The Place Beyond the Pines (2012)

írta Nikodémus

Aki látta már vagy olvasott az elmúlt év csöndben besettenkedő meglepetéséről, azt bizonyára magamra haragítom, ha azt mondom: a Place Beyond the Pines egy közhelyparádé. Pedig így van. De ez csupán az igazság egyik fele. Derek Cianfrance legújabb filmje végletekig koptatott amerikai zsánerkliséket vesz alapul, ám akkora szívvel, olyan borzongató atmoszférával és instant zsenialitással meséli újra őket, hogy nem kapsz levegőt.

Stílszerűen azzal is kezdhetném, hogy a 2010-es Blue Valentine után szinte sorsszerű volt az újabb remekmű, de túl könnyű lenne: Cianfrance lehengerlő hitelességű szerelmesfilmje bizony magasra tette a mércét, önmaga számára leginkább. A lécet azonban – ez a PBtP minden képkockájáról sugárzik – sikerült nemhogy megugrania, hanem magasan túlszárnyalnia. Ahogy odaát két szerelemre, majd fájdalmas elválásra ítélt ember küzdött egymással, itt apák és fiúk sorozatosan meghozott rossz döntései fölött hatalmasodik el a generációkon átívelő végzet.

Már rosszul indul a dolog: Luke (Ryan Gosling) amolyan szétcsúszott életű kisvárosi kívülállóként abból él, hogy motoros kaszkadőrmutatványokkal szórakoztatja a vendégeket a helyi vurstliban. A film kezdőjelenete tökéletesen bemutatja a figurát: a szétvarrt, régi rongyokban járó figura pillangókéssel szórakozik, felveszi fellépőkabátját, majd blazírt képpel bevonul a filléres rajongás kulisszái közé, és nekikezd a mutatványnak az éjszakában. Élete üres, kilátásai nincsenek, marad a felszínes kúlság, amit Gosling mesterien hoz. Villám csap belé, amikor összeakad régi szerelmével (Eva Mendes), aki egy számonkérő „hol voltál?” után közli vele, hogy gyereke született tőle. Luke-ban felébred valami, és ettől kezdve gondoskodni akar fiáról – tűzön-vízen, volt csaja ellenállásán, annak „normális” udvarlóján, bankrabláson át. Nehezen megmagyarázható, mi hajtja, mégis érezzük, valami szörnyű készülődik. A bankrablósdi aztán kicsit eldurvul, és a rendező itt irányt vált a cselekményben: Luke jobbra el, balról pedig beoson kézben a pisztollyal Avery Cross (Bradley Cooper), hogy kissé naiv, idealista zsaruként fokozatosan szembesüljön a helyi rendőrség minden szintjét átható korrupcióval. Sőt, kapunk még egy harmadik felvonást is, melyben a kisvárosi dráma és a bűnügyi sztori után egy coming of age-történet kezd kibontakozni.

Az elsőre töredezettnek tűnő narratívát a bravúrosan megírt forgatókönyvnek és a sallangmentes rendezésnek köszönhetően annyira erős kötelékek fűzik össze, hogy ha hagyjuk magunkat elmerülni a film atmoszférájában, fel sem tűnik, hogy tulajdonképpen három jól elkülönülő fejezetet látunk két család többgenerációs történetéből. Cianfrance – már a Blue Valentine-ban is kamatozó – dokumentarista, ugyanakkor nagyon expresszív stílusát itt tökélyre fejleszti: húsbavágóan intim és természetes minden dialógus, gesztus, akció. S nagy erénye, hogy valódi filmesként nem elbeszéltetni, hanem láttatni akarja mondanivalóját. Ebből persze az is adódik, hogy sok részletet magunknak kell kikövetkeztetnünk, de a sok hollywoodi szájbarágás után üdítő ez a gesztus: végre ránk van bízva a film, hogy felfedezzük. Szerencsére van is mit. Luke szinte mindvégig enigmatikus karakter marad, döntéseinek miértjeire csak az epilógusban vetül tragikus fény. Gosling pedig delejező – több, jobb, mint a Drive-ban. Avery Cross sokkal összetettebb jellem, első pillantásra feddhetetlen, tiszta lelkű hősnek tűnik, majd fokról fokra derül ki, hogy milyen motivációk dolgoznak benne, illetve az, hogy egy rossz pillanatban meghozott döntés (hogy is volt a lövések sorrendje?) letörölhetetlen foltot ejt lelkén, amely szépen lassan elemészti őt is. Bradley Cooper a Napos oldal után másodszorra bizonyítja, hogy remek drámai színész.

Egy pillanat, egy döntés, és lehúz az örvény, hiába kapaszkodnál. A görög tragédiák dramaturgiai szabásmintája ez, melyre filmünk kísértetiesen hasonlít: az egyik hős fatális döntéseivel, konokul rohan, a másik szinte passzívan, langyos kompromisszumok megkötésével sodródik saját végzete felé. Azon végzet felé, mely nemcsak őket hálózza be, hanem utódaikat is, hetedíziglen. A kör végül bezárul, a vészjósló fenyvesben pedig – a fenyegető tudatalatti (vagy a megbéklyózó körülmények?) egyfajta metaforájaként – rezzenés sem hallatszik.

A Place Beyond the Pines-t témaválasztása és komor szikársága Michael Mann Szemtől szembenjével rokonítja, és ugyan látszólag nem olyan komplex, mint Inárritu Korcs szerelmekje, s nem olyan nagyszabású, mint Coppola Keresztapája, ám mindháromból átment valami olyan ízt, mely gyönyörűen egybeépül rendezőnk saját világával. Nem tudom, Cianfrance karrierje merre fut ki, de úgy tűnik, egy kíméletlen diagnoszta, egyben nagyformátumú mesélő formálódik előttünk. Az pedig szégyen, hogy a filmnek egyelőre nincs hazai forgalmazója – így kerek az igazság.