írta Nikodémus
Van valami megfoghatatlan a kamaszkorban. Egyéni életünkben képtelenek vagyunk kijelölni a kezdőpontját, arra viszont határozottan emlékszünk, mi minden változott körülöttünk és bennünk. Felsorolni persze alig tudnánk; többek között ezért is tűnik félelmetesnek életünk ezen szakasza. Zseniálisan ragadja meg ezt a lelki-mentális káoszt két, nemrég elkészült film: az Agymanók 2. a műfajban már rutinos Pixar, A vad robot pedig a Dreamworks animációs stúdió büszkesége.
írta Nikodémus
Brawn: A lehetetlen Formula 1 sztori (Brawn: The Impossible Formula 1 Story) – Valahogy így kell magas színvonalú forma-1-es dokut csinálni. Ütős sztori, különleges képsorok, izgalmas megszólalások, alaposan átgondolt dramaturgia, minden részletre kiterjedő figyelem. És egy sztár, aki rajong a sportágért (és ezt eddig nem tudtuk róla), bár Keanu Reeves szerencsére tényleg epizódszereplő (vagy okosan kivágatta magát a filmből, hogy ne róla szóljon), egyetlen kivétellel (az a bizonyos “what th f*ck”, nagyjából négyszer). És ez nagyonis rendben van, mert a történet főszereplői – Ross Brawn, Nick Fry, Jenson Button, Rubens Barichello – úgyis eladják nekünk az egészet. Egy olyan tündérmesét, ami tulajdonképpen nem is tündérmese. Mert egy rendkívül bonyolult technikai sportban egyszerűen nem létezik olyan, hogy a haldokló gyári csapatot annak vezetője 1 fontért megveszi a kivonuló tulajtól, majd szempillantás alatt világverő alakulattá teszi. Itt sem egészen ez történt, ahogy arra a kulcsszemélyek utalnak is – szerencsére nem kell tehát csillámporos Disney-megváltástörténetet figyelnünk. Persze azért itt is van (sport)politika, szűkülő keretek, izgalom a pályán (és a tabellán), Daryl Goodrich rendező összességében mesterien hozza közel az egyetlen szezont megért, s egyből világbajnokká lett csapat inspiráló tündérmeséjét – ami akkor is lelkesítő, ha voltaképpen nem is volt tündérmese.
Ha mindenszentek ünnepéről és halottak napjáról gondolkodunk, európaiként hideg, vizenyős időjárás, szélfútta gyertyák és szeretteink sírjánál halkan elmormolt imák jutnak eszünkbe. S persze a csend, ami ezekben a napokban ezerféleképpen szól hozzánk. A gyász megélése azonban egészen különböző lehet a világ más, tőlünk távoli tájain. Minderről három olyan, a közelmúltban készült animációs film tudósít minket, amelyek míves kivitelezésükkel és a spiritualitás iránti nyitottságukkal rendre kiemelkednek a mezőnyből.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Ki az az Erin Carter? (Who is Erin Carter?) – Valamit tudhat ez a Netflix. Valamit nagyon, ha egy ránézésre tizenkettő-egytucat thriller-sorozatot úgy képes eléd tenni, hogy simán bekajálod, pedig már tudod előre az összes fordulatát. A legújabb őrület ugyanis egy barcelonai tanárnő (Evin Ahmad) állítólag valós alapokon nyugvó története, aki meglepő ügyességgel nyomja le az aktuális bolti tolvajt, és ez felkelti pár ember gyanúját. Miközben Erin kislánya iskolai előmenetelét (no meg a saját életét) próbálja egyben tartani, a szomszéd nyomozó a segítségét kéri, a múlt árnyai pedig lassan előkúsznak a sötét sarkokból… Kár, hogy azok a bizonyos sarkok nem túl sötétek, a szóban forgó nyomozó (Emilio Martin) pedig annyira ostoba, hogy hibát hibára halmozva röpíti hősnőnket a lelepleződés felé. A katalán főváros gyönyörű, a képmutató nagyzolás persze arrafelé is dívik, a szappanoperába (és egyúttal egy ártatlan lány felnövéstörténetébe) ágyazott krimi azonban olyan gyengén van megírva, hogy tényleg előre látható minden fordulat. Ami meg nem, attól meg a fejét fogja a néző: több ponton megmagyarázhatatlan visszakozások és mulatságos véletlenek igazgatják a cselekményt, hogy a feszültség az egekig nőjön. Hőseink menet közben legyőzhetetlen terminátorrá változnak, s ahogy illik, megkapjuk a boldog családi hepiendet is – de csak annyira, hogy az utolsó jelenet előrevetítse: lesz még folytatás. Valamit nagyon tud ez a Netflix.
A mozirajongó közönség az idei bemutató-naptárat böngészve különös dologra lehetett figyelmes: Hollywood az előző éveknél sokkal szerényebben adagolja aktuális látványfilmjeit, s azok rendre meg is buknak a mozikban. Elérkezett volna a három évtizede virágzó képregényfilmek első nagy hullámvölgye? Trendek az átalakulóban lévő álomgyárból.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Hosszú várakozás és évekig tartó produkciós késlekedés után idén nyáron visszatért minden idők leghíresebb mozis régésze: Indiana Jonesnak legújabb kalandja során nem csupán a változó közízléssel, de az idővel is meg kell küzdenie – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A Disney felügyeletével, immár George Lucas és Steven Spielberg nélkül elkészült Indiana Jones és a sors tárcsája remekül működteti a nosztalgiafaktort – ám hogy eléri-e az eredeti trilógia színvonalát, bizony kérdéses.
Harrison Ford többszörösen is szerencsétlenül járt: nem elég, hogy ikonikus karaktereinek újabb kori felmelegítését kétkedve fogadta a közönség, a nehezen elkészült, búcsúnak szánt ötödik Indy-kalandot szintén hűvösen fogadták Cannes-ban. Persze az ottani közönség ízlését nehéz eltalálni, ám egy jól sikerült hollywoodi látványfilmnek azért arrafelé is kijár a vastaps. A hazai mozikba június legvégén elérkezett legújabb rész összességében méltó a főhőshöz – szinte annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden bevált elemet felvonultat az előző négy filmből.
A nyitó képsorokon megvillan egy kalap, egy ostor, egy tájoló és egy térkép, felharsan John Williams ikonikus főtémája, mi pedig már tudjuk, megismételhetetlen kalandban lesz részünk. Indiana Jones (Harrison Ford), az egyetemi katedrát gyakran egzotikus tájakra cserélő régész-kalandor idén júliusban ötödjére – s valószínűleg utoljára – meghív minket, hogy szédületes akciókon, misztikus rejtvényeken és különleges helyszíneken át vele tartsunk – s hogy talán megértsünk valamit önmagunkból és a világból.
írta Nikodémus
2023. ismét egy mozgalmas év a Marvel-moziuniverzumban. A számos új film és sorozatok közül kiemelkedik a nyár egyik legnagyobb újdonsága és a klasszikus képregények egyik legizgalmasabb története, a Titkos Invázió. A hetente érkező epizódok között az izgalom és a rajongók alkotta teóriák gyártása is garantált. Most megmutatjuk miért érdemes nézned ezt a sorozatot még akkor is, ha nem vagy Marvel rajongó.
A Marvel mindig is kitűnt a műfaji sokszínűségével, a múltban például többször is kísérletezett a kémfilmek műfajával (például a Fekete Özvegy és az Amerika Kapitány: A tél katonája) és ez alól a Titkos Invázió sem kivétel. Azonban ez a sorozat messze áll a klasszikus képregényfilmes formától: a sci-fi, a politikai thriller és a kémfilm ötvözeteként, izgalmasan új köntösbe csomagolva hozza el a Marvel univerzumot a krimirajongóknak.
írta Nikodémus
A mandalóri (The Mandalorian) – 3. évad – Mivel az újabb SW-mozifilmek elég nehezen akarnak megszületni (nem csoda), a Disney úgy tűnik, felszállt a sorozatos vonalra, melynek eleje határozottan biztató volt, s a mundér becsületét megmenteni hivatott vezérszéria immár a 3. évadnál tart. Legalábbis epizódszámban, mert cselekményben egyre teszetoszább a láthatóan matinésra vett hangvételű A mandalóri. Rejtély helyett régről ismerős helyszínek, kaland helyett elérendő plot-pointok, élő-lélegző figurák helyett üresen kongó beskar-páncélok szegélyezik az utat, amit bejár sorozatunk. A első néhány rész kifejezetten kínos: miután (egy megkérdőjelezhető döntéssel) Grogu visszakerül Din Djarin (Pedro Pascal) társaságába, páncélosunk a mellékküldetés mellékküldetésével pepecsel epizódokon át (nem vicc!), feledve, hogy volna itt egy nagyobb tét is. Bo-Katan (Katee Sackhoff) belépésével azért részben felpörögnek az események, és a frissen verbuvált mando-különítmény nagy feladata szülőbolygójuk visszahódítása lesz. Ide teszünk néhány kirándulást (többek között egy szörnnyel fűszerezve – már megint), közben pedig Moff Gideon (Giancarlo Esposito) sem tétlenkedik. A végső összecsapás tulajdonképpen élvezetes, bár nem túl okosan megírt, és sajnos itt is befigyel a matiné-jelleg: egyszerűen egyetlen fontosabb szereplő sem áldozható fel a csatában, drámai súlyt adva az eseményeknek… Az évad végül a jól ismert western-klisével zárul (nem a naplementébe ellovaglóssal, a másikkal), de nem tudom, merre lehet érdemben továbbmenni ezután.
írta Nikodémus
Avatar: A víz útja (Avatar: The Way of the Water) – Tudom, friss, első körös kritikával illett volna ünnepelnem James Cameron 13 év után befutott Avatar-folytatását, ahogy ezt minden becsületes mozirajongó teszi, de én sajnos már az első részért sem tudtam lelkesedni. Pedig a kontrollmániás kanadai kamionsofőr tényleg szépen tartja a téteket: a látvány továbbra is elképesztő (ennyiben tényleg moziünnep a film), a világépítés lenyűgöző (most épp a víz alá merülünk, de hogy!), a történet laposka és közhelyes (mintha egy 30 évvel ezelőtti blockbuster cselekményét látnám), ám azon az alapvető ellentmondáson most se sikerült túljutni, hogy egy mindenestül számítógép-generált, alapos energiafogyasztó művilág segítségével szeretnék a fejünkbe verni: vigyázzunk a bolygónkra. Cameron ezúttal eseménydúsra írta a forgatókönyvet (kár, hogy különösebb következmények nélkül), óránként műfajt vált (a második etap természetfilm, a harmadik egy hatalmas akciójelenet), és megpróbál minden fontos szálat kézben tartani. Ez nagyjából sikerül neki (bár a zeneszerző bálnaféleségeknél azért kuncogtam), és az okosteló-sorozatok meg streaming-filmek korában sikerült egy valódi moziélményt letennie az asztalra. De gondolatiságban, fantáziában most már továbbléphetne egy kicsit, ismeretlenebb területekre.
Már robog A mandalóri (The Mandalorian) harmadik évada az immár nálunk is elérhető Disney+ streaming-csatornán. Az előző évad fináléjától leesett a rajongók álla, nem csoda, hogy tűkön ülve várták, hogy alakul majd Mandó és Baby Yoda sorsa. Sok filmrajongót azonban továbbra is elgondolkodtat, hogy az első élőszereplős Star Wars tévésorozat körüli izgalom, valamint a bezsebelt Emmy-díjak miatt valóban érdemes-e megnézni A mandalórit akkor is, ha nem Star Wars fanok? Most összegyűjtöttünk 5+1 okot, amiért megéri még most felvenni a történet fonalát.
Ugyan A mandalóri a Star Wars univerzumban játszódik, mégsem kell a franchise rajongójának lennie a nézőnek, anélkül is kifejezetten szórakoztató. Jon Favreau-nak, a sorozat showrunnerének nem titkolt küldetése volt, hogy a tartalom a franchise hardcore rajongói mellett az újonnan érkezőket is megszólítsa. Épp azokat, akik korábban egy epizódot sem láttak a „réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban” zajló eseményekből.
írta Nikodémus
Nem gondoltam volna három évvel ezelőtt, a Skywalker kora láttán fejemet fogva, hogy örülhetek még jó minőségű Disney-Star Warsnak. Azt a mélységes kudarcot nehéz volt feledtetni, s az egeres cég kedvenc univerzumunkkal való játszadozása azóta leginkább egy hullámvasúthoz hasonlít: biztató kezdet (Mandalorian) után kínos folytatás következett (Book Of Boba Fett, Obi-Wan), így annál nagyobb meglepetésként ért, hogy a talán legkevésbé várt Andor sorozat milyen kiválóra sikerült. Tudjátok, ő volt az egyébként örvendetesen felnőttesebb (ám kicsit ziláltra vágott) Zsivány Egyes másod-főszereplője, aki egyszerű ügyeskedőből vált a lázadás egyik vezéralakjává. Úgy tűnik, újra a Gilroy-testvérek kellettek ahhoz, hogy a drámaiság szintet lépjen az SW-univerzumban: hitetlenkedve nézem (s hallgatom), hogy okos dramaturgiával, kiváló párbeszédekkel és komoly lélekrajzzal bontják ki előttem egy elnyomó rendszer elleni lázadás kezdeti lépéseit.
FilmDROID