét átvették a hazafias, hadikölcsönre vagy önkéntes szolgálatra buzdító kisfilmek.

Újabb fordulatot az ötvenes évek és Amerika kertvárosiasodása, illetve a kisképernyő forradalom hozott: a tévétársaságok saját gyártású műsorok híján gyakran ismételték az évtizedekkel azelőtti hősök folytatásos kalandjait. Ezeket nézte kisfiúként álmélkodó tekintettel Steven Spielberg és George Lucas: ők Indiana Jones megalkotói.

Minek nevezzelek?

A legenda szerint 1977 tavaszán, Hawaii homokos tengerpartján született meg a mozitörténelem legvagányabb régészének alakja: Lucas rettegve várta legelső Star Wars-filmjének amerikai premierjét, Spielberg pedig a Harmadik típusú találkozások forgatását pihente ki a napfényes szigeten. Utóbbinak régi vágya volt James Bond-mozit rendezni, ám barátja lebeszélte erről azzal, hogy van egy jobb ötlete. Felvázolta neki Indy alakját, és Spielberg lelkesedését látva felajánlotta, hogy ingyen odaadja: nyugodtan rendezze meg. Ez az üzlet volt az utolsó szög a régi hollywoodi stúdiórendszer koporsójában: a két alkotó fontoskodó producerek és sündörgő vállalati ügyvédek nélkül egyezett meg egymással, minden kreatív jogot megtartva. Indiana Jones ezután tudatos termékfejlesztés eredményeként lovagolt be a nagyvászonra 1981 nyarán, kirobbanó sikerrel.

A könnyed, képregényes hangvétel, a meglehetősen sekélyes forgatókönyv és a történelmi-logikai bakik valóságos tárháza mind megbocsátható, hiszen mágnesként vonzza tekintetünket Harrison Ford, aki halált megvető bátorsággal veti bele magát a nagy kalandba. Közelebbről megvizsgálva egy mélyen ellentmondásos figurát ismerhetünk meg: Indy folyamatos tér- és idővesztésben van. Menekül vagy várakozik, rohan vagy ácsorog, valódi otthona nincs: a katedra nem vonzza, az egzotikum pedig rendre kidobja magából. Az egyik percben racionális tudósként próbál fellépni, a másikban kétes értelmű verstöredékek és ködös legendák alapján tájékozódik. Nincs jelen, mert képtelen rá.

Indy igazi macsó, ám a nőkkel nem tud mit kezdeni: partnernőjével, Marionnal (s főleg a folytatásban fellépő Willie-vel) szerelmes évődés helyett inkább gyerekek módjára civódnak. Ugyanez megfigyelhető a sokak szerint legjobban sikerült harmadik epizód, Az utolsó kereszteslovag apafigurájával is, akit – mulattató csavarként – az ős-Bondot megformáló Sean Connery játszik. Apa és fia ugyanis a kaland során közösen döbbennek rá végletes különbözőségükre, melyet csupán az aktuálisan hajszolt mitikus tárgy megtalálása simít el. A Szent Grál itt a családi egymásra találás metaforájaként működik, s ebben hasonlít az első két rész kincseihez: a frigyláda a veszélyes kívánságot (s egyúttal a kontrollálhatatlan hatalmat), a Sankara-kő az élet és halál közötti választást jelképezi.

Ereklyevadászat nagyban

Az 1981-89 között leforgatott három Indy-mozi elsöprő pénzügyi sikere meghozta a zsáner reneszánszát: egyre-másra készültek epigonok, hullámzó minőségben. A smaragd románca Michael Douglas-szel és Kathleen Turnerrel két filmen át folytatódott még a nyolcvanas években, majd a kilencvenes évek relatív ínsége után az ezredforduló indította be A múmia modern feldolgozását (egy trilógia és egy megbukott remake 2017-ből), a számítógépről átköltözött Tomb Raider alakját (két film és egy remake, 2018), és a sor hosszan folytatható: Zorro 1-2., A nemzet aranya 1-2., A karib-tenger kalózai 1-5., Éjszaka a múzeumban 1-3. és a Jumanji, melynek 1995-ös eredetijéhez néhány éve két felturbózott folytatás készült. Indy mindeközben sorozat formájában élt tovább (Az ifjú Indiana Jones kalandjai), audiovizuális oktatási segédanyaggá avanzsált, és békésen szemlélte, hányan pályáznak ugyanarra a kincsre, amelyet elsőként ő kapart ki magának. Mielőtt félreértenénk: nem valamiféle transzcendens ereklyéről van itt szó, hanem a jó öreg mozikassza-csörgésről…

S mivel az álomgyárban a pénz mindennél nagyobb úr, kedvenc kalandorunk sem kerülhette el sorsát: 2008-ban új mozifilm született, melyben a korosodó Indynek családja lesz, és látszólag megállapodik. Az űrkorszakban játszódó negyedik részt figyelve szembetűnő, hogy az idős Ford már nem képes egyben tartani figurája növekvő ellentmondásait, ám a titok igézete még mindig hat, és az Indy-univerzum is bővül néhány izgalmas részlettel. Idén júliusban a holdraszállás évébe kalauzol minket a legújabb rész, melyet Lucas és Spielberg helyett első alkalommal szorgalmas filmiparosok hozták tető alá a Disney felügyeletével.

*

Claude Lévi-Strauss 1955-ben megjelent Szomorú trópusok című műve nem csupán azért jelentős, amit részletesen, nagy meggyőzőerővel kifejt (a kulturális relativizmus gondolatát), hanem attól is, amit elhallgat. Sorai között ugyanis ott lebeg a finom melankólia: mindazt, amit türelmes megközelítéssel most, az utolsó pillanatban még megértettünk, a végső stádiumban van. Az ősiség elpusztul, nemsokára nem lesz mit felfedezni a Földön. Indiana Jones távoli, tragikusan elkésett megtestesítője ennek a mélabús álromantikának, aki sajátos mesevilágában, igazi felfedezés híján valójában rejtélypótlékoknak ered a nyomába. Fosztogatja az emberiség múltját, eredményei pedig a tudomány helyett a popkultúrába épülnek be.

(Megjelent: A Szív, 2023. július-augusztus)