írta Nikodémus
Ritkán készül igazán megrendítő mozgókép emberi kapcsolatok felbomlásáról. Filmen a szerelem is inkább születik, semmint elpárolog, s ha véletlenül utóbbi történne, azt többnyire sírós-veszekedős drámai nagyjelenetek kísérik. No de egy barátság? Martin McDonagh legújabb, egy évtizedig dédelgetett filmjében egy kicsiny ír sziget egyik lakója dönt úgy, hogy egyszercsak nem kér a másik társaságából. A magyarázatot pedig utóbbival mi is keressük.
írta Nikodémus
Darren Aronofsky úgy tűnik, cáfolta a régi mondást azzal a bizonyos folyóba lépéssel: kétszer egymásután sikerült aktuális, testi szenvedésről szóló filmjével visszacsábítania egy-egy hajdanvolt A-listás színészt Hollywood fősodrába. Idén ráadásul teljes a siker: a fiatal éveiben könnyed kalandfilmekben parádézó, majd kényszerűen visszavonuló Brendan Fraser idén Oscar-díjat nyert elkötelezett alakításáért. A súlyosan elhízott, magányos férfiről szóló A bálna (The Whale) viszont – noha valódi színészi jutalomjáték – mégsem ér fel az életmű eddigi színvonalához.
írta Nikodémus
Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.
írta Nikodémus
Ritkán ismerjük be, de bizony rólunk is árulkodik, hogy hétköznapi küzdelmeinkben mivel és hogyan vesszük fel a harcot. Könnyű volna – s manapság divatos is – saját környezetünkre, neveltetésünkre vagy rossz beidegződéseinkre fogni hibás döntéseinket, ám a lényeg mégis csak az emberi szívben dől el. Különös módon ezzel a felvetéssel érkezett három hónap különbséggel két olyan film a hazai mozikba, melyek hősnői a társadalmi hierarchia legtetején lázadnak a rájuk kényszerített szerepek ellen.
Közeledik az Oscar-díjátadó, az idei jelölteket már január 24-én bejelentették, azóta pedig csak izgulunk, hogy ki kapja az idei év elismeréseit. Március 13-án, magyar idő szerint hajnalban adják majd át a kultikus szobrocskákat, a vörös szőnyeges bevonulást és az eseményt pedig élőben közvetíti a Disney+. Ennek apropóján tekintünk vissza az Oscar-díj történelmére és érdekességeire. Tudtad például, hogy a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiát már a 20-as évek végén megalapították, hogy elismerhessék a filmgyártás kiemelkedő alakjait és produkcióit?
írta Nikodémus
A film elkészültéről itt olvashatsz.
Damien Chazelle egy kirobbanó energiájú sportfilm (Whiplash), egy önironikus musical (Kaliforniai álom) és egy szikár dráma (Az első ember) után újra tobzódik a filmvásznon: a még januárban bemutatott Babylon grandiózus freskója száz évvel repít vissza minket az időben, hogy megmutassa, milyen áldozatokkal váltott Hollywood némafilmről hangosfilmre.
írta Nikodémus
Új Oscar-szezon, új Spielberg-film, ugyan, mi hiányozhat még? Korunk talán legismertebb hollywoodi rendezője idén megint ringbe száll a korábban már kétszer elnyert aranyszoborért, s mindent bevet, hogy meggyőzze az Amerikai Filmakadémia ítészeit: tiszta szívű gyermekhőst léptet fel, ámuló tekinteteket mutogat, kalandot fabrikál, mozivarázslatot csihol – s mindezt bőséges nosztalgiával tálalja. Az idei díjszezonra pozicionált A Fabelman család a rendező gyerek- és ifjúkorába röpít vissza minket, hogy két és fél órában meséljen egy zsidó családról az ötvenes évek Amerikájában.
A Babylon szédítően magával ragadó történet szélsőséges ambíciókról és féktelen kihágásokról – számos karakter felemelkedését és bukását mutatja be Hollywood első fénykorából, amikor a gátlástalan dekadencia és a mérhetetlen perverzió ülte torát. Damien Chazelle forgatókönyvíró-rendező 15 éven át érlelte, dédelgetett tervét, kutatott, világot épített, és csak ezután állt neki az írásnak, majd kezdte rendezni a filmet.
2017. október 5-én Jodi Kantor és Megan Twohy, a New York Times nyomozó riporterei olyan egetverő sztorival álltak elő, ami megrázta a szórakoztatóipart, és egész Amerikában visszhangzott: „Harvey Weinsten évtizedeken át pénzzel hallgattatta el azokat, akik szexuális zaklatással vádolták.” Harvey Weinstein hollywoodi nagyágyú régóta a filmipar egyik legnagyobb hatalmú tényezőjeként uralkodott. Producerként hatszor nyerte el a legjobb filmnek járó Oscar-t olyan mozikért, mint a Szex, hazugság, videó, a Ponyvaregény vagy a Good Will Hunting, így olyan hatalmas befolyása volt, hogy könnyűszerrel el tudott indítani vagy képes volt tönkretenni karriereket. Mint Kantor és Twohey közzétették, állítólag arra használta ezt a befolyását, hogy nőket zaklasson és szexuális kapcsolatra kényszerítsen.
írta Nikodémus
Idén ősszel nagyot robbantott a Netflix streaming-szolgáltató azzal, hogy szeptember 28-án bemutatták Andrew Dominik rendező régóta várt Marilyn Monroe-filmjét Ana de Armasszal a főszerepben. Az első reakciók döbbenetes színészi átlényegülésről, rendhagyó látványvilágról és sokkolóan egyedi elbeszélésmódról szóltak, s a Szöszi (Blonde) körül azóta sem csillapodnak az indulatok. De van-e bármi a harsogóan hivalkodó felszín alatt? Készíthető-e hű portré arról a nőről, aki egyszerre volt milliók vágyainak tárgya, bulvárhírek sztárja és egy félénk, apa nélkül felnőtt naiva? Dominik nagyszabású filmje nyomába ered az azóta is feltáratlan Monroe-rejtélynek, s ezt meglehetősen nézőpróbáló módon teszi.
írta Nikodémus
A muzsikusokról szóló életrajzi filmek újkori áradatában igazi különlegességnek ígérkezett az Elvis Presleyről szóló mozi: alanya még halála után félévszázaddal is igazi szupersztár, tárgya egy kacskaringókkal teli életút, rendezője pedig eddigi életművét tekintve kiválóan ért a látványos zenés-táncos koreográfiák levezényléséhez. Baz Luhrmann legújabb filmje, a még nyár elején bemutatott Elvis nagyszabású portrét fest „a Király” életéről, koráról és hatásáról, igazi tétje azonban az, hogy be tud-e kukkantani főhősének maszkja mögé.
írta Nikodémus
Dokumentumfilmet nem először készítettek a közel-keleti népek XXI. századi kálváriájáról, amikor kéthavonta cserélődik az aktuális diktátor, háború háborút követ, az új kezdetre vágyó menekülők pedig lassan elvesznek a Nyugat kulturális idegenségében. Hogy ez a dokumentumfilm egyúttal hagyományos 2D-s animáció is, már meglepőbb, de – legyen ez bármilyen különös – nem úttörő vállalás. Jonas Poher Rasmussen filmje, a nálunk március 10-től már a mozikban is megtekinthető Menenkülés (Flee) nem ér ugyan fel Ari Folman hasonló műfajú remekművéhez (Libanoni keringő, 2008), ám nem véletlenül büszkélkedik számos fesztiválsikerrel. A Menekülés kivételes érzékenységgel követi egy férfi sorsát, aki térben és időben egyaránt súlyos utazásra kényszerült – és megpróbáltatásainak még nincs vége.
FilmDROID