0

Hadik / Űrpiknik / Hab

írta Nikodémus

Hadik – Bevágtatott hát a mozikba a nemzeti filmgyártás új irányának egyik első példánya, és mint ilyen, hálátlan szerepre van kárhoztatva. Mint ahogy a Vajna-korszak első hírmondóit (épp tíz éve), úgy a Hadikot is túlzott ellenszenv fogadta, ami utólag is rengeteget fog rontani a megítélésén. Pedig Szikora János becsülettel odatette magát, színházi rendezőként ennyi tellett tőle. Nem is itt van a baj, s nem is ott, hogy a magyar huszárlegendárium legdicsőbb hőstettét gyakorlatilag puszta akciófilmként próbálják nekünk eladni. Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró valamit nagyon benézhetett, mert hiába a kiváló színészek (Trill Zsolt, Molnár Áron, László Zsolt), az érvényes jellemábrázolás sajnos nem helyettesíthető pár bombasztikus snittel és néhány békés idill-jelenettel. Érezhető, hogy ekkor a kamera is sutább, a jelenetezés is gyengébb: manapság már nem elég egyszerűen bemutatni, hogy a hős harcosok a csaták szünetében csipkelődő haverok, boldog családapák vagy kedélyesen poharazgató bajtársak. A személyes bosszú motívuma ide-oda lengedezik a cselekményvázon, a finálé pedig, tele következetlenséggel, tényleg alaposan lerontja az összképet. A látvány persze rendben van (látszanak a filmre költött milliárdok), a csaták izgalmasak, de még mindig egyetlen érvényes magyar huszárfilmünk van: Sára Sándor 80 huszárja.

Olvasd tovább

0

Vádbeszéd a gazdagok ellen? – Újkeletű kapitalizmus-bírálat Hollywoodban

írta Nikodémus

Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.

Olvasd tovább

1

Röviden: Cry Macho / Respect / Stardust

írta Nikodémus

Lehet-e három év alatt évtizedeket öregedni? Ha az ember koros (hiába az örökölt kiváló gének), bizony lehet. Clint Eastwood sajnos így járt: épp nemrég méltattam kitartását, hogy folyamatosan árnyalja mozis alteregóját (A csempész / Richard Jewell balladája), ám legújabb filmjében, az öndefinitívnek szánt Cry Macho-ban tényleg úgy poroszkál, mint egy vén, fogatlan csataló. Már a történetet is alig hisszük: Mike Milót (Eastwood) megbízza nyugdíjas haverja, ugyan hozza már el Mexikóból a fiát, aki volt feleségénél ragadt. A barát olyan hatvanas, Mike pedig a nyolcvanas éveiben jár, s neki kéne Texasból átvergődnie a köztudottan szigorúan őrzött déli határon, rátalálnia a srácra, elragadni őt az anyukától, és vissza. Nagy macsó az öreg Clint, de ezt a valóságtévesztést nehezen veszi be a gyomrunk. A cselekményen pedig sajnos további hatalmas lukak éktelenkednek: hősünkre minden korú és állapotú nő legszívesebben rávetné magát (a feleség-jelenet különösen vicces), pillanatok alatt beilleszkedik bármilyen faluközösségbe, önjelölt állatorvosként bölcs jótanácsokat osztogat, ért a lovakhoz és a fegyverekhez, sőt, még a férfilélek rejtelmeibe is képes bevezetni ifjú tanítványát. Utóbbi minden megszólalása közhelyes (néha akaratlan humorba fúl), és mintha Eastwood is elvétené itt-ott a lépést színészileg. Szemlátomást a velük utazó kakas (a film címadója) kapta a leggondosabb jellemábrázolást, és ez elég alapos kritikája ennek a maximum alsó-középkategóriás tévéfilm szintjét megütő mozinak. Úgy tűnik, a Névtelen felett tényleg eljárt az idő.

Olvasd tovább

0

Férfibánat, szőlőpárlat – Bor és lélek a filmvásznon

írta Nikodémus

Mondják, a jó bornak lelke van. S ha lelke, akkor kultusza is, mi több, kultúrája. Ez azonban nehezen vihető filmvászonra, hiszen egy pohár bor elfogyasztása, a nyomán meginduló társalgás talán a legintimebb dolgok egyike a világon. Nem véletlen, hogy a filmvilág nehezen birkózik a témával: Hollywoodból nézve a bor jellegzetesen európai találmány. Vágyott-csodált, ugyanakkor kissé értetlenkedve figyelt egzotikum a mennyiségi expanzió mítoszának országából. Mai étlapunk ezért vegyes, ahogyan egy igazi borkóstolóhoz illik: könnyedtől a testesig járjuk végig az utóbbi idők borfilmjeit.

Olvasd tovább

0

Sztalker (1979)

írta Nikodémus

Nevezték már „földiesített” scifi-nek, válságfilmnek, zarándokmozinak, allegorikus emberiség-odüsszeiának, kataklizma-látleletnek, ám e billogokat négy évtizede szelíden leveti magáról Andrej Tarkovszkij alkotása, a Sztalker, s bár megjelenése óta köteteken keresztül elemezték, nézőjében mégis valami megfogalmazhatatlant indít el újra meg újra. A nagy orosz rendező saját bevallása szerint is legtökéletesebb rendezése kerek negyven éve, 1979. májusában mutatkozott be a nagyvilágnak.

Olvasd tovább

0

Röviden: Last Flag Flying (2017)

írta Nikodémus

Sal (Bryan Cranston) évtizedek óta működteti lepukkant kocsmáját. Egyik este váratlan vendég toppan be hozzá: Larryvel (Steve Carrell) még a hadseregből ismerik egymást, sülve-főve együtt voltak, s Larry megkéri régi haverját: látogassák meg együtt harmadik társukat, az azóta lelkésszé lett Richardot (Laurence Fishburne). A tiszteletes otthonában aztán kiböki hősünk jövetele célját: az iraki háborúban nemrég elvesztett fiát szeretné hazahozni és eltemetni. A három cimbora útra kel, hogy szembenézzen a gyásszal, a kortárs Amerika közállapotaival (2003-ban járunk), s persze egy kis kaland sem árt. Richard Linklater Darryl Ponicsan regényéből készült Last Flag Flying című filmje nagy empátiával és megkapó humorral közelít témájához, s miközben hőseit végigutaztatja a vidéki Amerikán (színésztriónk remekel a szerepekben), könnyű kézzel dob fel súlyos kérdéseket nézőjének: mi a valódi hazaszeretet? Törődik-e valaki a kisember problémáival? Fontosabb-e a rút igazság a nehezen kiküzdött megbékélésnél? Számadással tartozunk-e életünk döntéseiért embertársainknak? Larry, Sal és Richard a zárójelenetben végül egy felbontatlan levél köré csoportosul. Hiába a közösen átélt kalandok, a gyászmunka még csak most kezdődik.

(Megjelent: A Szív, 2018. november)

Olvasd tovább

0

Interjú a Virágvölgy rendezőjével

„Egy menekülő pár története a mai Kelet-Európában. Lopott gyerekkel, egy morálisan vak lánnyal és egy szélsőségesen naiv fiúval”. Csuja László rendező így foglalta össze Virágvölgy című első nagyjátékfilmjét, ami a Karlovy Vary-i filmfesztivál East of the West válogatásában mutatkozik be.

– A Virágvölgy fiú főszereplője értelmi sérült, ahogy az előző két kisfilmed főhőse is az volt. Most mi volt az, amit meg akartál mutatni ebből a jelenségből?

– A családalapítás motívuma érdekelt a leginkább. Léteznek olyan szörnyűséges tévképzetek, hogy egyes embertársainknak nincs joguk olyan dolgokhoz, mint a család vagy a gyerekvállalás, csak azért, mert egy bizonyos fajta intelligenciájuk nem elég magas. Ez a helyzet sok-sok kérdést felvet, amire nincsenek megnyugtató válaszok.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Trip to Spain (2017)

írta Nikodémus

Rob (Rob Brydon) és Steve (Steve Coogan) régi haverok. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt voltak jóban-rosszban, s most gasztrotúrára indulnak – immár harmadszor. Az úti cél ezúttal Spanyolország: a katalán kolbász, a tapas, a füstölt-főtt sonka és a könnyű, mediterrán borok hazája. Hőseink nekivágnak, s közben be nem áll a szájuk.

Rob és Steve tulajdonképpen önmagukat játsszák: Michael Winterbottom rendező egyik őrületes vígjátékának forgatásán annyira egymásra találtak, hogy közösen improvizált jeleneteikből nőtt ki a mára kultikussá vált gasztro-filmsorozat. A Trip-trilógia darabjaitól ezért nem érdemes összefogott narratívát, netán nagy tanulságokat várnunk: színészeink alapvetően a szituációs komédiázásban jeleskednek, melynek elsődleges eszközei a jórészt rögtönzött, és így spontánnak, életszagúnak ható párbeszédek. S persze nem kell a szomszédba menni egy kis ego-fitogtatásért vagy enyhe ripacskodásért: Brydon és Coogan kedves bájjal teszik lóvá egymást és önmagukat, eljátsszák a sértődöttet, majd teátrálisan megbocsátanak, s miközben Michael Caine akcentusának parádés utánzásán, lökött összeesküvés-elméleteken, parádés okfejtéseken vagy mulattató közhelyekbe fullasztott életbölcsességeken nevetünk, olykor-olykor elgondolkodunk: ilyen volna egy jellegzetesen nyugati kultúrkör-beli értelmiségi élete?

Rob és Steve hazavágyik: előbbi nemrég alapított családjától búcsúzott el, utóbbi pedig (újra) egyedülálló nőcsábászként elárvult gyerekére próbál figyelni, miközben új ügynököt keres magának. Winterbottom a szikrázó dialógusok és a kulináris élvezetek mellé csendesen felsorakoztatja a társas magány, az elidegenedés és az életközepi válság dilemmáit, ám szerencsére nem fest túl komor színekkel: sorozatának legfrissebb darabjából is szívmelengető életigenlés sugárzik. No és a gasztrokultúra féktelen dicsérete.

(Megjelent: A Szív, 2018. június)

Olvasd tovább

0

Elválaszthatatlanok (Indivisibili, 2016)

2017-07-elválaszthatatlanok-1írta Nikodémus

Hajnalodik. A kamera lassan kúszik végig a tengerpart fövenyén. Néhány tábortűz pislákol, mellőlük szakadt öltözetű fiatalok kelnek föl. Őket követjük, s csakhamar egy félkész családi házba jutunk. Megismerjük a szobákat, végül pedig megpihenünk az utolsóban, ahol két lány fekszik az ágyon. Ők a főszereplői a nálunk június legvégén bemutatott Elválaszthatatlanok című olasz filmnek.

Olvasd tovább

0

Captain Fantastic

írta Nikodémus

2017-04-captain-fantastic-1

Sokan érzik manapság úgy, a sporthoz és a neveléshez feltétlenül értenek: tízmillió szövetségi kapitány és pedagógus országa vagyunk. A nagy össznépi stadion- és kompetencia-számlálásban azonban elvész a lényeg, melyre Matt Ross filmje, a Captain Fantastic csendes humorral hívja fel figyelmünket: nagyívű elméleti megfontolások helyett a mindennapi hiteles példa nevel leginkább.

Olvasd tovább