0

A majmok bolygója: A birodalom (Kingdom of the Planet of the Apes)

írta Nikodémus

Nehéz elképzelni, de teremnek még intelligens, nézőjüket felnőttnek tekintő látványfilmek Hollywoodban. Persze kihalófélben lévő műfaj ez a világrombolósdi szuperhősfilmek és a streaming-csatornákra optimalizált romantikus gagyik áradatában, de a még májusban bemutatott A majmok bolygója: A birodalom bizony megérte a várakozást. Még úgy is, hogy az 1968-as klasszikustól számítva ez már a tizedik mozifilm a témában.

A főszereplő ámulva figyeli a csillagos eget. Egy romos obszervatórium rozsdásan csikorgó távcsöve kínálja fel neki a látványt, s tekintetén látjuk, megrendíti mindaz, amit tapasztal. Filmünk kulcsjelenete ez: az Univerzum tágassága nyilallik a lélekbe, olyan nyomot hagyva, ami után már nem vagyunk ugyanazok, mint annakelőtte. Ironikus, bár ettől a franchise-tól tulajdonképpen már megszokott csavar, hogy az ámuló tekintet tulajdonosa egy majom. Noah (Owen Teague), a fiatal csimpánz ekkorra már sok mindenen túl van: békésen élő kolóniáját harcosok pusztították el, s elveszett családját próbálja megkeresni a zord dzsungelben. Útja során egy idős orángutánhoz (Peter Macon) szegődik, aki szelíden, humorral tanítgatja neki a régmúlt dicsőséges történelmét. A legendák köntösébe burkolva találkozunk tehát a több száz éve halott Cézárral, aki a 2010-es évek egyik legegyenletesebb színvonalú filmtrilógiájának volt a majom-címszereplője. Ő az, aki a közeljövő embervilágában először öntudatra ébredt, megtanult beszélni, elvont módon gondolkodni, s végül lerázta a főemlősi rabigát. Vérben és drámában fogant életbölcsessége a cselekmény során kiemelt jelentőségű lesz; főként az, hogyan viszonyul hozzá az utókor. A motion capture-technikával döbbenetesen élethűre megalkotott majmokhoz egy elhanyagolt külsejű emberlány is csatlakozik (Freya Allan), akinek valódi céljai azonban sokáig homályban maradnak.

Tisztában vagyok azzal, hogy A majmok bolygója-filmek megosztóak: sokan nem képesek elvonatkoztatni attól, hogy egy egész mozifilmen át számítógéppel létrehozott, fotórealisztikus majmokat figyeljenek, miközben az emberek gyakran másodlagosak, s gyakran kétes szerepekben bukkannak fel. Hiába az ezúttal is kiváló látványvilág, a kísértetiesség tagadhatatlan: borzongató belenézni egy olyan, nem emberi lény arcába, melynek tekintete értelemtől sugárzik. S melynek primitivitása mégiscsak taszít, noha a narratíva szerint ők győzedelmeskednek az emberiség fölött. Filmünk okosan játszik rá erre az ellentmondásra, s az ifjúsági kalandfilm, egy beavatás-történet és egy thriller műfaji elemeit ötvözi azzal a drámai bizalompróbával, ami háromszög-szerűen majom, majom és ember között zajlik.

Wes Ball rendező finom mértéktartással idézi meg a Charlton Heston-féle klasszikust, stílusával illeszkedik az előző trilógia elegáns letisztultságához, a folyamatosságot pedig Rick Jaffa és Amanda Silver forgatókönyvírók biztosítják. A birodalom cselekménye ennek megfelelően túl sok újdonsággal nem szolgál: alapvetően ugyanazokat a témákat viszi tovább, csak épp egy megváltozott világban. Immár a majmok az uralkodó faj a Földön. Az emberek rejtőzködnek, s egy világméretű vírusjárvány következtében leépült a beszédkészségük. Egykori civilizációjukról fűnőtte felhőkarcolók, elhagyott betonmonstrumok és itt-ott elszórt hétköznapi tárgyak maradtak hírmondónak. Poszt-apokalipszis ez is (mondhatnánk, elkoptatott), csak épp rémisztően hihető. A koronavírus és a klímaválság árnyékában ezeket a látképeket figyelni letaglózó élmény. Borzongatóan kísérteties – csakúgy, mint belenézni egy számítógéppel megrajzolt intelligens majom szemébe.

S ha már a tekintet: a zárójelenetben immár két főszereplő néz fel egyidőben ugyanarra a földi égre. Egyikük áhítattal és bizalommal, másikuk világfordító elszántsággal. Elgondolkodtató csavar, hogy közülük melyik a majom és melyik az ember. Ahogy az is, hogy a mítoszok közegéből utódaihoz szóló Cézár melyik félmondata kopik el az idők során – hogy aztán a fennmaradó egy hataloméhes kézben a propaganda és az elnyomás eszközévé torzuljon.

(Megjelent: Új Ember, 2024. június)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *