Érzelmi érték (Sentimental Value)

írta Nikodémus

Mikor e sorok születnek, még nem tudni, kap-e Oscart Joachim Trier legújabb filmje, ám a tavalyi Cannes óta tartó diadalút ritkán ennyire megérdemelt. Az Érzelmi érték úgy mesél generációkon átívelő traumákról, a művészet terápiás hatásáról és a kiengesztelődés mindig megújuló esélyéről, hogy voltaképpeni főszereplője mindvégig egy családi ház.

Ez az Oslo egyik nyugalmas negyedében álló vöröstéglás otthon az élettere egyetlen család négy generációjának: falai között öröm, bánat, boldogság és tragédia keveredik, s amint az első jelenetben meglátjuk belső tereit, rögtön egy átlagos skandináv otthonként rögzítjük magunkban. Fehér falak, éles árnyékok, északi visszafogottság, átgondolt praktikum. Ide érkezik meg Gustav (Stellan Skarsgård), a neves filmrendező, hogy régesrég elhagyott feleségének temetése után találkozzon a rokonsággal. Lányai, Nora (Renate Reinsve) és Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas) különbözőképpen fogadják: a húg melegen üdvözli, a nővér kimért és rideg marad. Másnap őt hívja meg apja egy kávéra, hogy közölje vele, új filmen dolgozik, és szeretné, ha a címszerepét a színházi színészként dolgozó nő játszaná el. Nora hallani sem akar a dologról: olvasatlanul dobja vissza a forgatókönyvet, és feldúltan hagyja ott Gustavot, aki egy félszeg mosollyal nyugtázza kudarcát. Látható, hogy mindkettőjükben viharok dúlnak, s hogy mifélék, az az elkövetkezendő másfél órányi játékidő tétje.

Joachim Trier korábbi filmjei egy-egy hollywoodi műfajt forgattak ki európai érzékenységgel, és ez most sincs másként: az Érzelmi érték „művész-mozi”, „film a filmben”, avagy az a kissé köldöknézős, élveboncolós film, ami élet és művészet bonyolult viszonyát vizsgálja. S ami elől gyakran nagy lendülettel szoktunk elfutni, mert nem vagyunk kíváncsiak a premier plánban mutogatott önmarcangolásra. De ezúttal érdemes türelmesnek lennünk: Gustav ugyanis lánya elutasítása ellenére nekiáll forgatni új filmjét, mégpedig egy fiatal amerikai sztárral (Elle Fanning), az elárvult családi házban. Ahogy Nora egy diákkori dolgozatában fogalmazott: itt sírnak a falak, őrzik a nagy veszekedések utáni dermedt csendet és az apa végleges távozásával beálló furcsa megkönnyebbedést. Ez utóbbi az, amit a nagyobbik lány képtelen megbocsátani (mind a távozást, mind a fellélegzést), s miközben a saját életében önmagát bünteti, mereven elzárkózik apjától. Húga, vele ellentétben révbe ért: családja van, történészként dolgozik, ám legbelül ő is ugyanúgy szenved apjával való viszonyától, mint a nővére. Titkos, különös dinamikájú szövetség ez, amit velünk, a nézőkkel együtt Gustavnak is fel kell fedeznie, hogy végre szót érthessen lányaival.

A történet így, önmagában leírva szinte ordít a filmes közhelyek után, az Érzelmi érték azonban messziről kerüli a sablonos megoldásokat: a forgatókönyv teljes természetességgel fonja egybe magánélet és hivatás, társas kapcsolatok és magány dilemmáit. Trier egészen egyedi, drámai csúcsok nélküli, nyugodtan hömpölygő tempót ad a cselekménynek, így marad időnk átgondolni a látottakat. S igazi filmes módjára képekkel mesél: kétszer (sőt, tulajdonképpen háromszor) is finoman megviccel minket egy filmes bejátszással, akasztófahumorral játszadozik (az a bizonyos sámli), és árnyakat fest a ház falaira. Esőt, kerti virágot, de leginkább belső démonokat. A pszichológus anyukáét, akinek otthoni terápiáit a lányok az öreg kályha csövén át hallgatták; a gyerekek csendes őrlődését egy nagy esti veszekedés után, hogy „akkor most mi lesz?” vagy azt az egyre komoruló felleget, ami azt jelzi, hogy otthon bizony nincs boldogság. De a másnap valahogy mindig elérkezik. A nap kisüt, a könnyek felszáradnak, az indulat kifakul, és az élet megy tovább. Válás után is, premier után is, tragédia után is.

Lenyűgözően sokszólamú film az Érzelmi érték, témái és értelmezési rétegei ugyanakkor bámulatos könnyedséggel simulnak egymásra, középpontban a családi otthonnal, amit viszont hús-vér emberek töltenek meg élettel. Trier sokkal finomabban reflektál a filmkészítés („mozgóképcsinálás”) körüli misztikum kérdésére, semmint hogy egyszerű tanulságokat levonhatnánk, a mozimágia mégis ott rezeg minden jelenetben. Rendezőnk nem fél megidézni Bergmant, sőt Tarkovszkijt (s milyen elegánsan teszi!), ám legnagyobb érdeme, hogy engedi játszani színészeit. A számtalan hollywoodi produkcióban feltűnő Stellan Skarsgård pályája talán legszebb alakítását nyújtja, Elle Fanning üde és érzékeny (mindketten egy-egy színészfamília illusztris tagjai), Inga Ibsdotter Lilleaas friss és izgalmas felfedezés, Renate Reinsve pedig a szemünk előtt válik azzá a klasszikus értelemben vett európai filmsztárrá, mint amilyen Anna Karina vagy Sophie Marceau volt a maga idejében.

Bárhogy is próbáljuk tagadni, lelkünk sötét árnyai bizony kivetülnek másokra: nem maradandó (s ezért változhatatlan) „rontásként”, hanem közösen feldolgozandó traumaként. Talán épp ez a dolgunk egymással ideát: sebeink erdejéből utat találni egy tétova ölelésig.

(Megjelent: A Szív, 2026. március)