0

Asteroid City – A kulisszák mögött

A rendező előző filmjeiről itt és itt olvashatsz.

Asteroid City aprócska pont a térképen: kisváros Amerika délnyugati részén. 1955-ben járunk. A város legnagyobb attrakciója a közelében található gigantikus meteorkráter és a mellette működő csillagászati obszervatórium. Ezen a hétvégén a katonák és a csillagászok öt zseniális gyereket látnak vendégül, akik bemutatják találmányaikat. Nem túl messze, a dombokon túl atomkísérletek gombafelhői láthatók. Történetünk egy ünnepséggel kezdődik, amely az Ifjú Csillagfürkészők eredményeit hivatott elismerni, ám váratlan vendég toppan be: egy földönkívüli. Asteroid City vesztegzár alá kerül, és a hadsereg hamis fedősztorit kreál, ám a koraérett zsenipalánták, mintha csak Spielberg valamelyik klasszikusából léptek volna elő, tervet kovácsolnak, hogyan értesíthetnék a külvilágot.

Olvasd tovább

0

A csendes lány (The Quiet Girl, 2022)

írta Nikodémus

Hollywood általában hatásos (öltözői vagy tárgyalótermi) beszédekkel, mámorító zenére összevágott dolgos hétköznapokkal és persze a végül megérdemelt sikerrel motivál. Ám itt van ez az apró film, amely úgy bújt el az idei Oscar-jelöltek között, mint főhőse az autó hátsó ülésén, mégis többet tanít nekünk az önfelülmúlásról, mint bármennyi hangzatos konyhabölcsesség. Colm Bairéad ír rendező filmje egy csendes lány rendhagyó nyaralásának történetét meséli el.

Olvasd tovább

0

A bálna (The Whale, 2022)

írta Nikodémus

Darren Aronofsky úgy tűnik, cáfolta a régi mondást azzal a bizonyos folyóba lépéssel: kétszer egymásután sikerült aktuális, testi szenvedésről szóló filmjével visszacsábítania egy-egy hajdanvolt A-listás színészt Hollywood fősodrába. Idén ráadásul teljes a siker: a fiatal éveiben könnyed kalandfilmekben parádézó, majd kényszerűen visszavonuló Brendan Fraser idén Oscar-díjat nyert elkötelezett alakításáért. A súlyosan elhízott, magányos férfiről szóló A bálna (The Whale) viszont – noha valódi színészi jutalomjáték – mégsem ér fel az életmű eddigi színvonalához.

Olvasd tovább

0

A búcsú (The Farewell, 2019)

írta Nikodémus

Gyakran érezzük úgy, hogy fáj az őszinteség, ezért kényelemvezérelt kultúránkban egyszerűbb megoldásnak tűnik elhallgatni az igazságot – többek között a földi élet két végével, a születéssel és a halállal kapcsolatban. Lulu Wang író-rendező A búcsú című filmje – címéből sejthetően – az utóbbival foglalkozik egy család történetén keresztül, mégpedig a kínai és az amerikai kultúra izgalmas fénytörésében.

Olvasd tovább

0

Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once)

írta Nikodémus

Napjaink legújabb kulturális varázsszava a multiverzum: számtalan párhuzamos világ egybecsúszása, mely lehetőségek és fenyegetések végtelen tárházát kínálja – hogy ez megőrzendő vagy elpusztítandó állapot, nos, látványfilmje (vagy sorozata) válogatja. A több szempontból is a korszellemet tükröző multiverzum-koncepciót eredeti módon forgatja ki a Daniels-rendezőpáros legújabb filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor.

Olvasd tovább

0

C’mon C’mon – Az élet megy tovább

írta Nikodémus

Minden igazi emberi kapcsolat alapja az egymásra hangolódás, ám a barátságban – melyet nem térít el sem érdek, sem vérségi kötelék – talán ez a legdöntőbb. Miközben odafigyelünk barátunkra, képzeletünk eggyé válik, gondolataink megsokasodnak, a világ pedig megnyugtatóan egyszerűvé alakul. Mike Mills amerikai rendező negyedik nagyjátékfilmje, a C’mon C’mon – Az élet megy tovább ugyan szintén a család intézményének helyzetét boncolgatja, félszeg főhősei mégis közösen fedezik a barátság varázslatát.

Olvasd tovább

0

A hős (Ghahreman)

írta Nikodémus

A rendező előző filmjeiről itt és itt olvashattok.

Rahim (Amir Jadidi) komoly jótettet hajt végre: visszaszolgáltat jogos tulajdonosának egy aranypénzzel teli táskát. Nem azért, mert makulátlan lelkű lovag volna (korántsem), inkább megszólalt a lelkiismerete – némi hezitálás után (ennek később még jelentősége lesz). S jótettéért alaposan megkapja a magáét, de nem azért, mert a világ, ami körülveszi, eredendően gonosz vagy kegyetlen, hanem egyszerűen csak közönyös. Álomgyári szabásminta szerint alakulhatna ebből szórakoztató krimi vagy nyaktörő akciófilm, aki viszont ismeri Asghar Farhadi életművét, már tudja, hogy sokkal kényelmetlenebb élmények várják. A legismertebb kortárs iráni rendező A hős (Ghahreman) című filmje tavaly Cannes-ban már elnyerte a rendezői fődíjat, Oscar-esélyei komolyak, s idén januártól a hazai mozikban is megtekinthető.

Olvasd tovább

0

Hang nélkül 2. (A Quiet Place Part II)

írta Minime

Az előző részről itt olvashatsz.

John Krasinski továbbszőtte saját mély hallgatásba burkolózó történetének szövetét és megörvendeztetett minket nézőket, kiváló filmjének szinte tűkön ülve várt folytatásával. A korántsem egyedi, ám mégis rendhagyó alkotás, amelyet sokan félreértelmezve szoft-horrorként vártak, valójában 2018. legnagyobb „durranása” volt, mind drámai elemeit, színészi játékát és történetvezetését tekintve. Egy igazi klasszikus, amiből a 21. században eddig nagyon kevés született. A folytatás célja pedig hálistennek nem a monumentális tétek emelése, a nagyobb költségvetésből kihozható gigaprodukció lett, hanem ugyanaz a mély, érzelmes és értelmes film, amelyre mindennél jobban szüksége van a szellemileg erősen hanyatló új generációs mozinézőnek.

Olvasd tovább

0

Sound Of Metal / Another Round

írta Nikodémus

Önfeledtség és önelvesztés között, noha nyelvtanilag hasonlónak gondolnánk őket, bizony komoly a különbség: az egyik valamiféle elemelt, de mindenképpen pozitív állapot, utóbbi épp ennek ellentéte. A két kifejezés azonban veszélyesen közel is kerülhet egymáshoz, ahogy ezt két, mozi helyett sajnos csak az internetről elérhető film is tanúsítja, melyek hősei – egy fokozatosan megsüketülő dobos és egy alkohollal veszélyes táncba kezdő tanár – egyaránt megtapasztalják a mámor felemelő és romboló hatását.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Nest / The Good Liar / Wild Mountain Thyme

írta Nikodémus

The Nest – Verőfényes családi ház, elegáns fényképezés, ígéretes főcím… az ablak mögött egy sikeres üzletember telefonál, láthatóan feldobódva. Minden adott egy remek családi sztorihoz, az egyetlen zavaró tényező hősünk nyugtalanító nevetése – pontosabban vihogása. Jude Law mestere ennek a sármos, ugyanakkor felkavaró vihogásnak, s ez meg is adja az alaphangot filmünkhöz. Rory (Law) mindennap intim(nek szánt) gesztusok kíséretében kelti fel feleségét, Allisont (Carrie Coon), s egyik nap azzal hozakodik elő, hogy költözzenek vissza Angliába, mert ott hatalmas szerencse fog rájuk mosolyogni. A nő kicsit hezitál: nehezen hagyná ott bevált és szeretett hivatását, a lovakkal való foglalkozást, de párja megígéri, magával hozhatja szeretett elfoglaltságát. Az átcuccolás megtörténik, mi pedig elhűlve figyeljük az ódon, rideg, vaksötét kastélyt: ez volna az új otthon. Sem a szülők, sem a két gyerek nem találja a helyét, az iskolában nem úgy mennek a dolgok, és a férfi új munkahelyén sem. A bizalom lassan elapad, és helyébe lép az acsarkodás, melyet kitűnő érzékkel ábrázol Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene): a kezdeti idillről fokról fokra derül ki, hogy csupán illúzió volt, s szinte minden beállításban találunk valami enyhén fenyegetőt. Szerencsére semmi sem ugrik elő a sötét sarkokból (rendezőnk okosan kerüli a horrort), és nincs részünk teátrális nagyjelenetekben sem (semmi olcsó Oscar-vadászat), helyette filmünk a lélektani folyamatokra koncentrál: milyen az, amikor eleve ingatag alapra épül egy család, melynek széthullásához elég néhány nem túl erős, de jól irányzott külső behatás. Az a vihogás… az pedig még bőven a stáblista után is kísért.

Olvasd tovább

1

Pieces of a Woman

írta Nikodémus

Tíz éve alig gondoltuk volna, hogy a magyar film újra kapós cikk lesz a világ kultúrtrendjeit diktáló Hollywoodban, aztán jött Nemes Jeles László, Deák Kristóf és Enyedi Ildikó diadalmenete. Az újabb csoda pedig itt kopogtat az ajtón: Mundruczó Kornél első angol nyelvű rendezése, a Netflix-en január 7-én bemutatkozó Pieces of a Woman (magyarul a színházi változat címe után Női részek) olyan elemi erejű élmény nézőjének, hogy a stáblista lepergése után is csak keressük a szavakat. Nehéz dadogás nélkül szólni egy olyan filmről, amely egy házaspár közösen megélt tragédiáját meséli el, plakátján ott díszeleg Martin Scorsese neve, két díjat már nyert a tavalyi Velencei Filmfesztiválon, s az Oscar-díj sincs messze.

Olvasd tovább

0

Családi kötelékek (Crímenes de familia)

írta Nikodémus

Pont egy évtizede történt: egy argentin filmről beszélt az egész világ. Juan José Campanella rendezése, a Szemekbe zárt titkok (El secreto de sus ojos) jött, látott, és mindenkit lenyűgözött. A bámulatos arányérzékkel építkező film poros tárgyalótermi szappanoperából hamar hangulatos krimibe vált, hogy a fináléban egy szívszorító dráma bontakozzon ki előttünk a múlt megváltoztathatatlanságának keserű felismeréséről. Kapott is számtalan elismerést (köztük Oscar-díjat), nagyjából olyasféle tündérmesét kanyarítva alkotója köré, mint néhány évvel később a Saul fia. A zsáner azóta alaposan elterjedt Dél-Amerika feltörekvő filmrendezőinek körében, a Netflixen már elérhető Családi kötelékek (Crímenes de familia) azonban másolás helyett felérni szeretne a hírneves elődhöz.

Olvasd tovább