Roofman – A besurranó (Roofman)

írta Nikodémus

Ki ne akarná újra élni a gyerekkorát, s beszabadulni egy hatalmas játékboltba, hogy mindent, de tényleg mindent kipróbálhasson? Filmünk hőse megkapja ezt a lehetőséget, de nem egészen úgy, ahogy előzőleg számított rá. Jeffrey Manchestert (Channing Tatum) A Roofman – A besurranó című filmben ugyanis a szükség viszi rá a játékbolti tartózkodásra – persze ettől még irtó vicces szituációkat szül a dolog. Aminek főként a néző örülhet, mert romantikus klisék helyett életszagú történetet kap.

Olyannyira, hogy a katonaviselt férfi sztorija szinte teljes egészében igaz történet alapján íródott. Jeff nehéz terheket cipelő, elvált apa, s nem tudja megadni lányának azt, amire vágyik. Pont gyermeke születésnapján sül fel, és ezt képtelen megbocsátani magának. Jó megfigyelőkészségét kihasználva tolvajnak áll hát, a célpontnak pedig helyi gyorséttermeket választ. Bántani nem akar ő senkit, inkább csak betereli a megijedt alkalmazottakat a hűtőkamrába (kabátot azért ad nekik, ne fázzanak), és csendben, gyorsan kirámolja a pénzt. Nyomozás indul, fülön csípik, ám egy alkalmas pillanatban megszökik, és ekkor jön az a bizonyos játékboltos közjáték.

Újra hangsúlyozom, a film cselekményének minden lényeges pontja valóban megtörtént, s eleinte ettől annyira szórakoztatóan abszurd az egész. Hisz kezdetben még hitetlenkedünk, rácsodálkozunk, avagy szörnyülködünk, aztán szép lassan tényleg elkezd minket érdekelni ennek a férfinek a sorsa. Jeffrey tipikus megfelelési kényszeres karakter: bénaságai bájosak, és mindenkit el akar bűvölni, persze saját magán kívül. Legfőbb belső motivációja, hogy beteljesíthesse mások elvárásait, legfőképpen pedig örömet okozhasson azoknak, akiket szeret. Channing Tatum tulajdonképpen ezért tökéletes erre a szerepre: szeretnivaló bumfordisága, komikus vénája izgalmas kontrasztban áll akcióhős kinézetével. Ahogy egy kinyúlt pólóban megpróbál lemászni a szellőzőrendszerből a mosdóba, ahogy kényelmes lakot rendez be magának egy vastag paraván mögött, ahogy bébikamerákkal figyeli meg a bolt dolgozóit, miközben teletömi magát édességgel, az Buster Keaton néma burleszkjeinek legjobb pillanatait idézi.

A forgatókönyvírás, pontosabban a valóság vastörvénye szerint azonban nem nevethetünk örökké a főhősön, egyszer eljön az ideje a megkomolyodásnak. Jeffre ez a szerelem képében talál rá: a bolt egyik alkalmazottja, Leigh Wainscott (Kirsten Dunst) iránt kezd vonzódni, és ahogy az lenni szokott, óvatosságra intő ösztönei egyre többször kihagynak. Eljárogat a nő gyülekezetébe, játékot adományoz (természetesen a boltból csente el őket), és megpróbál egy hullámhosszra kerülni a szintén elvált asszony két lányával. Hogy pontosan milyen eszközökkel, az a gyakorlottabb néző számára már eleve gyanús; no nem a bűnhalmozás vagy a krimiszál miatt, hanem egyrészt Jeff karaktere, másrészt a történet kifutása szempontjából.

Derek Cianfrance eddigi filmjei későn érő, a vak végzet súlya alatt megtörő karakterekről szóltak: fájdalmas szakításra ítélt szerelmespárról (Blue Valentine), apák és fiúk öröklődő magatartásmintájáról (Túl a fenyvesen) és a bűn generációkon át tartó hatásáról (Fény az óceán felett). Friss alkotása első pillantásra könnyedebb hangvételű ugyan, de a szerelem itt sem hoz semmi jót azoknak, akikhez beköszönt: néhány melankolikus (mozaik)családi idill-jelenet elég ahhoz, hogy érezzük, boldogság helyett könnyeket kapunk majd a fináléban. Dunst és Tatum érdeme, hogy mindezt smink és közhelyek nélkül, hitelesen tudják tolmácsolni. A kétségbeesetten elhinni akart boldogság, a hamis ideálképbe való kapaszkodás kínja bizony ott lobog csendesen a vásznon.

Meglepően mélyre megy tehát a film, amelyről eleinte azt gondolnánk, ideális karácsonyi mozi lesz az egész család számára. Ez legfőképp a valós történetnek, illetve a visszafogott és árnyalt színészi alakításoknak köszönhető. Cianfrance a külső tereket sápadt, fakó fényben mutatja (a játékbolt színei ezzel ellentétben harsányak), jelezve, hogy a környék, ahol a cselekmény játszódik, nem az össztársadalmi boldogulás könnyű ígéretét hordozza. Jeff humánus természete megkapó, de sorra rossz döntéseket hoz, melyek csakhamar teljesen elsodorják. Elgondolkodtató fonákja ez a felszínes romkomoknak, ahol az évődő megismerkedés után a boldog beteljesülésé a finálé. Hősünk sztorija ugyanakkor sajátos menekülés-történet is: hiába adódik újra és újra alkalom arra, hogy szembenézzen addigi tetteivel, döntéseivel, vagy akár rendezze kapcsolatát szeretteivel, ezt a férfi rendre elmulasztja – hiszen a hosszú távú kiengesztelődés helyett jobban érdekli az azonnali örömszerzés. Különös lelki dopaminfüggés ez, melyben egyre többünk szenved – s egyúttal jellegzetes válasz világunk átláthatatlanságának rémisztő tapasztalatára.

Lehet-e végülis egy nagy játék az élet? Jeff afféle felnőtt-testbe zárt gyerekként makacsul hisz ebben, nem törődve a bűnügyi és szívbéli következményekkel. De végső soron nem neki van mégiscsak igaza? Hogy az élet egy nagy, közös játék, és akik játszanak: élnek?

(Megjelent: A Szív, 2026. február)