FilmDROID 
Mission: Impossible: A végső leszámolás (M:I – The Final Reckoning) – Ahogy az várható volt, Tom Cruise még tovább emelte a téteket, és szinte már a nevetségesség határáig feszíti egyetlen franchise-át – és saját magát. Oké, most nem szóltak hírek bokatörésről, de a cselekménybe szinte minden olyasmi bekerült, amivel bizonyítani lehet, hogy Ethan Hunt az alfahím. Az akciójeleneteket nincs értelme méltatni, a legmagasabb minőség itt alapvetés. Ahogy a kameramunka, a vágás és a látvány: tízpontos mind. A grandiózusra növesztett sztori (amit azért az elején még egyszer összefoglalnak nekünk) viszont (vagy éppen ezért) Cruise kunsztjainak foglya marad. Sajnos nincs meg az az egyensúly, amit az Utóhatásnál éreztem: még mindig az az újkori M:I-részek legjobbika. Becsületére szóljon ennek a finálénak, hogy James Bondnál sokkal elegánsabban kötögeti össze a múltat a jelennel, és miközben görgeti előre a nagy világmegmentést, nem felejt el tisztelegni. Elsősorban önmaga előtt, mégis kevésbé van rossz szájízem, mint egy bizonyos sármos brit titkosügynök legújabb kalandjainál, amelyre válaszként született ez az egész odaát, a tengerentúlon.
kalandfilm
Röviden: Gladiátor II. / A kaszkadőr / Két magányos farkas
írta Nikodémus
Gladiátor II. (Gladiator II) – Ha nem ismerném Ridley Scott utóbbi évtizedekben meglehetősen hullámzó munkásságát, fognám a fejem, hogy ezt mégis minek. De tudom, az öreg tántoríthatatlan, ha valamit komolyan a fejébe vesz. Ilyen sztori a méltán kultikus (és az ezredfordulón divatteremtő) Gladiátor folytatásának terve, amely egészen szürreális forgatókönyv-változatokon keresztül talált utat végül két és fél évtized után a nagyvászonra. A felütés kétségkívül impresszív: Lucius (Paul Mescal) egy tengerparti erőd védelme közben veszíti el szerelmét, a gonosz(nak tűnő) római tábornok (Pedro Pascal) pedig önkéntelenül elvezeti ugyanarra – de pontosan ugyanarra! – az útra, mint amit anno Maximus (Russell Crowe) járt végig. A látványos CGI-külsőségek közepette baktató cselekmény szinte kínos egyezést mutat a nagy előddel, csakhát minden négyzetre van emelve: eggyel több császár (ikrek), legyenek teljesen őrültek, legyen tengeri csata a Colosseumban, a főhőst kísérő mentor pedig legyen még ripacskodóbb. Ő egyébként talán az egyetlen igazán szórakoztató pontja a filmnek, Denzel Washington ugyanis látható élvezettel tolja túl a figurát. Cselszövője egyébként lehetne drámaibb karakter, David Scarpa forgatókönyvírónak azonban elegáns korkritika helyett csak annyi jutott eszébe, hogy fúj, csúnya demagógia. A történelmi hűséget hagyjuk, az Scottnak sosem volt az erőssége, és mire lepörög a kiábrándító finálé utáni stáblista, csöndes rezignáltsággal állapíthatjuk meg: már megint született egy totál fölösleges folytatás.
Röviden: A három testőr: D’Artagnan / Szeánsz Velencében / Wonka
írta Nikodémus
A három testőr: D’Artagnan (Les trois mousquetaires: D’Artagnan) – Készítsen Hollywood akárhány jó pénzzel kitömött adaptációt, a franciák időről időre visszakövetelik saját hőseiket. Most Dumas örök klasszikusa került sorra, melyet frankofón sztárok részvételével, látványos külsőségek között gondolt újra Martin Bourboulon rendező. Aktualizálni szerencsére nem volt kedve, sem posztmodern játékokat játszani: adaptációja egy klasszikus-romantikus kalandfilm, melyben a jelenkor a kamerakezelésben és a történet pergőre vágásában köszön vissza. A színészkoszorú remekel, a cselekmény nagyvonalúan hömpölyög, a hangulatteremtés kiváló (és idézőjelek nélküli). A játékidő derekán törik meg picit a lendület, s van pár nehezen magyarázható cselekedete hőseinknek, de ez valószínűleg kiegyenlítődik majd a második részben – merthogy filmünk a regény csupán első részének megfilmesítése, a folytatás már idén megérkezik. A kulturális (vissza)sajátítás jól sikerült, de nem ír filmtörténelmet.
Indiana Jones és a sors tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny)
írta Nikodémus
Hosszú várakozás és évekig tartó produkciós késlekedés után idén nyáron visszatért minden idők leghíresebb mozis régésze: Indiana Jonesnak legújabb kalandja során nem csupán a változó közízléssel, de az idővel is meg kell küzdenie – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A Disney felügyeletével, immár George Lucas és Steven Spielberg nélkül elkészült Indiana Jones és a sors tárcsája remekül működteti a nosztalgiafaktort – ám hogy eléri-e az eredeti trilógia színvonalát, bizony kérdéses.
Harrison Ford többszörösen is szerencsétlenül járt: nem elég, hogy ikonikus karaktereinek újabb kori felmelegítését kétkedve fogadta a közönség, a nehezen elkészült, búcsúnak szánt ötödik Indy-kalandot szintén hűvösen fogadták Cannes-ban. Persze az ottani közönség ízlését nehéz eltalálni, ám egy jól sikerült hollywoodi látványfilmnek azért arrafelé is kijár a vastaps. A hazai mozikba június legvégén elérkezett legújabb rész összességében méltó a főhőshöz – szinte annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden bevált elemet felvonultat az előző négy filmből.
Kalandra fel!
Minden kincsvadászok ősatyja idén visszatér a mozikba
A nyitó képsorokon megvillan egy kalap, egy ostor, egy tájoló és egy térkép, felharsan John Williams ikonikus főtémája, mi pedig már tudjuk, megismételhetetlen kalandban lesz részünk. Indiana Jones (Harrison Ford), az egyetemi katedrát gyakran egzotikus tájakra cserélő régész-kalandor idén júliusban ötödjére – s valószínűleg utoljára – meghív minket, hogy szédületes akciókon, misztikus rejtvényeken és különleges helyszíneken át vele tartsunk – s hogy talán megértsünk valamit önmagunkból és a világból.
írta Nikodémus
Dungeons & Dragons: Betyárbecsület – A kulisszák mögött
Egy sármos tolvaj és különc kalandorokból álló bandája nagyszabású akciót tervez egy elveszett ereklye megszerzéséért, de a dolgok veszélyesen kisiklanak, amikor rossz emberekkel húznak ujjat… A Dungeons & Dragons: Betyárbecsület a legendás szerepjáték gazdag világát és játékos szellemét ülteti át a mozivászonra ezzel a fergeteges és akciódús kalandfilmmel.
Minden szerepjáték szépapja, a Dungeons & Dragons egy egész generáció számára definiálta újra a kaland fogalmát. A Gary Gygax és Dave Arneson által táblajátékból és történetrögtönzésből összegyúrt játékhibrid baráti társaságokat küldött izgalmas kalandokra, amelyeket a Kalandmester álmodott meg. A játékosok különböző fajú és képességű alteregók bőrébe bújhattak, hogy mérhetetlen veszélyeket rejtő küldetésekre induljanak, amelyek órákig, napokig, hetekig is eltarthattak. Nem minden karakter úszta meg ép bőrrel. Elképesztően izgalmas volt, és bárki beszállhatott, csak határtalan képzelet és egy marék sokszögű műanyag dobókocka kellett hozzá.
Röviden: Elvis / Jurassic World: Világuralom / Uncharted
írta Nikodémus
Elvis – Elvis Presley legendás alakja a XX. századi popkultúrának, ezért nagyon nehéz, szinte lehetetlen józanul mondani róla bármit. Mitikus alak, aki imádni vagy gyűlölni lehet, középút nem nagyon van. Pedig meg lehetne próbálni a mítosz mögé pillantani, ám Baz Luhrmann (A nagy Gatsby, Ausztrália, Rómeó + Júlia), a pimaszul adagolt giccs és a kirobbanó tánckoreográfiák mestere sejtette, hogy erre nem képes. Helyette azzal igyekezett színes-szagos wikipédia-mozijának egyedi ízt adni, hogy a hős menedzserét, a máig ellentmondásos megítélésű Tom Parker “ezredest” tette meg narrátornak. Tom Hanks becsülettel helytáll (a szájába adott önmentegető szövegekről nem tehet), Austin Butler átlényegülése szenzációs (nem kérdés, hogy ezzel megvan az ő nagy kiugrása), de a folyton pörgő-forgó karneválban egyetlen őszinte, csendes pillanat sincs, amikor kifürkészhetnénk, mégis ki rejtőzik a világ legnagyobb entertainere mögött. Elvis engedelmesen végigrongylábazza a játékidőt, kicsit sír, kicsit magányos… igazából meglepően gyorsan belesimul mindenbe, hiába a “nagy lázadó” imázs. Az már az ő (filmen kívüli) egyéni tragédiája, hogy amivel (rock)forradalmat csinált, azt nagyrészt csente (számtalan feldolgozás formájában, többnyire fekete előadóktól), tíz év múlva pedig, a brit invázió érkeztével (ld. Beatles) egy pillanat alatt vált végzetesen idejétmúlttá.
Röviden: Top Gun: Maverick / Az elveszett város / Toszkána
írta Nikodémus
Top Gun: Maverick – Itt igazából egy szép, hosszú méltatásnak kellene állnia a régimódi (“igazi”) moziélményről és kihalófélben lévő zászlóvivőiről, mert Tom Cruise új filmje bőven megérdemelné. Az eredeti után (végülis) 36 évvel bemutatott Top Gun: Maverick ugyanis jobb film, noha játszik a kultuszteremtő első rész remake-elésével – és persze csúcsra járatja a nosztalgiát. Van mit, ugyanis a Cruise-t sztárrá varázsoló eredeti egyfajta nyolcvanas évek-időkapszula vékonyka történettel, macsó-pózolással és szédítő akciójelenetekkel. A menőzést ezúttal szerencsére ízlésesen csinálják, a történet sajnos maradt vékonyka, az akciójelenetek, nos, azok kötelezővé teszik a moziban nézést. A történet szerint a mindig lázadozó Mavericket egy különleges küldetés miatt hívják vissza a Top Gun-pilótaképzőbe, hogy az aktuális ifjú titánoknak mutassa meg, hogy még nem járt el felette az idő. Joseph Kosinski (Tron: Örökség, Feledés) leplezetlenül, de elegánsan idézi meg a 1986-os klasszikus látványvilágát, ügyesen kanyarintja a sztorit, Cruise pedig finom öniróniával adja az öregedő, de azért még kompetens főszereplőt. A cselekménybe még egy szerelmi szál is belefér (Jennifer Connelly elragadóan bájos), Val Kilmer beugrója szívszorító, az utolsó félóra pedig olyan látványt kínál, amit tényleg nem láttál még moziban. Konkrétan fenn ülünk a repülőgépeken a pilótákkal (színészekkel) együtt, semmi kamu, csak tiszta adrenalin, gyönyörűen fényképezve. Hiába kultikus az eredeti, filmként jobb ez a kései (de nem megkésett) folytatás, amely militarista propaganda helyett büszkén hirdeti a valódi moziélmény erejét.
Az elveszett város – A kulisszák mögött
A borotvaéles eszű, de a remeteéletet választó Loretta Sage (Sandra Bullock) egész pályafutása során egzotikus helyeken játszódó romantikus kalandregényeket írt, amelyek címlapján Alan, a fotómodell (Channing Tatum) testesítette meg a főhőst, Dash-t. Loretta éppen promóciós körúton népszerűsíti új könyvét Alannel, amikor elrabolja őt egy különc milliárdos (Daniel Radcliffe), aki azt reméli, az írónő el tudja vezetni az ősi elveszett városba, ahol az a kincs található, ami a legutóbbi könyvében szerepel. Alan be akarja bizonyítani, hogy az életben is van akkora hős, mint a regényekben, elindul hát, hogy megmentse Lorettát. Ezzel hajmeresztő dzsungelkaland veszi kezdetét: a fura párosnak össze kell fognia, hogy felülkerekedjenek az elemeken, és megtalálják a kincset, mielőtt mindörökre elvész.
Licorice Pizza (2021)
írta Nikodémus
Gary (Cooper Hoffman) és Alana (Alana Haim) az iskola folyosóján botlanak egymásba. Mindketten évkönyvfotózásra érkeztek; különös párbeszédük végén a fiú gyorsan kinyilvánítja érzéseit: szeretem, ahogy beszélsz, szeretem, ahogy viselkedsz. A lány azonban lepattintja: hogy is kezdhetnének együtt járni? Hiszen tíz év korkülönbség van köztük Alana javára. De Gary nem hagyja magát: kiöregedő gyerekszínészként érvényesülési képességével próbál felvágni a lány előtt, és csakhamar belekezd az akkoriban felfutó vízágy-bizniszbe. 1973-ban járunk, a napfényes Kaliforniában, Paul Thomas Anderson rendező pedig olyan könnyedséggel tárja fel előttünk ifjúkorának világát, hogy a Licorice Pizza még az idén tetőző művészfilmes nosztalgiamozik hullámából is kitűnik.
The Rocketeer (1991)
írta Nikodémus
Alig hisszük már, de volt olyan kor Hollywood történetében, hogy a Disney csak legyintett a képregényfilmekre. Tim Burton és a Warner épp csak két éve szabadította a világra az első komolyan vehető szuperhős-sztorit (Batman, 1989), Superman mozivásznas pályafutása épp ilyentájt fulladt ki végleg (Superman IV, 1987), az álomgyárnak viszont épp nosztalgiázni volt kedve – így született meg (kissé nehezen) az egyik legbumfordibb, mégis legszerethetőbb képregényfilm, ami túl későn érkezett, hogy úttörő legyen, ám túl korán, hogy pénzt is termeljen gyártójának. Harminc éves a Vasember évtizedes elődje, a The Rocketeer.
Röviden: Az Öngyilkos Osztag / Dzsungeltúra / Szörnyella
írta Nikodémus
Az Öngyilkos Osztag (The Suicide Squad, 2021) – Az évszám demonstratív kiírása nem véletlen: ettől eltekintve csupán egy ártatlan határozott névelő választja el a Warner legújabb szuperhősmoziját az öt évvel ezelőtti, csúnya katasztrófával végződő próbálkozástól. Arra is jött rendesen a hype-vonat, ezúttal pedig az a James Gunn volt a húzónév, aki trashfilmes előzmények (pl. Super) után két Galaxis őrzői-adaptációval elég alaposan letette a névjegyét a szomszédban (aztán kirúgták, aztán visszavették, tudjuk a sztorit). Derekasan igyekszik is bebizonyítani, hogy mennyire más ez az őrület, amiben a képregényhősök B-csapatja csapatja – jó sikamlósan, véresen. De azon túl, hogy a forgatókönyv most normálisan meg van írva, és bőven repkednek a húscafatok meg az egysorosok, ez a film tulajdonképpen nem különbözik túlságosan rosszemlékű elődjétől. Amott zenés klipekben mutatkoztak be a karakterek, itt meglehetősen egyszerű indirekt párbeszédekben (még jó, hogy nem fordulnak ki a kamerának), és az öncélú erőszakorgia meg a bizarr feketehumor ellenére gyakorlatilag megismétlik önnön útjukat, csak más avatár alatt (Idris Elba Bloodsportja egyenesen ordítja, hogy ő eredetileg Will Smithnek készült). Gunn pedig sajnos nem elég bátor ahhoz, hogy a végére ne formálja jóságossá figuráit, akik természetesen az igazi főellenség ellen fordulnak a megfelelő pillanatban (családozás szerencsére azért nincs). Tudom, súlyos pénzekből készült stúdiófilmet nézek, szóval mit is vártam? Talán többet egy mocskosszájú, cafatos, de végülis felszínes polgárpukkasztásnál?