Kicsit meghalni – Amundsen / Az aszfalt királyai

írta Nikodémus

Az autósfilmről erre már volt szó.

Saját határainak feszegetése mindig is az emberiség izgalmas és veszélyes elfoglaltságai közé tartozott – ám széles körben közkedveltté ironikus módon épp akkor vált, mire elfogytak a meghódítandó, ismeretlen területek a Földön. Irány hát a múlt! Az egykorvolt pionírok legendáriuma szinte végtelen lehetőségeket kínál a késői utódoknak mítoszfaragásra – nem véletlen a filmvilágban a felfedezős-életrajzi eposzok ismétlődő divathulláma. A még novemberben bemutatott Amundsen és Az aszfalt királyai egyaránt komolyabb ambíciókat dédelget puszta ismeretterjesztésnél.

Egy repülőn ülünk. Körülöttünk hófödte táj, előttünk fenyegető szürke köd: jön a vihar, feltartóztathatatlanul. A segédpilóta jelez, a vezető tisztogatni próbálja a szélvédőt a jégtől, ám a dolog reménytelen: landolni kell, mégpedig vízen. Bravúros, ám céltalan nyitójelenet, ugyanis ezután egy elegáns úr és egy tiszteletreméltó hölgy beszélgetésébe csöppenünk, s ebből bontakozik ki Norvégia legnagyobb nemzeti hősének, Roald Amundsennek az élettörténete. A férfiről idővel kiderül, hősünk fivére (Christian Rubeck), a nőről pedig hogy a szerelme (Katherine Waterston), és sűrűn emlegetett főszereplőnk (Pål Sverre Hagen) is csakhamar színre lép – leginkább visszaemlékezések formájában –, ám mozgása nehézkes, karaktere fakó.

Ez pedig jórészt Ravn Lanesskog forgatókönyvíró hibája, aki láthatóan mindent igyekezett belepasszírozni a kétórás játékidőbe. Az Északi-sark meghódításának álma; tragédiába torkolló versengés Robert Falcon Scottal a Déli-sark meghódításáért; az Északnyugati, majd az Északkeleti átjáró végighajózása; átrepülés az Északi-sark felett és még egy utolsó, végzetes expedíció – a film becsülettel sorolja Amundsen életének főbb eseményeit, de nincs idő sem hangsúlyozásra, sem elmélyülésre. Amikor pedig a nagy felfedező legyőzhetetlen elszántságát kellene taglalni, nem futja többre néhány fájóan közhelyes szentenciánál. Espen Sandberg (Las Bandidas, Kon-Tiki, A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) szép kiállítású filmje a nagy kaland izgalma helyett csupán egy Wikipédia-szócikk unalmával tud szolgálni.

James Mangold (Nyughatatlan, Börtönvonat Yumába, Kéjjel-nappal, Farkas, Logan – Farkas) régóta húzódó filmtervének megvalósításakor épp ellenkező helyzetből indult: egy kissé obskúrus, csupán az autóversenyzés kitartó rajongói előtt ismert történetből kellett tömegeket megszólító, nagyívű filmet készítenie. A benzingőzös száguldozás korrekt bemutatása amúgy is ingoványos talaj Hollywood számára: néhány kivételtől (Mint a villám, Hajsza a győzelemért) eltekintve csupa bukás szegélyezi az utat. A kulcs ezúttal is a forgatókönyv: Mangold remekül érzett rá, hogy nem a nyaktörő versenyjelenetek köré érdemes szervezni a cselekményt, hanem fordítva: legyen erős a karakterek drámája, a lendületes autócsodák majd úgyis eladják a többit. Pedig az alapszituáció nem is lehetne közhelyesebb: az amerikai óriásvállalat (Ford) be akarja kebelezni a kézműves olasz autómanufaktúrát (Ferrari), s amikor ez nem sikerül, a vezérigazgató (Henry Ford unokája) bosszút esküszik: a tűzpiros autókat saját felségterületükön, a Le Mans-i 24 órás versenyen kell megalázni, mégpedig egy vadonatúj saját konstrukcióval. A feladatra különös társaság szerződik: az egykori versenyző, konstruktőr Carroll Shelby (Matt Damon) a nehezen kezelhető angol pilótát, Ken Milest (Christian Bale) választja partnernek, ám a nagyfőnök (Tracy Letts) és az alkotógárda kapcsolatába bezavarnak az öltönyös marketingesek.

Az amúgy minden változatában (Ford v Ferrari, Le Mans ’66) szerencsétlen című film példás tempóérzékkel vezeti végig nézőjét a két és félórás játékidőn, árnyalt figurákat működtet, és főként klasszikus, számítógép nélküli trükkökkel ad jólesően régimódi moziélményt. Az aszfalt királyai mindemellett finom önvallomás is a rendező részéről: miképp lehet óvatos kompromisszumokkal lavírozva szerzői filmesnek maradni az álomgyár behemót kulisszái és piaci érdekei között.

Saját határainak feszegetése mindig is az emberiség izgalmas és veszélyes elfoglaltságai közé tartozott – az utólagos mítoszképzés a jelenlegi filmes túlkínálat közepette már messze nem elég. Amíg Sandberg csupán a legendagyártás szándékáig jut el Amundsen-portréjában, Mangold felismeri, hogy első pillantásra szokványos hőskölteménye valójában két (pontosabban három) megtört férfiről mesél, akik rendre önhibájukon kívül veszítik el álmaik beteljesítésének lehetőségét. Újra kell hát álmodni az álmot: a nagyúr szolgálatába szegődni, összeszorított foggal küzdeni és alázatosan kitartani a kétséges győzelemért. Kicsit meghalni.

(Megjelent: Új Ember, 2019. december)

A híres (hírhedt) befutó…