írta Nikodémus
Gladiátor II. (Gladiator II) – Ha nem ismerném Ridley Scott utóbbi évtizedekben meglehetősen hullámzó munkásságát, fognám a fejem, hogy ezt mégis minek. De tudom, az öreg tántoríthatatlan, ha valamit komolyan a fejébe vesz. Ilyen sztori a méltán kultikus (és az ezredfordulón divatteremtő) Gladiátor folytatásának terve, amely egészen szürreális forgatókönyv-változatokon keresztül talált utat végül két és fél évtized után a nagyvászonra. A felütés kétségkívül impresszív: Lucius (Paul Mescal) egy tengerparti erőd védelme közben veszíti el szerelmét, a gonosz(nak tűnő) római tábornok (Pedro Pascal) pedig önkéntelenül elvezeti ugyanarra – de pontosan ugyanarra! – az útra, mint amit anno Maximus (Russell Crowe) járt végig. A látványos CGI-külsőségek közepette baktató cselekmény szinte kínos egyezést mutat a nagy előddel, csakhát minden négyzetre van emelve: eggyel több császár (ikrek), legyenek teljesen őrültek, legyen tengeri csata a Colosseumban, a főhőst kísérő mentor pedig legyen még ripacskodóbb. Ő egyébként talán az egyetlen igazán szórakoztató pontja a filmnek, Denzel Washington ugyanis látható élvezettel tolja túl a figurát. Cselszövője egyébként lehetne drámaibb karakter, David Scarpa forgatókönyvírónak azonban elegáns korkritika helyett csak annyi jutott eszébe, hogy fúj, csúnya demagógia. A történelmi hűséget hagyjuk, az Scottnak sosem volt az erőssége, és mire lepörög a kiábrándító finálé utáni stáblista, csöndes rezignáltsággal állapíthatjuk meg: már megint született egy totál fölösleges folytatás.