Christy / Zúzógép

írta Nikodémus

Christy Martin és Mark Kerr. Két élsportoló, akik a ringen belül mindent elértek, amit akartak, ám sokkal izgalmasabb mindaz, ami azon kívül történt velük. A róluk szóló életrajzi filmeket a közelmúltban mutatták be, ám David Michôd és Benny Safdie alkotása nem a hagyományos hollywoodi szabású sportfilmeket idézi. A Christy és a Zúzógép egyaránt kőkemény lélektani dráma, s hőseik útja fontos tanulsággal szolgál önmagunk határairól, versengési és elengedési stratégiáinkról.

Sötét képernyőn átszűrődő zajok, majd homályos fények. Ütemes kántálást, inspiráló muzsikát hallunk. A hős lassan nekikészül a küzdelemnek, s mire kiélesedik a kép, már ott látjuk teljes fegyverzetben. Arca elszánt, tekintete villámlik, idegszálai pattanásig feszülnek: a startpisztoly eldördülését várja. Jobbára így kezdődnek a sportfilmek, ha az álomgyárban készítik őket, gazdag költségvetéssel, imponáló színészgárdával – és egy olyan forgatókönyvvel, aminek minden egyes fordulatát előre tudjuk. Közhely ez a javából, ahogy a szerény kezdetek, a felívelő karrier, a töréspont, majd a dicsőséges visszatérés dramaturgiája is unalomig koptatott. Mégis szeretünk megnézni hasonló történeteket a nagyvásznon, hiszen könnyen azonosulunk a főhőssel: drukkolunk neki, vele örülünk és búsulunk, és megkönnyebbülünk, amikor végre révbe ér. Ez utóbbi lehet a boldog családi menedék, a legenda-státuszba való emelkedés vagy a jól megérdemelt visszavonulás. Filmjeink, a Christy és a Zúzógép nem követik ezt a szabásmintát, helyette a drámai csúcspontok visszafogásával, kisrealista jelenetezéssel és – bármily meglepő – a sportesemények háttérbe szorításával mesélnek valamiről. Arról, hogy hőseik hiába kiemelkedően jók valamiben, az élet egyéb területein vészes elakadásokkal küzdenek. Ezeket legyőzni pedig nagyobb kín, mint kiütni a szorítóban az ellenfelet.

Christy Martin, a nyolcvanas-kilencvenes évek kiemelkedő női bokszolója egy monológgal kezd a film elején: azt mondják róla, olyan kirobbanó intenzitással bokszol, mintha démonokkal küzdene. Ez meg is alapozza David Michôd filmjének tónusát, s miközben látszólag illedelmesen felmondja hőse karrier-útjának állomásait, itt-ott apró jeleket helyez el arról, hogy a tét itt egyáltalán nem a promóciós körút vagy a szerződésben rögzített prémium, hanem a lány túlélése. A rendező tudatosan épít arra az ellentmondásra, hogy hőse nőként hogyan viszonyul a fizikai erőszakhoz a ringen belül és kívül. Ez a feszültség végig különös rezgésben tartja a cselekményt: a néző gyakran nincs egészen tisztában a folyamatokkal, és kíváncsian vizslatja szereplőinek viselkedését. Sidney Sweeney, az elmúlt évek egyik legfelkapottabb sztárja Christy szerepéhez radikális testi-lelki átváltozáson ment keresztül, és nagy átéléssel hozza a szerény hátterű családból sok munkával felkapaszkodott, elkötelezettségében azonban bizonytalan lányt, aki ráadásul komoly lelki terhet cipel. Michôd alázatosan filmezi őt a cselekmény során, miközben marad idő a korabeli miliő elegáns ábrázolására is. A film összességében mégis arra a brutális fordulatra épít, amely a játékidő végén éri a nézőt, s teszi érthetővé az addigiakat. Christy pokoljárása sokkoló (bár nem előzmény nélküli), ami mellett sportsikerei eltörpülnek, ám neki valahogy mindvégig sikerül megőriznie könnyed játékosságát. Azt a derűt, amely minden nehézségben erőt ad az elengedésre, továbblépésre.

Nem árul ellenben zsákbamacskát Benny Safdie rendező, aki főszereplőjét még szorosabban követi kamerájával, s e vallomásos közelségből egy percre sem enged. Nem érdekli a mérkőzések dinamikája, sem sportág közege (időközben MMA-ra, azaz kevert harcművészetekre váltottunk), kizárólag hősére fókuszál. Erre a hegyomlásnyi méretű izompacsirtára (Dwayne Johnson), aki saját félreértelmezett férfiasságának csapdájában vergődik. Miután alaposan megveri ellenfelét, aggódva érdeklődik, hogy jól van-e; a gyomra nem bírja a vidámpark körhintáját, s a játékidő tizedik percében minden előzmény nélkül tűt és ampullát vesz elő, hogy enyhítse elvonási tüneteit. Ezek a „varázstalantó” rendezői gesztusok a főszereplő alakját rajzolják körbe. Kerr azt hiszi, áthatolhatatlan macsópáncélt kell növesztenie ahhoz, hogy csodálják, s amint megjelenik az első repedés, pánikba esik. Kapcsolata barátnőjével (Emily Blunt) épp ezért problémás: mindennapi civódásaik arról tanúskodnak, hogy jobban szeretik azt, amit mutatnak egymásról a másiknak, semmint igazi valójukat. Komoly tragédia, ha összetörik ez a hamis kép, s főszereplőnk esetében ez párhuzamosan halad sportkarrierjével. Safdie intim közelségből mutatja meg, milyen érzés, ha valaki élete során először veszít. Hogy a szorítón belül vagy kívül, nem számít: a megküzdés folyamata a lényeg. További párhuzam Michôd mozijával, hogy itt is napjaink egyik legnagyobb hollywoodi sztárja gondolta úgy, hogy megmutatja a világnak, képes komoly és árnyalt alakítást nyújtani. Dwayne „The Rock” Johnson számtalan nagyköltségvetésű akciókaland és vígjáték után valóban lemeztelenedik, de lelkileg: a muszklik maradnak, ehelyett az önsanyargató sportoló lélektana tárul fel. A Zúzógép cselekménye középpontba emeli a pillanatnyi történéseket, és ezért iránytalanabbnak tűnik, mint Michôd áramvonalasabb munkája, a rendhagyó formát azonban a mondanivaló követeli meg. Kerrt lelke legmélyéig megrázza a tapasztalat, hogy nem pusztán a nyers fizikum határoz meg mindent a világban, sőt: tulajdonképpen akkor védtelen igazán, amikor vélt erejét fitogtatja.

A valódi erő nem nyers erőszakban, sokkal inkább a személyes döntéseinkért vállalt felelősségben mutatkozik meg. Christy és Mark egy élet szenvedései árán tanulja meg feldolgozni a vereséget, elengedni a belső démonokat és gyógyítani a régtől hordozott sebeket.